Töredelmesen bevallok nektek egy szörnyű titkot a múltamból: kb. tizenkét évesen egy Kenny Rogers bakelitlemezt kértem karácsonyra. Mentségemre legyen mondva, hogy valójában a Planet Texas klipje fogott meg annyira, hogy erre vetemedjem - hiszen már akkor is nagy sci-fi rajongó voltam. Íme:
Ha már az őszinteségnél tartunk, azt is férfiasan bevallom, hogy kicsit tartottam a Sonic Highways sorozat Nashville-ről szóló epizódjától. A bekezdésben említett megbotlásom ellenére nem igazán rajongok a country műfajért, és nem is nagyon ismerem.
Szerencsére Dave Grohl és csapata most sem okozott csalódást, és ez az epizód is legalább annyira tetszett mint a többi. Pontosan azért, mert Dave és társai ugyanolyan őszinteséggel kezelték a műfajt, mint jómagam a bejegyzésben.
A nyitójelenetben azt láthatjuk, hogy Nate és Pat értetlenül nézik a legendás country-szálló szobájában a falra kihelyezett legendák képeit, és beismerik, hogy szinte senkit sem ismernek fel az előadók közül. Már-már komikus az a rész, amikor Dave Grohl kertelés nélkül elmondja Zac Brownnak és zenekarának, hogy soha, egyetlen számukat sem hallotta még - miközben azért találkozik velük, hogy ő legyen az új albumuk producere.
Az egész epizód üzenete is elég erős szerintem: a 3. Sonic Highways azzal zárul, hogy maga Nashville valójában egy lelketlen slágergyár, egy erre szakosodott ipar központja, és csak azok az előadók számítanak igazán, akik szembe mertek szállni a gépezettel.
Félreértés ne essék: a Nashville-ről szóló részben Dave Grohl ugyanazzal az alázattal és maximalizmussal kezeli a műfajt és a várost, mint az első két epizód esetében. Sőt, azt kell mondanom, hogy rendezés szempontjából eddig ez volt a legjobban felépített rész. Többször elhangzik a híres zenészek szájából, hogy a country igazából történetmesélős műfaj - Dave Grohl pedig ennek megfelelően, elég didaktikusan, szinte történetként építi fel az egész epizódot.
Ezúttal megint nagyon hangsúlyos volt a dalszerzési folyamat, és nagyon érdekes volt látni, milyen hatással van a srácokra a különleges közeg. Az is nagyon tetszett, ahogy Dave Grohl és Zac Brown egyre inkább megtalálja a közös hangot, aminek a csúcsa a Country Music Awards-os fellépésük, amitől futkosott a hátamon a hideg.
Legutóbb azt írtam, hogy a The Feast And The Femine-t még ízlelgetnem kell. Nos, örömmel jelenthetem, hogy azóta megszerettem a dalt, viszont ezúttal a Congregation is feladja a leckét - ez az a típusú Foo szám, amihez nekem elég sok idő kell, hogy tényleg befogadjam. Ilyen volt anno a Wheels is, körülbelül egy év kellett hozzá, hogy ne szkippeljem egyből...
