Igazán nem lehet panasz a műfaji változatosságra: némi marketing, egy kis pszichológia, és egy poszthumusz Vonnegut után ezúttal képregény-könyvekről írok, feltéve, hogy van egyáltalán ilyen műfaj. Ráadásul rendkívül up to date (de szeretem ezt a szót) is vagyok, hiszen Neil Gaiman a múlt héten töltötte be 50. születésnapját.
Félretéve az önajnározó viccelődést, egy kollégámnak köszönhetem, hogy elolvastam két Gaiman novella képregény adaptációját. Ez számomra is viszonylag új terület, bár a Sandman sorozat házilag magyarított változatát végigolvastam pdf formátumban.
Jelen esetben viszont keményfedeles, művészi igényességgel kivitelezett képregényekről van szó, amikben nem Bobó vagy Góliát, sem Batman vagy Pókember ugrabugrál. Nem, itt kvázi szépirodalmi (bocs Neil) művek újraértelmezését olvashatjuk. Más kérdés, hogy Gaiman comic-berkekben igazi kultszerzőnek számít... lásd néhány művét itt.
A két könyből a Tények Miss Finch távozásának ügyében című novellát már olvastam magyarul a blogon már tárgyalt Törékeny holmikban, úgyhogy ez annyira nem hatott meg. Ezt Michael Zulli rajzolta, de őszintén szólva képregényben nekem nem jött be ez az "elmázolós stílus".
Sokkal inkább tetszett a Murder Mysteries, ahol P. Craig Russell dolgozta fel Gaiman írását. A sztori itt zseniális, az univerzum első gyilkosságát (és annak nyomozását) vázolja fel. Itt külön tetszett a történetmesélés, teljesen filmszerűen hatott - és azt hiszem, ez a jó képregény ismérve.
Ha lenne sok pénzem/időm/hely a polcon, akkor én is nekiállnék begyűjteni ilyen szép köteteket. Addig is, maradok a spontán kölcsönbekapott megoldásnál. Egyébként is, annyi mindent be kell még pótolnom Gaimantól...
