Szerző: José Saramago
Kiadó: Európa, 2003
Szégyen-gyalázat, de nem tudom, mikor kaptam ezt a könyvet, és kitől. Valószínűleg a nővéremtől, pár éve, valamelyik születésnapomra. Azt sem tudom megmondani, hogy akkor miért nem keltette fel az érdeklődésemet. És hogy miért került elő a süllyesztőből? Így történt:
Olvastam egy filmkritikát a Vakságról, aminek nagyon megtetszett a sztorija, már az ajánló alapján is. Rémlett, hogy van valahol egy Saramago könyv a polcon, és azt reméltem, hogy ez lesz az. Aztán, amikor kiderült, hogy a Vakság helyett Az embermás van meg, úgy voltam vele, teszek egy próbát. Arról nem is beszélve, hogy újabb nagy foltot fedeztem fel amúgy is töredékes műveltségemen, mármint hogy nem tudtam, hogy Saramago Nobel-díjas, és nem is sejtettem milyen jó.
Az már más kérdés, hogy első nekifutásra nehéznek éreztem a szerző stílusát, és egy darabig hezitáltam, hogy végigolvassam-e a művet. Aztán lassanként megszoktam, hagytam, hogy magával ragadjon, és tessék: pár nap alatt már el is olvastam. Mindenképp el kell olvasnom Saramago más könyveit is, ha másért nem, hát azért, hogy megnézzem, minden írásában ezt a stílust használja-e. Bár azt be kell vallanom, hogy a párbeszédeket a könyv végére sem tudtam megszokni.
Utólag belegondolva nagyon jó választás volt ajándéknak, bárki is vette nekem. Egyfelől ott a párhuzam Dosztojevszkij Hasonmás című könyvével, másrészt a posztmodernitás (van olyan?) is nekem való, szóval köszönöm, bevált. Még így több év távlatából is :)
