Mindig is ellentmondásos érzelmeim voltak a Tankcsapdával kapcsolatban. Egyfelől, elméletileg kötelező lenne szeretnem őket, hiszen debreceni (proli) gyerek vagyok, akinek az erősen megnyomott "t" betűk, a furcsa szórend alkalmazása (rúgom szét fejed pörgővel) mellett egyik alapértelmezett beállítása kellene, hogy legyen, hogy szereti a Tankcsapdát.
Én sokáig kifejezetten kerültem őket, egészen addig, amíg a faterom főiskolás koromban valamiért Télapóra meglepett az Agyarországgal. Onnantól kezdve jött a nagy rátalálás, felfedezés korszaka nálam, és mind a régebbi, mind az utána következő lemezeket szép lassan megszerettem.
Közben lehetőségem adódott többször is személyesen beszélgetni Lukáccsal, és ezáltal még közelebb éreztem magamhoz a bandát. Pogóztam a keménymagban a Kisstadionban, és végignyomtam legalább kettő debreceni kocsmatúra-Főnix csarnokos koncert kombót is. Sok közeli barátom is rajongó (fateromról nem is beszélve), így ez is árnyalja a dolgot.
Ugyanakkor az utóbbi pár lemez, és leginkább a 2009-es Minden jót! elbizonytalanított. Úgy éreztem (a nagyjából egy korú) Kispál és a Borzhoz hasonlóan a Csapda kiégett, önmagát ismétli, sőt, mi több, néha már önmaga paródiája. Nagyon jól jellemzi az albumot, hogy az egyik legelvakultabb rajongó haver úgy fogalmazott róla, hogy olyan, mint egy Hooligans album. Lovasi András viszonylag időben észhez tért, és sikerült a pozitív vonások átmentésével egy friss hangzású bandát kezdenie, és a Kiscsillag születése után a Kispál és a borz fel is oszlott. Tarthattak egy tök jó búcsúkoncertet, amiről készült tök jó koncertfilm.
Közben pedig kis hazánkban a rockzenekarok új generációja nőtt fel, ráadásul a Petőfi Rádiónak köszönhetően a köztudatba is bekerültek. Korábban a Tankcsapda volt "A ROCKZENEKAR" hosszú évekig, de az elmúlt 5-6 évben sorra jelentek meg az igényesebb, ötletesebb, frissebb hangzású hazai bandák. Számomra például az Óriás már réges-rég átvette a lelkemben azt a helyet, amit átmenetileg a Tankcsapda töltött be (értsd: ha tele van a f@szom, és magyar rockzenére vágyom).
Nna. Ezekkel az előzményekkel láttam pár napja a hírt, miszerint a Tankcsapda gitárosa, Cseresznye közel húsz év után távozik a zenekarból. Némileg ellentmondásos a hivatalos közlemény, kicsit mintha elbeszélnének egymás mellett az érintettek. Ilyesmi megesik bármelyik zenekar életében, többször is. Amit viszont nem értek, hogy ha egy 3 fős bandából elmegy a gitáros, és a zenekar már amúgy is kiégett egy ideje, akkor minek azzal bohóckodni, hogy új gitárossal, új lemezt vesznek fel?
Szerintem Lukácsnak most kellene meglépnie azt, amit Lovasi is meg tudott tenni pár éve. Ha nem is végleg abbahagyni, de pár évre szüneteltetni a Tankcsapdát, hagyni feltöltődni az elemeket. Belevágni valamilyen hobbiprojektbe (esetleg más zenei stílusban), amit őszintén tud szeretni és élvezni, és nem a megélhetésről szól (a pár évig tartó szünetre így is össze lehetne szedni anyagi tartalékot). Aztán vagy jobban ráfeküdni a hobbiprojekt befuttatására, vagy pedig pár év után nagy csinnadratta közepette visszatérni a Tankcsapdával, tartani egy jubilemi Arénás koncertet, és nem utolsó sorban, a hosszabb pihenő alatt felhalmozott élmények, új zenei tapasztalatok felhasználásával készíteni egy olyan Tankcsapda lemezt, ami letépi a fejünket. Persze tudom, hogy nem megy ez ilyen egyszerűen: ott van a hatalmas rajongói bázis miatti nyomás, a szponzori szerződések, és így tovább.
Csak remélni tudom, hogy a gitárosváltás meghozza azt a vérfrissítést, amire a Tankcsapdának szüksége van. Azt nem lenne jó látni, hogy fokozatosan egyre jobban belefásuljanak ugyanazoknak a szöveg és gitártémák ismételgetésébe...
Szóval, sok sikert, kitartást Tankok!
