Szerző: Arthur C. Clarke, Stephen Baxter
Kiadó: Metropolis Media, 2009
Hiába, nem tagadtam meg magam, és újra sci-fibe kezdtem bele, ráadásul milyenbe! Az Időodisszeia trilógia első két része is nagyon tetszett, és szerencsére a befejező könyv sem okozott csalódást. Sőt, ami még különlegesebbé teszi a művet, hogy ez Clarke egyik utolsó megjelent munkája 2008-as halála előtt.
A mester súlyos betegsége és hajlott kora ellenére megint zseniális tudományos-fantasztikus művet alkotott, melyben a tudomány és a fantasztikum aránya szinte ideális. Nem fárasztó, nem nehezen érthető, mégis rendkívül részletes és naprakész. Már a korábbi köteteknél is lenyűgözött, hogy az utószóban Clarke és Baxter (mert azért róla se feledkezzünk meg) forrásmunkákat feltüntetve veszi sorra a történetben szereplő technikai vívmányokat, tudományos elméleteket. Mi több, a Napviharban megjósolt holdbázis helye egyezik a Nasa egy évvel később bejelentett terveivel...
Persze aki ismeri Clarke életművét,annak ez nem újdonság: az író számos olyan felfedezést, találmányt évtizedekkel előre megjósolt, ami miatt bizonyos tudományos körökben prófétaként tekintettek rá.
Az Elsőszülöttek sodró lendületű, fanyar humorú, olykor megdöbbentő, máskor elgondolkodtató olvasmány. A korábban felsoroltak mellett nagy pozitívuma, hogy könnyen magával ragadja az olvasó fantáziáját, én speciel teljes televíziós minisorozatot képzeltem el hozzá, mondjuk a 3 kötetből lehetne három évadot kihozni, a mai addiktív sorozatok cliffhangerektől hemzsegő, rendhagyó kameramozgásos világával.
Külön tetszettek az apró kis nüanszok a sztoriban (spoiler nélkül): Edison szerepeltetése, az H.G. Wellsért és Verne Gyuláért rajongó marslakók, vagy a katasztrófát (és ezzel a történetet) űroperaként emlegető szerzők.
Szintén dícséretet érdemel, hogy nemcsak a szerzők gondoltak utószóra, hanem a Galaktika sorozat szerkesztői is, így az utolsó pár oldalra bekerült egy Arthur C. Clarke "rekviem" is, méltó búcsúként a sci-fi műfaj egyik nagy alakjától.
Egyedül csak azt bánom, hogy a trilógia első két részét lenyúlta a tesóm, és nem tudom a három könyvet elégedett sóhajtozva nézegetni a polcon. Ami késik, nem múlik.
