Valahányszor elmegyek a metrókijáratnál található kicsi könyvesbolt kirakata előtt, gyorsan átfutom a szememmel, milyen könyvújdonságok vannak. Mostanában több olyan Vonnegut könyvet is láttam, amiről életemben nem hallottam még, gondolom újabb és újabb posztomusz kötetek.
Mivel már A repülő macska sem győzött meg igazán, inkább úgy döntöttem, hogy újraolvasok egy "valódi" regényt a mestertől, úgyis rám fér lelkileg. A sok állítólagos, "eddig meg nem jelent, de hirtelen előkerült" írás helyett Kurt utolsó, búcsúregényét választottam, ami halála előtt tíz évvel, 1997-ben jelent meg.
Mint mindig, Vonnegut olvasása közben, azt éreztem, hogy minden második mondatot ki kellene jegyzetelnem, posztolnom, pólóra másolnom, tetoválnom, akármi. (A pólót egyébként már évekkel ezelőtt megcsináltattam). Akármilyen keserű és cinikus könyv is az Időomlás, még sokadik olvasásra is nagy hatással van rám, és tud meglepetést okozni. Például többször is előfordult velem, hogy hangosan felröhögtem a buszon, és nem bírtam abbahagyni a nevetést, vagy hogy egy-egy mondata órákra befészkelte magát a fejembe, és szinte másra sem tudtam gondolni.
Szívem szerint sorra újraolvasnám az összes könyvét, de valószínűleg ő is azt szeretné, hogy inkább olvassam a jó kis old-school sci-fiket helyette:
"Trout elmondhatta volna, ami éppenséggel rólam is elmondható, hogy inkább karikatúrákat teremtett, mint figurákat. Az úgynevezett irodalmi fősodor iránti gyűlölete nemcsak rá jellemző. Valamennyi sci-fi írónak a vérében van."
Talán azért is esett az Időomlásra a választásom, mert ez Kilgore Trout - minden idők legjobb sci-fi írójának - igazi nagy könyve. Csingiling?
