Nagyon megörültem, amikor tavaly év végén boltokba került Joan Slonczewski "új" könyve, hiszen az Elízium-ciklus eddigi részei teljesen magukkal ragadtak. Sajnos a magyar nyelvű kiadás nem követi az ciklus eredeti megjelenési sorrendjét, és pont az Agypestis előzményeit tartalmazó Génszimfónia nyitotta a sorozatot hazánkban.
Ezért, aki még nem ismeri a történetet, javaslom, hogy az alábbi sorrend szerint olvassa őket:
1. Ajtó az Óceánba
2. Elízium lánya
3. Génszimfónia
4. Agypestis
Vicces, hogy gyakorlatilag ez a sorrend a könyvek emészthetőségi faktorát is jelenti egyben. Míg az Ajtó az Óceánba kifejezetten olvasmányos, addig az Agypestis nehezebb darab: vontatottabb, és elég mély morális-filzófiai-vallási kérdéseket boncolgat.
Már maga az alapkoncepció is rendesen feladja a leckét, még a magamfajta rutinos sci-fi rajongónak is. A történet szerint a Gémszimfóniában megismert "mikroemberek" kontrollált körülmények között egyfajta agyserkentőként élnek a kijelölt hordozókban, akivel állandó kapcsolatban állnak, és istenként tekintenek rá. Ha pedig elfajulnak a dolgok, akkor intelligens drogként működnek, ami a dopamin központ machinálásával a szolgájává teszi a hordozót.
Így pár mondatban összefoglalva ez elég frappánsnak tűnik, és valóban érdekes és rendhagyó felvetés, azonban bő 400 oldalon kifejtve őszintén szólva már túl sok.
A ciklus többi köteténél megvolt az a varázs, hogy új és új világokat fedezhettünk fel, a bennük élő különleges lényekkel és társadalmakkal együtt, viszont az Agypestis gyakorlatilag magában a főszereplőben zajlik. Más kérdés, hogy egy mikrobiológus (értsd: Slonczewski) szemével nézve az emberi agy és az emberi test is felér egy teljes bolygóval, de ez egy laikus számára sokkal nehezebben emészthető gondolat.
