Bő három évet vártunk a kilencedik Foo Fighters nagylemezre, de magyar rajongókat közben azért bőven kárpótolta a csapat, hiszen húsz év után újra élőben zúztak idén Budapesten Dave-ék. A rendhagyó Sonic Highways után sokat gondolkodtam azon, hogy vajon egy ilyen különleges projekt után mit tud még kitalálni a csapat (vagyis leginkább Dave Grohl), hova tudnak továbblépni, esetleg visszatérnek a gyökerekhez...
Nos, a Concrete And Gold bizonyos értelemben hagyományos Foo Fighters lemez, azonban körbelengi egy jó nagy adag, igazi Dave Grohl féle MEGALOMÁNIA, csupa nagybetűvel. Elég csak megnézni a lemez mellé készített animációs kisfilmet, és elég pontos képet kapunk arról, hogy a frontember hogyan is áll hozzá egy új albumhoz: mindenből többet, mindenből nagyobbat akar, egy olyan popzenei producerrel, akinél sorban állnak a világsztárok, valamint rendhagyó közreműködök egész hadával.
Szintén a megalomániát jelzi, hogy egy interjúban Dave úgy fogalmazott, hogy az új nagylemezt úgy képzeli, mintha a Motörhead felvett volna egy saját Sgt Pepper's Lonely Hearts Club Band albumot. Hát, elég merész vállalás.
Ha már a nagy példaképeknél tartunk, talán a Concrete And Goldon érezhetőek legjobban a Foo Fighters tagok kedvenc bandáinak hatásai: ahogy az ember hallgatja az új dalokat, sorra ugranak be a nagy klasszikusok, Queen, Pink Floyd, Prince, The Beatles és még a Beach Boys is (érdemes egyébként megfigyelni, hogy az említett animációs videóban hányszor hangzik el az utóbbi neve). Kevésbé ismert banda ugyan, de számomra a Steely Dan hatás is nagyon erős volt a Dirty Water című dalnál.
És ha már Beach Boys: ebből a szempontból újdonságot hozott a Concrete And Gold, hiszen eddig a jellegzetes Foo Fighters hangzást a már-már szőnyegszerű, 5-6 szólamú gitártémák adták - most ez kiegészült a néha templomi kórusra hajazó, sokszor Beach Boys ízű, szintén 5-6 szólamú énekkel is.
Ne feledjük, hogy időközben a Foo bővült még egy hivatalos taggal Rami Jaffee billentyűs személyében, aki tovább építi az így is rendkívül masszív hangzást. Apropó, egy jó tipp mindenkinek, aki ismerkedik a lemezzel: ne csak fülessel hallgassátok, hanem full hangerőn, jó hangfalakon is - így érvényesül igazán a korong.
Felépítését, hangulatát tekintve talán az Arrows és a Run tekinthető a "leghagyományosabb" Foo Fighters számoknak, ugyanígy nagyon jellegzetesen "Taylor Hawkins-os" nóta a Paul McCartney közreműködésével készült Sunday Rain, ami nem mellesleg az egyik legjobb dal a lemezről.
Nagyon erős nóta a címadó Concrete And Gold is, ami magában hozza az "új" Foo Fighters minden jellegzetességét és komplexitását. Találó a cím is: kőkemény, mint a beton, és fénylik, mint az arany. Gyönyörű az új arculat, az új logó, kifejezetten szép a borító.
Bevallom, az első néhány hallgatás után nem győzött meg a Concrete And Gold. Zavart a néha agyonpolírozott hang, a furcsa keverési megoldások. Aztán párszor meghallgattam még kurva hangosan üvöltetve, és mára már ott tartok, hogy az egyik legjobb Foo albumnak érzem a The Colour And The Shape óta.
