Végre elkészült az első videó a Minden Seb kislemezhez, az Egyszer hozzám bújsz című dalból.
A forgatást - mely részben Bristolban zajlott - egy casting előzte meg: a Neveletlen Facebook oldal követői választhatták ki, hogy a négy szupercuki plüssállat közül melyik legyen a főszereplő.
A választás végül Ernőre, a plüssmacira esett, a végeredményt pedig meg tudjátok nézni alább:
Sok-sok stúdiózás után végre elkészült az első Neveletlen kislemez. Fogadjátok szeretettel:
A dalokat ingyenesen le is tudjátok tölteni, elég hogyha az összeghez nullát írtok be.
Minden seb EP
Zene és szöveg: Neveletlen
Producer: Szabó Márton
Borítóterv: Palman Zsuzsi
Sponsored by Café Grow
Ahogy egy korábbi bejegyzésben is írtam, Neveletlennek egy új, zenei oldala is bemutatkozik. Bár számos "komoly" dalt feltöltöttem már, az eddigi legnépszerűbb szerzeményem a Hiába kattogtatom (gázkonvektor blues) című szösszenet. Ezzel kapcsolatban írok most pár gondolatot :)
Már nem is számolom, hanyadjára támasztom fel holtaiból a Neveletlen blogot, de most nagy hírekkel érkezem, hiszen közel 20 év bénázás és bizonytalankodás után elindult a Neveletlen zenei projekt is.
Bő három évet vártunk a kilencedik Foo Fighters nagylemezre, de magyar rajongókat közben azért bőven kárpótolta a csapat, hiszen húsz év után újra élőben zúztak idén Budapesten Dave-ék. A rendhagyó Sonic Highways után sokat gondolkodtam azon, hogy vajon egy ilyen különleges projekt után mit tud még kitalálni a csapat (vagyis leginkább Dave Grohl), hova tudnak továbblépni, esetleg visszatérnek a gyökerekhez...
Nos, a Concrete And Gold bizonyos értelemben hagyományos Foo Fighters lemez, azonban körbelengi egy jó nagy adag, igazi Dave Grohl féle MEGALOMÁNIA, csupa nagybetűvel. Elég csak megnézni a lemez mellé készített animációs kisfilmet, és elég pontos képet kapunk arról, hogy a frontember hogyan is áll hozzá egy új albumhoz: mindenből többet, mindenből nagyobbat akar, egy olyan popzenei producerrel, akinél sorban állnak a világsztárok, valamint rendhagyó közreműködök egész hadával.
Szintén a megalomániát jelzi, hogy egy interjúban Dave úgy fogalmazott, hogy az új nagylemezt úgy képzeli, mintha a Motörhead felvett volna egy saját Sgt Pepper's Lonely Hearts Club Band albumot. Hát, elég merész vállalás.
Nem kell tovább találgatnia a Foo Fighters rajongóknak: a banda honlapján hetek óta tartó visszaszámlálás után végre kiderült, hogy egy 5 számos, ingyen letölthető EP-vel leptek meg minket Dave Grohlék.
Pár nappal azt követően, hogy a csapat lemondta európai turnéjának maradék helyszíneit a párizsi borzalmak után, ez a kis meglepetés is teljesen más megvilágításba került, és Dave Grohl egy kiegészítő levélben a terrortámadás áldozatainak ajánlotta a kislemezt - mi több, a jótékony adakozásra ösztönzi a lemez letöltőit.
"Now, there is a new, hopeful intention that, even in the smallest way, perhaps these songs can bring a little light into this sometimes dark world. To remind us that music is life, and that hope and healing go hand in hand with song. That much can never be taken away." Persze mit is várhatnánk egy olyan kislemeztől, amit Szent Cecíliáról, a zene védőszentjéről neveztek el? (ami egyébként annak a kis motelnek is a neve, ahol a felvételek készültek tavasszal).
A nagyon pozitív üzenet mellett a St. Cecilia dalai valóban bíztatóak: a Sonic Highways nehezebben emészthető, kísérletező és eklektikus dalai után ezek már "klasszikus" Foo szerzemények.
A címadó nóta hozza a Wasting Light hangzásvilágát, a Sean vérbeli korai Foo dal, a Savior Breath jó kis Grohlos zúzda, az Iron Rooster tökéletesen passzolna az In Your Honor akusztikus lemezeinek dalai közé, a The Neverending Sigh pedig Dave bevallása szerint már húszéves szám...
A kislemezhez készült eredeti levélben Dave Grohl maga is úgy fogalmazott, hogy olyanok ezek a dalok, mint az erdőben elejtett morzsaszemek, amik segítik a hazautat.
És milyen finomak ezek a morzsák!
Update:
Mindkettő egyetért velem :)
Nem kapok jegyet.
A jegy, amit online vettem, hamisítvány.
Az online megrendelés során ellopták a bankkártya adataimat.
Az átvett jegyemet elhagyom vagy ellopják.
Kiposztoltam a jegyről a képet a Facebookra, és a vonalkódot lenyúlva valaki felhasználja a jegyem.
Elmarad a turné, mert Dave Grohl eltörte a lábát.
Csak a bécsi koncert marad el.
A befizetett koncertbusz kamu.
Megszűnik Schengen a menekültválság miatt, és nekem nincs érvényes útlevelem.
Nem készül el időben az útlevelem.
Lekésem a koncertre szervezett a buszt.
Otthon hagyom a koncertjegyet.
A busz otthagy egy benzinkúton.
A busz lerobban és lekésem a koncertet.
Eltévedek Bécsben, és lekésem a koncertet.
Nem fogadják el a jegyemet a belépésnél.
Utolsó percben lemondják a koncertet, és helyette a Coldplay lép fel.
Nem kapok olyan pólót, amit szeretnék.
Nem mehetek be az első sorba.
Ha kimegyek pisilni, nem engednek vissza az első sorba.
Dave Grohl felhív a színpadra énekelni, és nem tudom a dalszöveget.
Csak másfél órás lesz a koncert.
Szarul fog szólni a koncert.
Nem fogják játszani a These Days-t.
Nem lesznek jófejek.
Hát nem.
Bár a benzinkúton tényleg majdnem otthagytak.
Töredelmesen bevallok nektek egy szörnyű titkot a múltamból: kb. tizenkét évesen egy Kenny Rogers bakelitlemezt kértem karácsonyra. Mentségemre legyen mondva, hogy valójában a Planet Texas klipje fogott meg annyira, hogy erre vetemedjem - hiszen már akkor is nagy sci-fi rajongó voltam. Íme:
Ha már az őszinteségnél tartunk, azt is férfiasan bevallom, hogy kicsit tartottam a Sonic Highways sorozat Nashville-ről szóló epizódjától. A bekezdésben említett megbotlásom ellenére nem igazán rajongok a country műfajért, és nem is nagyon ismerem.
Szerencsére Dave Grohl és csapata most sem okozott csalódást, és ez az epizód is legalább annyira tetszett mint a többi. Pontosan azért, mert Dave és társai ugyanolyan őszinteséggel kezelték a műfajt, mint jómagam a bejegyzésben.
A nyitójelenetben azt láthatjuk, hogy Nate és Pat értetlenül nézik a legendás country-szálló szobájában a falra kihelyezett legendák képeit, és beismerik, hogy szinte senkit sem ismernek fel az előadók közül. Már-már komikus az a rész, amikor Dave Grohl kertelés nélkül elmondja Zac Brownnak és zenekarának, hogy soha, egyetlen számukat sem hallotta még - miközben azért találkozik velük, hogy ő legyen az új albumuk producere.
Az egész epizód üzenete is elég erős szerintem: a 3. Sonic Highways azzal zárul, hogy maga Nashville valójában egy lelketlen slágergyár, egy erre szakosodott ipar központja, és csak azok az előadók számítanak igazán, akik szembe mertek szállni a gépezettel.
Félreértés ne essék: a Nashville-ről szóló részben Dave Grohl ugyanazzal az alázattal és maximalizmussal kezeli a műfajt és a várost, mint az első két epizód esetében. Sőt, azt kell mondanom, hogy rendezés szempontjából eddig ez volt a legjobban felépített rész. Többször elhangzik a híres zenészek szájából, hogy a country igazából történetmesélős műfaj - Dave Grohl pedig ennek megfelelően, elég didaktikusan, szinte történetként építi fel az egész epizódot.
Ezúttal megint nagyon hangsúlyos volt a dalszerzési folyamat, és nagyon érdekes volt látni, milyen hatással van a srácokra a különleges közeg. Az is nagyon tetszett, ahogy Dave Grohl és Zac Brown egyre inkább megtalálja a közös hangot, aminek a csúcsa a Country Music Awards-os fellépésük, amitől futkosott a hátamon a hideg.
Legutóbb azt írtam, hogy a The Feast And The Femine-t még ízlelgetnem kell. Nos, örömmel jelenthetem, hogy azóta megszerettem a dalt, viszont ezúttal a Congregation is feladja a leckét - ez az a típusú Foo szám, amihez nekem elég sok idő kell, hogy tényleg befogadjam. Ilyen volt anno a Wheels is, körülbelül egy év kellett hozzá, hogy ne szkippeljem egyből...
Amikor Dave Grohl életrajzi könyvét olvastam, nem teljesen értettem, hogy miért is foglalkozik a szerző annyit a washingtoni hardcore-szcéna részletes bemutatásával. Kicsit soknak is éreztem, hogy minden egyes zenekar háttértörténetét oldalakon keresztül kifejtették, miközben például Dave Grohl gyerekkorát letudták egy-két oldalban.
Nos, a Sonic Highways második része után már jobban értem, miért. Tudtam, hogy az olyan bandák, mint a Bad Brains, a Fugazzi vagy a Minor Threat fontos szerepet játszottak ebben az időszakban az amerikai zenei életben, de most összefüggéseiben is láthattam, hogy milyen nagy hatásuk volt egy teljes generációra.
Az még inkább lenyűgözött, hogy Dave Grohl mindennek a kellős közepén csücsült 16-17 évesen, és már akkor eszeveszett módon püfölte a dobokat - mint ahogy egy elképesztő vhs felvételből ki is derült, amin a Mission Impossible dobosaként őrjöng. És még csak utána jött a Scream...
Ami még nagyon erősen átjött az új epizódból, hogy Dave Grohl mennyire otthon érzi magát ebben a közegben: nem véletlenül csendült fel a Home néhány sora, és nem véletlenül kerültek be (egyébként nagyon cuki) gyerekkori képek a frontemberről. Mi több, pár percre az édesanyjával közösen látjuk.
Volt azonban egy másik, nagyon érdekes vonulata is a Sonic Highways-nek, ez pedig Washington teljesen új arca. Aki nem járt ott személyesen - mint ahogy jómagam - csak a filmekből ismeri az amerikai fővárost, és ez többnyire elég idealizált képet jelent. Nos, Dave Grohl nem félt megmutatni a város sötétebb oldalát: a rengeteg hajléktalant, a lepukkant külvárost, a nyomor szélén tengődő feketéket.
A hard-core punk ikonjait bemutató részletek mellett ez az epizód sokat foglalkozott a go-go műfajjal is, ami számomra teljesen új volt.
Mindent egybevéve a Sonic Highways második része is nagyon tetszett, bár szerintem sok mindenben különbözött a Chicagóról szóló epizódtól. Sokkal kevesebbet láttunk magából a dalszerzési folyamatból, mint ahogy a felvételekből is csak egy-két perc került be. A Foo Fighters rajongóknak ugyanakkor nagyon sok ínyencség volt benne, leginkább Dave Grohl fiatalkori felvételei.
Őszintén szólva az epizódban bemutatott The Feast And The Famine-t nekem még sokat kell ízlelgetnem, nem fogott meg elsőre annyira, mint a Something From Nothing. De látom benne a fantáziát :)
Amikor lement a Sonic Highways első epizódjának stáblistája, csak ültem bárgyú mosollyal a képernyő előtt, és azt éreztem: mennyire rohadt jó Foo Fighters rajongónak lenni.
Úgy várni a novemberben megjelenő új lemezt, hogy hétről-hétre nemcsak az új dalokat ismerhetem meg, hanem a megszületésük teljes folyamatát, hátterét is, kevés banda rajongójának adatik meg. Maga a koncepció is rendhagyó: nyolc különböző amerikai városban, helyi producerek és zenészlegendák közreműködésével vették fel a dalokat, miközben az egészről profi dokumentumfilm is készül, ami messze túlmutat a Foo Fighters új albumán.
Dave Grohl rendezőként az adott város - az első rész esetében Chicago - atmoszféráját és zenei örökségét próbálta megragadni, és egyben a kreatív folyamat részévé tenni. Az epizód végére megszülető Something from nothing szövegében, hangulatában, stílusjegyeiben is hűen visszaadja a Chicago-feelinget. A háttér ismerete nélkül a szerzemény sok rajongónak meglepetéseket tartogat, amiből jól látszik, hogy az új album és az HBO sorozat szerves egészet alkot - a dalok akkor "működnek" igazán, ha láttuk a hozzájuk tartozó részt is.
Grohl mérhetetlen alázattal, ugyanakkor jó adag szentimentalizmussal és szenvedéllyel közelíti meg a témát: a műsor minden másodpercéből sugárzik a zene iránti szerelem. A hangvétel is rendkívül személyes, az első részből kiderül például, hogy mi volt Dave Grohl első koncertélménye, és hogyan változtatta meg az életét. Intim pillanatokból sincs hiány, láthatjuk, milyen baráti légkörben születnek a felvételek, vagy egy pillanatra átszalad a képernyőn Dave Grohl kislánya, miközben az apuka épp egy blueslegendával beszélget.
A sorozatban számos zenei ikon megszólal, de mind közül kiemelném (a többek között az In Uterót készítő) Steve Albinit, akit a rendező is úgy vezet be, hogy "cinikus fasz". Bár a nevét régóta ismertem, a Sonic Higwaysből azt is megtudtam, mennyire elképesztő figura Albini, aki nyugodt szívvel beleböfög az interjúba, vagy kifejti, hogy valójában pókerezésből tartja fenn világhírű stúdióját. Szintén mély nyomot hagyott bennem az új dalban vendégeskedő Cheap Trick gitáros, Rick Nielsen is.
Korábban a profi szót használtam a dokumentumfilmre, nem véletlenül - a Sonic Highways nagyon okos, jól felépített koncepciót visz végig egy órában, archív felvételekkel, szépen komponált képekkel, feszes vágással. Mintha Dave Grohl a rendezői székben is dobosként gondolkodna...
A Chicagóról szóló rész és dal engem nagyon meggyőzött, a kérdés csak az, hogy hogyan tudja ezt az intenzitást megtartani a többi résznél.
Végezetül nézzük meg, mi is született Chicagóban:
Bő egy hónap múlva érkezik a hazai mozikba az új Éhezők viadala film, a Kiválasztott első része, úgyhogy még pont időben vagyok a vonatkozó bejegyzéssel. Addig is nézzük meg az előzetest :)
Sajátos helyzetben vagyok a sorozattal, mert hamarabb láttam a történet első két részét filmen, mint olvastam volna - mi több, olyannyira megfogtak a filmek, hogy emiatt akartam minél hamarabb, még az utolsó rész moziba kerülése előtt elolvasni a könyveket. Úgyhogy akiknek tetszettek eddig a filmek, hajrá, tessék elolvasni a trilógiát!
Annyira magával ragadott Katniss története, hogy gyakorlatilag pár hét alatt, "egy szuszra" le is daráltam mindhárom kötetet. Utóbbi kifejezés nem annyira helytálló, mert Az éhezők viadala trilógia amiatt is különleges számomra, mert ez volt életem első ebookként végigolvasott regénye, szóval az a bizonyos egyszuszra elolvasás kötetek helyett egy Kindle-en történt, amit nagyon megszerettem közben. Úgyhogy ez a bejegyzés mindkettőről szól egy kicsit. Kezdjük Katniss-szel.
Azt kell mondjam, hogy a könyvek olvasása után viszonylag elégedett vagyok az eddigi filmadaptációkkal, sőt, igazából hálás vagyok nekik, hogy elolvastam az eredeti sztorit miattuk. Bár sok minden kimaradt a filmekből (leginkább az első rész sántít, a második szerintem már egész korrekt), összességében jól elkapták Az éhezők viadala világát.
Arra nagyon kíváncsi leszek, hogy hogyan tudják a harmadik részt filmesíteni - nekem a végére már nagyon nyomasztó és brutális volt, teljesen kiborított - és itt nem nagyon akarok spoilerezni. Ha már itt tartunk, számomra pont ez a legnagyobb különbség a könyvek és a filmek között: Panem disztópiája sokkal sötétebb és nyomasztóbb olvasva, és sokkal véresebb is.
Engem például kifejezetten kikészítettek a könyvben szereplő mutánsok (leginkább az első rész farkasemberei, akik a filmben gyenge CGI kutyák voltak, és az utolsó rész sziszegő gyíkemberei). Amit még nagyon hiányoltam a filmekből, az Katniss és a néhai édesapjának a kapcsolata, ami azért jelentősen motiválja a főhőst.
Néhány szót az ebookról is...
Elég sokáig ellenálltam az elektronikus könyvolvasóknak, hiszen ahogy a blogomból is kiderül, kifejezetten szeretem a régi könyveket, imádok antikváriumba járni és kincsekre vadászni. Tavaly szülinapomra kaptam az egyik legjobb barátomról egy Kindle-t, amit akkor ugyan kipróbáltam, de pár oldal után félretettem, és gyakorlatilag egy évig elő sem vettem a fiókból. Egészen mostanáig. Be kell valljam, valóban praktikusabb így az olvasás, főleg a tömegközlekedésen. Nincs saját illata vagy röhejes borítója, nincs története és lelke, de az tény, hogy sokkal többet és sokkal gyorsabban olvasok rajta, mint amikor egy keményborítós, több ezer oldalas sci-fit cipelek magammal. Hát így.
