Szerző: Philip K. Dick
Kiadó: Agave, 2011
Azon tűnődtem, miközben Az elektromos Lincolnt olvastam, hogy PK Dick könyvei olyanok számomra, mint a jó rozé bor. Az első pohárnál még csak ismerkedem az ízével, aztán minden újabb pohárnál egyre finomabbnak érzem, miközben szép lassan berúgok. A kezdeti szalonspicces hangulatot dűlöngélős kábulat, majd blackout követi, aztán jöhet a fejfájós másnap.
Ha már ennél a metaforánál maradunk, Az elektromos Lincoln a kevésbé "odavágós" Dick könyvek egyike: nem volt annyira nyomasztó, és nem is forgatott be annyira, mint néhány tényleg húzós műve. Ez nem jelenti azt, hogy ne tetszett volna, sőt, jobb is így, mintha megint padlóra küldött volna.
Lehet, hogy már írtam a blogon ezt a gondolatot, de lenyűgözőnek találom, hogy Dick annak ellenére érdekes és magával ragadó tud maradni, hogy gyakorlatilag ugyanazok a visszatérő elemek ismétlődnek a könyveiben.
Továbbra is azt gondolom, hogy akkor érdemes több könyvet olvasni tőle, ha az ember ismeri a szerző életrajzát, démonjait, mániáit, különös gondolatiságát. Ebben a könyvben is sorra felbukkannak az életrajzi elemek, néha egy-egy szereplő megnyilvánulásaiban pedig egyértelműen Philipre lehet ismerni.
Ami ebben az írásban leginkább tetszett, az a Lincoln szimulákrum karaktere volt: a folyton gyerekkönyveken kuncogó, és abból idézgető kvázi robot alakja priceless.
Bár nagyon szeretem Pék Zoltán fordításait, ezúttal kicsit haragszom a cím átalakítása miatt. Az eredeti mű a We can build you címmel jelent meg, ehhez képest Az elektromos Lincoln nekem eléggé félrevezető. Az más kérdés, hogy a Kuszkó Rajmund által tervezett borító viszont telitalálat ehhez a címhez.
(Nem akarok trollkodni, de az Agavések végre kereshetnének néhány új ajánlást a Dick könyvekhez...a Rolling Stone és a Gilliam idézetek már pár éve is unalmasak voltak.)
