Nem túl fantáziadús cím, tudom, de ez volt az első reakcióm Alison Krauss és Robert Plant lemeze hallatán. Nem mai termés, szóval nem vagyok olyan hú de naprakész, viszont mentségemre legyen mondva, hogy az idei Grammy-n ők taroltak.
Már akkor filóztam, hogy be kellene szerezni a lemezt, amikor tavaly Robert Plant kijelentette, hogy a Krauss-szal közös turné miatt nem áll össze újra a Led Zeppelin. Viszont a műfaj (blue grass) elijesztett, mivel csak halvány sejtéseim voltak arról, hogy mi is az, bár őszintén szólva most sem tudnám szakszerűen definiálni.
Szóval nem bírtam megállni, és felraktam az mp3 lejátszómra a Raising Sandet. Először nem célirányosan hallgattam, hanem a szokásos véletlenszerű lejátszásra bíztam magam (erről még írok szerintem), viszont a kis kütyü a két gigányi zenéből pont ezt választotta ki nekem a reggeli sétához a hóban. Egy dal annyira levett a lábamról, hogy egyből átállítottam a lejátszót, és mire beértem a munkahelyemre, már végig is hallgattam az albumot.
Rég volt már ilyen kellemes zenei élményem, ennyi új benyomás, ennyi borzongató pillanat, és ennyiszer az az érzés, hogy basszus ezt meg kell mutatnom xy-nak is! Hozzá kell tennem, hogy zeneileg mindenevő vagyok, tehát műfajtól függetlenül jöhet bármi, a lényeg, hogy legyen dallam. Nna, dallamból itt bőven kap az ember. Rögtön kettőt. Bár ez nem tudatosult bennem, Plant és Krauss többnyire harmóniákat énekelnek, ami nem egyenlő a klasszikus duettezéssel, legalábbis ők ezt mondják az embedelt videóban. Szóval, ott van ez a gyönyörű hangú nő (a maga rekordszámú 26 grammyjével) meg a meglepően visszafogott rockisten, Robert Plant, és olyan hangulatú dalokat énekelnek, amik a David Lynch filmek kevésbé nyomasztó pillanataiba vagy a Párizs, Texasba illenének. Na erre mondom én azt, hogy Aztaaaa.
