Minden sci-fi rajongó bibliájában, a Trillió éves dáridóban ezt írják Walter M. Miller könyvéről: "...azonnali meleg fogadtatásban volt része a kritikusok részéről, ugyanis kijelentették, hogy annyira jó, hogy biztosan nem is SF".
Bár a könyvet pár éve újra kiadta a Maecenas kiadó, én a "klasszikus" Galaktika Fantasztikus Könyvek féle kiadást olvastam, ami jól elkapott borítójával az egyik ikonikus darabja a sorozatnak, és mindenkinek megvan, aki gyűjtötte vagy gyűjti a Kozmosz/Galaktika vonalat.
Nekem is legalább tíz éve megvan már, viszont eddig valamiért nem éreztem késztetést rá, hogy elolvassam, pedig sokan ajánlották. Talán nem is baj, mert annak ellenére, hogy nagyon olvasmányos, témáját tekintve eléggé komplex és nehéz könyv, és sziporkázó humora mellett azért eléggé nyomasztó is.
Sokan a poszt apokaliptikus témájú regények egyik legjobbjának tartják a Hozsannát, az mindenesetre biztos, hogy messze-messze jobb, mint például a nemrég olvasott Metro 2033.
A Trillió éves dáridó egyébként Kurt Vonnegut és az Ötös számú vágóhíd mellett említi Millert, leginkább amiatt, hogy akárcsak Vonnegut mester esetében, Miller esetében is egy második világháborús trauma a könyv ihletője.
A különbség csupán annyi, hogy amíg Kurtot bomázták Drezdában, addig Miller inkább bombázott.
A könyvet olvasva néha beugrott Vonnegut, de sokkal többször ugrott be Philip K. Dick neve, akinek számos könyve szól az atomháborútól való rettegésről, vagy egy nukleáris katasztrófa hatásairól (pl. a Dr. Vérdíj). Ugyanakkor hiányzik belőle a Dick féle paranoia és végtelenül nyomasztó légkör, viszont sokkal több benne a humor és a filozófia.
A könyvről egyébként számos nagyon részletes és jó leírás született már, többek között ez és ez is.
Az idei olvasmányaim között a Hozsánna néked, Leibowitz! átvette a vezető helyet, gyakorlatilag pár nap alatt befaltam, annyira jó. Ha jól láttam, a BBC készített belőle adaptációt, kíváncsi leszek, mit hoztak ki belőle.
