Az idei ősz nemcsak a Nevermindról szól, hanem az Achtung Baby is jubilál. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a U2 kap mindenféle elismerést, deluxe editiont, no és persze fasza feldolgozáslemezt is, ezúttal a Q magazinnak köszönhetően.
A recorder blog szerkesztői voltak olyan jófejek, hogy az egészet felpakolták ide, szóval mindenki meghallgatja a lemezt. Mielőtt elmondanám a véleményem, megintcsak kénytelen vagyok nosztalgiázni kicsit: tisztán emlékszem rá, hogy a nővérem nyomta a kezembe az Achtung Baby kazit. Nagyon tetszett a borítója, főleg a trabantos kép.
Arra is emlékszem, hogy az épp Bonóba szerelmes osztálytársnőm hosszasan fejtegette, mennyivel jobb lemez a Joshua Tree, és a U2 mennyire elment kommersz irányba. Muhahaha! Vajon ma mit mondana?
Az első dolog, ami szemet szúr a Q válogatáslemezén, hogy elég népszerű előadókat sikerült összeszedni az AHK-TOONG-BAY-BI covered (ennyire hülye címet...) albumhoz. Ráadásul jónéhány a U2 farvizén hajózott be a popvilágba, elég megemlíteni a Snow Patrolt, a Killerst vagy a Fray-t. Vannak "nagyöregek" is, mint a Depeche Mode és a Nine Inch Nails, az igazi változatosságot pedig Patti Smith és Jack White hozza.
A legnehezebb helyzete Damien Rice-nak volt, hiszen a One-t már sikerült annyira elcsépelni a számtalan feldolgozással, hogy nehéz belőle bármi érdekeset kihozni. Szerintem sikerült neki, legalábbis azt sikerült elérnie, hogy ha nem is adott hozzá semmi pluszt, legalább nem vett el belőle. A Snow Patrol viszont kellemes meglepetést okozott, mert meg tudták ragadni a Mysterious Ways új oldalát. Dave Gahanék hozzák a szokott színvonalat, és ügyesen "depesítették" a So Cruelt. A korong legjobb darabja egyértelműen Jack White feldolgozása, és szégyen-gyalázat, de be kell vallanom, hogy nekem a Jacques Lu Cont remix is nagyon erősnek tűnt az albumon. A Garbage és a Fray viszont felejthető...
