Szerző: Vlagyimir Vasziljev
Kiadó: Metropolis Media, 2009
"Tetralógia: Négy önálló részből álló, de tematikailag összefüggő műalkotás."
Valami hasonló defoníció élt a fejemben a tetralógia kapcsán, így eléggé meglepődtem, amikor a Galaktika hírlevélben azt láttam, hogy megjelent az Őrség-sorozat legújabb része. A blogon írtam már az Utolsó őrségről, ami szerintem nagyon frappáns befejezése a történetnek. Lehet, hogy Másféle lennék, mert abban a bejegyzésben már megéreztem, hogy az "utolsó" mégsem az utolsó?
Viccet félretéve, a meglepetés ellenére azért örültem is, mert nagyon szeretem a másfélék világát. Vasziljevtől nem idegen az Őrség-univerzum, hiszen ő volt a Nappali őrség társszerzője. Nem csoda hát, ha a legújabb rész is Lukjanyenko hozzájárulásával készült el.
Szerencsére a Káosz-őrség hangulatát, színvonalát tekintve egyáltalán nem lóg ki a sorból. Vasziljev stílusa is magával ragadó, ugyanolyan otthonosan mozog az orosz és ukrán varázslók, boszorkányok és egyéb állatfajok világában, mint Lukjanyenko. Sőt... nekem például nagyon bejött, hogy az egyik szereplő Rejtő Jenőt olvas.
Minden pozitívuma mellett mégis van negatívuma is a könyvnek. Megdőlt az az egyensúly, ami az egész Őrség sorozat alapköve, vagyis a Fény és a Setét szolgáinak egyensúlya. Ez a történet ugyanis szinte teljesen a Setétek szemszögéből mesél, és Fénypártiakat egyfajta okoskodó, gerinctelen figuráknak állítja be. A korábbi kötetekben pont az volt a jó, hogy a "jók" ugyanolyan esendőek voltak, mint a "rosszak", mint ahogy a Setét karakterek is lehettek szimpatikusak. Vasziljev érezhetően a setétek felé húz, talán nem véletlenül volt pont a Nappali őrség társszerzője.
A másik negatívum a rossz címválasztás, pontosabban a félrevezető fordítás. Az eredeti cím ugyanis A fekete palmíra arca lenne. A korábbi Őrség kötetekre utaló Káosz őrség cím az olcsó mozis filmcímeket idézi. Kár érte.
Összeségében azért nagyon örülök a könyvnek, kellett a lelkemnek egy kis orosz fantasy.
