Először is, minden kedves olvasómtól elnézést kérek a hosszabbra nyúlt szünetért, de őszintén szólva elég lassan haladtam a Kurt Vonnegut életrajz olvasásával (nemcsak ez tartott relatíve sokáig, hanem az is, hogy rávegyem magam ennek a posztnak a megírására). Ez engem is jócskán meglepett, hiszen amikor megkaptam karácsonyra a könyvet, szó szerint rávetettem magam, és már a karácsonyi ajándékok bontogatása közben bele-bele lapoztam.
Azt fontos megjegyezni, hogy Vonnegut számomra (és a világon több millió rajongója számára) több kedvenc írónál, afféle "jellemformáló kohó" fiatal korom óta, nézetei és történetei a személyiségem meghatározó részei. Éppen ezért nagyon nehezen tudtam feldolgozni az Így megy ez fő konklúzióját: hogy Vonnegut, mint író, és Vonengut, mint magánember nagyon különbözik.
És, hogy a hozzám hasonló, megrögzött rajongók ne járjanak úgy, mint én, felhívnám a figyelmet, hogy inkább most hagyják abba a poszt olvasását, ha nem akarnak olyan dolgokat megtudni Kurtól, ami esetleg kiábrándító lehet számukra.
*
Hogy mire gondolok? Nekem például nagyon megdöbbentő volt rájönni, hogy a könyveiben a (nagy)családot és az összetartozást mindenek fölé emelő Vonnegut mennyire rossz férj és hanyag családapa, akitől az örökbefogadott gyerekei szinte félnek. Másik nagyon szemléletes példa, hogy főleg a kései műveiben a Föld kizsákmányolása ellen ágáló szerző a tőzsdén pont azoknak a multicégeknek a részvényeivel kereskedett, amik ellen annyira tiltakozott.
Ilyen szempontból az Így megy ez nagyon őszinte könyv: kendőzetlenül mutatja be az igazi Vonnegutot, bogaras, magának való, és sokszor gyarló emberként. Talán a legbeszédesebben Kurt házinénije foglalja össze a könyvben a jellemét: "elbűvölő, zsémbes, éretlen, önző". Az önéletrajzot jegyző Charles J. Shields egyébként nem fogta vissza magát a Vonnegut regényekkel kapcsolatban sem, és néha kifejezetten negatív véleményt fogalmaz meg egy-egy műről.
Az már kevésbé volt kiábrándító, inkább érdekes, hogy egy-egy mű mennyire nehezen született meg. Amikor az ember egy-két nap alatt elolvas egy zseniálisnak tartott Vonnegut regényt, bele sem gondol, hogy az a mű, hosszas vajúdás és tipródás után, akár évtizednyi próbálkozás után született meg. Ugyanakkor az lenyűgözött (hogy végre írjak valami pozitívat is), hogy milyen kitartással és szorgalommal írt Kurt, főleg a kezdeti kudarcok ellenére is.
Nem tudom eldönteni, hogy mivel járok jobban: ha a fejemben továbbra is az a Kurt él, akinek én képzeltem a könyvei alapján, vagy ha elfogadom a tényt, hogy ő is csak egy ember volt, tele hibákkal. Minden bizonnyal az utóbbi. Továbbra is a kedvencem marad, és továbbra is rendszeresen olvasni fogom a könyveit, újra meg újra. Viszont az Így megy ez hátoldalán megfogalmazott gondolattal egyáltalán nem értek egyet: "Szeretjük a könyveit. Szeretni fogjuk a róla szólót is". Nem szerettem. Felkavart. Így megy ez.
