Úgy tűnik, Neil Gaiman is bekerül abba a sorba nálam, amiben Vonnegut, Herbert és Dick is van: szabályos időközönként el kell, hogy olvassak tőle valamit.
Mivel mostanában nehezebben megy az olvasás, itt volt az ideje egy újabb novelláskötetetnek, pedig ha igazán aktuális szeretnék lenni, akkor az Óceán az út végén-t kellett volna elolvasnom, de ami késik, nem múlik.
Először is, meg kell dicsérnem a 2011-es Agavés kiadást: ezt a könyvet öröm kézbe venni, olyan jól sikerült a borítója...
Gaiman természetesen most sem okozott csalódást, bár férfiasan be kell vallanom, hogy egy-két költeményét azért átlapoztam. Ugyanakkor pont az egyik vers ötlete tetszett a legjobban: a Baywolf: ordas világ alapötlete egyszerűen zseniális. (A Beowulf legenda Baywatch közegbe helyezve, futurista környezetben, költeményként. Wow.)
Szintén kiemelném a kötetet záró Hó, üveg, almát is, ami egy klasszikus mesét helyez teljesen új, horrorisztikus megvilágításba.
Nem tudhatnék ilyen részleteket, ha a kötet elején Gaiman nem írt volna minden novellához egy-egy leírást a bevezetőben, amik a művek sokszor intim, személyes vonatkozása mellett az alkotás folyamatába is betekintést nyújtanak.
Bárcsak minden szerző engedne ilyen betekintést a saját kis univerzumába... Az már csak hab a tortán, hogy a bevezetőben plusz egy novella el van rejtve (A nászajándék), ami ráadásul a kötet egyik legjobb darabja.
Ez is csak azt jelzi, hogy mennyire jó író Gaiman: ha a bevezetőben éppen egy novella kívánkozik ki belőle, akkor gond nélkül benne is hagyja.
