Szerző: Márai Sándor
Kiadó: Helikon, 2001
Talán egy zenei blogon olvastam pár éve azt a gondolatot, hogy adott pillanatban megálljt kellene parancsolni minden további lemez megjelenésének, hiszen annyi előadót és albumot "kell" feldolgoznunk már így is, hogy sosem jutunk a végére. Így van ez minden kulturális termékkel, a filmekkel és könyvekkel is - mint ahogy már korábban is értekeztem róla: minél többet olvasok, annál inkább azt érzem, hogy mennyire keveset olvastam eddig.
Persze ez nem mentség, súlyos hiányosságaim vannak, főleg a magyar irodalomból, amit jól példáz, hogy csak most jutottam el az első Márai elolvasásához. Nem tudom, mi az oka, de valamiért én jobban vonzódtam eddig a külföldi írókhoz, és a hazai szerzők közül csak egy-két kedvencem van, akiket rendszeresen olvasok, ugyanakkor számos alapíró könyvét még kezembe sem vettem - eddig legalábbis. Ez van, ha az ember a saját kénye-kedvére olvas, és nem jár irodalom/esztétika/satöbbi bölcsész szakra :)
Mégsem bánom, hogy csak most került kezembe A gyertyák csongik égnek. Akárcsak Hesse esetében, csak most értem meg rá, hogy Márait olvassak. Amióta családos ember vagyok, más szemmel látom a világot, más szemmel nézek a nőkre, más szemmel nézek a gyerekekre, és persze máshogy látom saját magam is.
Különösen igaz ez egy olyan történetre, mint Márai Sándor jelen tárgyalt kötete, hiszen az életemben többször is kerültem olyan helyzetbe, hogy az akkori partnerem összeszűrte a levet valamelyik barátommal (ezt hívják eufemizmusnak, asszem). Ha korábban olvasom, óhatatlanul magamra vonatkoztatom a szituációt, és a regény élvezete helyett önigazolást keresek benne, és önsajnálatba merülök. "Felnőtt" fejjel viszont szinte teljesen el tudtam vonatkoztatni a saját emlékeimtől, ami nem is olyan nehéz, hiszen engem senki sem akart lelőni vadászat közben.
