Dühös lettem az Egy megcsúszott lélek vallomásaitól. Dühös, de a jó értelemben, akármilyen zavarosan is hangzik. Ez a könyv ugyanis Philip K. Dick egyetlen "hivatalos" szépirodalmi alkotása (félretéve azt a kérdést, hogy számos műve bőven beleférne ebbe a műfajba, ha nem húzták volna rájuk a sci-fi jelzőt).

Visszatérve a felvetésre, azért érzek dühöt, mert nem értem, hogy ha Dick tudott így is írni, ilyen hangvétellel, ilyen stílusban, ilyen témáról, akkor miért nem írt többet? Persze tudom rá a hivatalos választ, olvastam az életrajzát, de akkor is zavar valahol.

Erős túlzásnak tűnhet, de a számomra ez a regény felér a Vágy villamosa vagy a Virágot Algernonnak szintjére. Sőt, valahol a kettő keverékének érzem.

A Megcsúszott lélek... -ben nincsenek rémálomszerű víziók, nem fordul ki magából a valóság, a főhős nem döbben rá, hogy egy robot, és a világot nem egy őrült műhold irányítja. Teljesen hétköznapi élethelyzetet látunk, hétköznapi problémákkal, ugyanakkor a történet végső konklúziója mégis tipikusan Dickre utal: valójában az egész világ őrült, minden csak nézőpont kérdése.

Ami gyökeresen más a többi PKD műhöz képest, az a tálalás. Finom irónia, erős metaforák, szociálisan érzékeny kérdések - azt hiszem, ilyen szavakat eddig nem igazán fogalmaztam meg Dickkel kapcsolatban.

Az külön tetszett a sztoriban, hogy felbukkan benne egy földönkívüliekkel kommunikálni próbáló, a világvégét váró csoport is. Már egy kicsit csalódott is voltam, hogy tessék, Dick mégsem tudta megtagadni önmagát, de szerencsére ez a szál is inkább az (ön)irónia és gúny tárgya a könyvben.

Pék Zoltán megint nagyszerű munkát végzett fordítóként, már maga a cím is nagyon jó interpretáció, nem eszetlen fordítás. Én speciel nem tudtam volna értelmesen lefordítani a "crap artist" kifejezést. Elcseszett művész?

Szívem szerint azt írnám, hogy ez az év könyve nálam, de nem akarom elhamarkodni a dolgot, hiszen végre-valahára belekezdek az Amerikai istenekbe...