neveletlen

Szerző: Neil Gaiman és Terry Pratchett
Kiadó: Agave, 2010

Mint az bizonyára feltűnt az olvasóknak (annak az egynek rajtam kívül), mostanában megcsappant a könyvajánlók száma, főleg amiatt, hogy nincs annyi időm és leginkább energiám olvasni, mint korábban. Ez persze lényegtelen információ, viszont annak fényében már beszédesebb, hogy míg más könyvet 3-4 hét alatt olvasok el, addig az Elveszett próféciákat relatíve gyorsan, 1 hét alatt be is fejeztem, pedig nem volt se több időm, se több erőm (sőt).

Kellett a lelkemnek egy ilyen jó könyv 2011 elejére, hogy feltöltsön, kikapcsoljon, megnevettessen és (csak egy kicsit) elgondolkodtasson. Leginkább azon gondolkodtam egyébként, hogy két ilyen nagyszerű író, mint Gaiman és Pratchett vajon hogyan dolgozik együtt. Hogyan találják ki a karaktereket? Felosztják maguk között? Azt persze lehet érezni, hogy melyik pikírt megjegyzés Terry műve, és hogy melyik képet Neil álmodta meg, de sokat adnék azért, ha láthattam volna őket munka közben.

Persze a végeredmény számít, ami egy rendkívül szórakoztató, felnőtteknek szánt mese angyalokról és démonokról, de leginkább az emberekről.

Számomra az Elveszett próféciák legnagyobb pozitívuma - a sziporkázó stílus, magával ragadó sztori, és az apró finomságok mellett - az emberi gyarlóságról szóló mögöttes üzenet, amit Vonnegut műveiben is annyira szeretek. Mindez csak egy-egy, fejezet végére odaszúrt mondatban érhető tetten, amik azokban egytől-egyig igazi telitalálatok, és szívem szerint mindegyiket egyenként kiposztolnám a facebook üzenőfalra, a nép okulására.

A könyv másik nagy pozitívuma - a továbbra is sziporkázó stílus, magával ragadó sztori, és az apró finomságok mellett - a remek karakterekben rejlik. Kedvencem a pokol kutyája, aki hirtelen egy aranyos kutyus helyzetébe kényszerül, és teljesen meghasonul.

Igazság szerint órákat tudnék még áradozni a könyvről, de tudjátok, mit? Inkább olvassátok el ti is, fáradt vagyok.