Szerző: Brian W. Aldiss és D. Wingrove
Kiadó: Szukits, 1995
Bő egy hónapot váratott magára egy újabb könyvajánlós poszt, de mentségemre szóljon, hogy közel 600 oldalnyi sci-fi történelmen kellett átrágni magam. Senkit se tévesszen meg az átrágni kifejezés: nagyon lelkes és hasznos rágcsálódás volt ez, inkább arra értem, hogy a magyar kiadást nagyon apró betűkkel szedték, és az sem segített túlságosan, hogy a rengeteg hivatkozás a második könyv végében volt. A fordítás nem volt túl rossz, de olvasmányosnak sem mondanám.
Mégis felül kell emelkednem a Szukits kiadó által elkövetett hibákon, hiszen egy rendkívül fontos és hiánypótló művet adtak ki magyarul a kilencvenes évek közepén, és ezért minden hazai sci-fi rajongó hálás lehet (vagy nagyon jól megtanul angolul). Más kérdés, hogy a Metagalaktikák között is volt egy hasonló célú kiadvány, ami arra vállalkozott, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom történetét dolgozza fel a kezdetektől kvázi napjainkig.
A Trillió éves dáridó azonban nem szimpla irodalomtörténeti esszé, sokkal inkább hitvallás, tele tabukat feszegető, erősen szubjektív, sokszor kifejezetten provokatív felvetésekkel. Már a mű alapgondolata is olyan lendülettel löki meg az olvasót ezen a sajátos irodalmi hullámvasúton, hogy még egy magamfajta lelkes rajongó is csak kapkodja a levegőt, már ha nem sikítozik éppen. Aldiss és Windgrove nem megy el a nagy klasszikusokig (később persze eljut oda is), hanem rögtön az elején leszögezi: a sci-fi a gótikából nőtte ki magát, és A Frankenstein tekinthető a műfaj igazi alapkövének. A hasonlóan meredek kijelentések egymást követik a több száz oldalon, Verne nem is olyan fontos, az amerikaiak által kultikusnak tekintett sci-fi magazinok káros hatásúak, a Szárnyas fejvadász pedig nem is jó film. Nagy írólegendák is sorra megkapják a magukét, szerencsére az én kedvenceim, mint Philip K. Dick és Frank Herbert többnyire pozitív kontextusban tűnnek fel.
Ami miatt számomra nagyon hasznos volt a Trillió éves dáridó, hogy inkább az angolszász szerzőkkel foglalkozik, míg én sokkal inkább a keleti blokk szerzőin nevelkedtem, így számos olyan írót felírhattam a képzeletbeli listámra, akiket fontos ismerni, és még nem olvastam tőlük semmit. Az kicsit fájt, hogy néhány orosz szerző nem került említésre, ugyanakkor hatalmas meglepetésként ért, hogy Karinthy és Babits viszont igen. Sőt. Karinthy-t az adott témában Philip K. Dick felé emelik a szerzők. Wow. (A részletet egyébként ki is raktam a facebookra, tessék csekkolni.)
Rögtön be is vásároltam néhány olyan szerző könyvéből, aki kimaradt, így Delany, Silvelberg, Heinlen nevével biztos fogtok talákozni a közeljövőben itt a neveletlenen.
Rengeteget tudnék még mesélni a Trillió éves dáridóról, ehelyett inkább egy fohásszal zárom a posztot: olyan jó lenne, ha újra kiadnák a könyvet magyarul, esetleg új fordításban, használható jegyzetekkel, esetleg néhány szakértő kommentárral, netalán képes illusztrációkkal. Hajh, be jó is volna. Addig is, maradnak a hangyányi betűk, ronda borító, wcpapír minőségű lapok. Ahogy szeretem.