A blog tanúsága szerint van abban egyfajta ciklikusság, ahogy a kedvenc szerzőimtől olvasok: Philip K. Dicktől és Frank Herberttől kb. félévente, Murakami Harukitól vagy Viktor Pelevintől pedig nagyjából évente került elő egy könyv. Mivel a legutóbbi Pelevin könyvet (T) tavaly májusban fejeztem be, lassan ideje volt újra elmerülnöm a poszt-szovjet, poszt-modern, popkulturális és marketinges utalásoktól hemzsegő, gyakran túlontúl is mély irodalmi levesben.
Másfelől, vissza kellett billentenem a Metró 2033 által kizökkentett "orosz lelkemet" a megszokott kerékvágásba.
A P5 (már megint egy hülye cím, tudom) elbeszéléskötet kapcsán hasonló benyomásaim voltak, mint A sárga nyílnál: jó volt újra Pelevint olvasni, de a regényeit jobban szeretem.
Az öt elbészélés nem okozott meglepetést, hozta a várt szintet, a jól bevált témákat.
Tömören összefoglalva az 5 írásból egyet kissé nehezen dolgoztam fel, kettő nagyon tetszett, kettő pedig kellemesen elszórakoztatott. Ami viszont kifejezetten zavart, hogy a magyar kiadás borítószövege a legtöbb sztori poénját előre lelőtte (ahogy az egyszeri blogger mondaná: spoileres).
Másrészt érdekes volt megfigyelni, hogy az eltelt közel egy évben mennyivel közelebb került a magyar valóság a Pelevin által felvázolt, egyszerre groteszk, mégis annyira életszagú és orosz hétköznapokhoz...