Először is, egy szolgálati közleménnyel kezdeném: mivel mostanában kevesebb időm jut olvasni (pontosabban kevesebb energiám), többet fogok írni lemezekről.
Ezt a döntést az is indokolja, hogy blog olvasottsága látványosan megugrott, amikor az Óriás lemezről írtam, ami számokban azt jelenti, hogy a havi 1-2, véletlenül ide tévedő netvándor helyett volt 15-20 konkrét érdeklődő :) Félreértés ne essék, a Neveletlen nem az olvasók hajkurászásáról szól, hiszen akkor elég lenne pár zaftos bulvárcím, napicsaj, meg némi online kampány.
Térjünk végre a lényegre: ebben a bejegyzésben Eliot Paulina Sumner bemutatkozó lemezéről lesz szó, aki nem más, mint Sting húszéves lánya. Őszintén szólva, én csak a papa miatt hallgattam bele a The Constantba, és azon nyomban le is ragadtam, és végighallgattam az egészet. Leginkább azért, mert Coco dalaiban (stílusában, hangulatában) egyszerre érzem Sting örökségét, ugyanakkor zeneileg kellően frissnek tartom.
Egy facebookos posztomban ezzel a kommenttel tettem ki az egyik klipet: "az alma nem esik messze a fától... csak kicsit modernebb." Én szívesen magyarázom bele az ilyesmit, de nekem a The Constant szerzeményeit hallgatva sokszor ugrik be Sting Police-os korszaka, és ebben örömömet lelem.
Talán amiatt is varázsol el annyira, mert apukaként arról ábrándozom, hogy a kislányomban is ennyire érezhetőek lesznek az génjeim, ha majd felnő, és rocksztár lesz. (Tudom, tudom, nem egészséges, ha a szülő a gyermeken keresztül próbálja megvalósítani a beteljesületlen álmait.)
Amitől a The Constan igazán jó, hogy akkor is tetszene, ha nem lenne benne a Sting (vér)vonal, hiszen egy kellemes, fülbemászó poplemezről van szó, ami bőven megállja a helyét a 2010-es külföldi felhozatalban. A címadó The Constant mellett a Please Rewind, és a No Smile tetszik eddig a legjobban, utóbbin érzem leginkább a Police hatást.
