Azon ritka alkalmak egyike ez, amikor "kortárs" magyar sci-firől írok a blogon. Fura dolog ez nálam, hogy annak ellenére, hogy viszonylag sokat olvasok, elkeserítően kevés magyar irodalmat veszek kézbe. Nemcsak a tudományos-fantasztikum terén, úgy általában. Ki tudja, talán az lehet az oka, hogy sokakhoz hasonlóan bennem is negatív emlékek élnek még az egyáltalán nem gyerekeknek szánt, mai fejjel nehezen emészthető kötelező olvasmányokról...

Brandon Hackettről, azaz Markovics Botondról sok jót olvastam már a neten, és nagyon szimpi dolgokat posztol a Facebook oldalán, így amikor láttam a könyvét akciósan a bookline-on, le is csaptam rá.

Az első pár oldal után még rossz előérzetem volt, főleg a "feneketlen űr mélysége" klisé ijesztett meg, de aztán gyorsan elröppent az aggodalmam, és teljesen magába szippantott az Isten gépei.

Le a kalappal Botond előtt, hogy ilyen komplex témába is nyugodt szívvel belevágja a fejszéjét, és évezredeket és galaxisokat is átívelő történetet vet papírra, számos technikai és társadalmi kérdést feszegetve, nem beszélve a morális vonulatról... Jó a stílus, jók a karakterek, fordulatos a történet, nincsenek üresjáratok: az Isten gépeiben minden megvan egy jó sci-fihez. 

Nagyon tetszett még a könyvben, hogy az állandó fejlövésem, a "magyarázó jellegű utószó" is van benne, bár az más kérdés, hogy kicsit olyan érzésem volt, mintha egy egyetemista beadandó esszéjét olvasnám transzhumanizmus és szingularitás szemináriumon :)

Viccet félretéve, őszinte leszek: talán azért nem akarok a Hacketthez hasonlóan remek magyar SF-t olvasni, mert megesz az irigység, hogy ő tud ilyen témákról ilyen jól írni (ráadásul még ki is adják a könyveit), én pedig nem. Mert a nagy nemzetközi írók esetében fel sem merül bennem, hogy hozzájuk mérjem magam, de egy hazai, tőlem csak pár évvel idősebb szerző esetén igenis azt érzem, hogy basszus, neki sikerült...

Szóval, Markovics Botond: full riszpekt, és debreceniesen szólva veszem megfele a többi könyvedet is.

És egy kis reklám: