Bár hivatalosan április 11-én kerül boltokba (abba inkább nem gondolok bele, hogy ez itthon is így lesz-e) az új Foo Fighters lemez, az új trendeknek megfelelően teljes egészében meghallgatható online a Wasting Light.
Mondanom sem kell, már alig vártam az új korongot, egyfelől, mert ők a kedvenc zenekarom, másrészt, mert számos érdekesség kapcsolódik hozzá.
Erős ferdítéssel az album felvételekor egy Nirvana reunion zajlott: a lemez egyik legerősebb számában Krist Novoselic bőgőzik és harmonikázik, emellett újra csatlakozott a bandához a Nirvanában is fel-fel bukkanó Pat Smear, harmadrészt az album producere az a Butch Vig, akinek nagyban köszönhető a Nevermind - a kilencvenes évek rockhangzását meghatározó - világa. Ehhez még vegyük hozzá a szintén gurunak számító Alan Mouldert a keverőpult mögött... Krist egyébként még mindig tudja azokat az egyszerű, mégis nagyszerű dallamokat hozni basszuson, ami a Nirvanát is azzá tette, ami.
Itt jutunk el a következő olyan ponthoz, ami miatt a Wasting Light különleges: egy olyan világban, amikor egy erősebb procijú számítógéppel bármit lehet rögzíteni és keverni, Dave Grohl úgy döntött, hogy az új dalokat a saját garázsában veszi fel, szalagos magnóra, ráadásul a hiteles (garázs) hangzás érdekében a keverést is analóg eszközön végezték. Egy NME-s videóinterjúban Dave el is árulta, hogy eredetileg elkezdték keverni egy digitális pulton, azonban azt érezték, hogy megölte az alapfílinget.
Az biztos, hogy rengeteget dolgozhattak rajta, hiszen így nem állt rendelkezésre a digitális javítás lehetősége: mindent halál pontosan kellett feljátszaniuk, mint a régi szép időkben. Bár egy Nevermind-féle bravúrt nagyon nehéz lenne még egyszer összehozni, abban nagyszerű munkát végzett Butch és Alan, hogy jól vissza tudják adni a garázsban felvett hangszerek dinamikáját és hangulatát: a hallgató úgy érezheti, mintha csak ott ülne egy próbán Dave Grohlékkal. Hallgassuk meg például az Alandria reszelős részét - szinte látom magam előtt a gitárokat.
A Wasting Light tehát számos szempontból visszatérés a gyökerekhez: mentalitásban, hangzásban, sőt dallamvilágban is: számos nóta akár az első két albumon is helyet kaphatott volna, például a White Limo és a korongot nyitó Bridge Burning is. Ami a különbség, hogy akkoriban a Foo Fighters szinte egy személyes projekt volt, míg mára egy igazán összeforrt, érett csapatról beszélhetünk.
Sokat számít például, hogy Dave lemezről-lemezre egyre több teret enged Taylor Hawkins dobosnak a dalszerzésben és a vokálban egyaránt, és szerintem Taylornak köszönhetőek a klasszikus rock felé hajló elemek az elmúlt pár albumon.
Persze kerültek új vonások is a Foo zenei világába, de megmaradt a csapatra annyira jellemző, egyből felismerhető Foo-s hangzás.
Még csak most ismerkedem a lemezzel, de első hallgatásra a Dear Rosemary, a Miss The Misery és az I Should Have Known tűnnek a legerősebb daloknak.
Egy biztos, a Wasting Light zúz rendesen. Köszönöm srácok!
ps. A teljes boldogsághoz már csak egy Szigetes fellépés hiányzik...
Kritikák másutt:
A Lángoló gitárok bloggerével nem mindenben értünk egyet.
A Rolling Stone újságírójával sok mindenben egyetértünk.