Szerző: Arkagyij és Borisz Sztrugackij
Kiadó: Móra, 1993
Újabb nagy hiányosságot pótoltam be, én, a fene nagy sci-fi rajongó: végre olvastam egy könyvet az orosz tudományos-fantasztikus irodalom nagyágyúitól, a Sztalkert is jegyző Sztrugackij-fivérektől. Más kérdés, hogy nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a jó könyvet választottam, hiszen a Sánta sors a testvérpár utolsó együtt írt könyve. Persze ami késik, nem múlik, és van bőven készleten az írásaikból, többek között a külön nekik szánt Metagalaktika, ami jól jelzi helyüket és fontosságukat a sci-fi világában.
Azért is írtam, hogy nem vagyok biztos a választásban, mert a Sánta sors szerintem kifejezetten nehéz olvasmány: lassan bontakozik ki az egyébként is zavaros cselekmény, sok a látszólag céltalan mellékszál, flashback, értekezés. Jobban belegondolva nem sikerült teljesen megértenem a könyv végét sem... és összeségében olyan érzésem van, hogy túl buta vagyok, pontosabban nem vagyok elég okos és művelt a mű értelmezéséhez. Szerencsére vannak nálam okosabbak, egy rokonlelkű blogger ezt írta, érdemes elolvasni.
Ennek ellenére egyáltalán nem bántam meg, hogy végigolvastam, és kedvet is kaptam a korábbi írásaikhoz. Bár a kép nem teljesen állt össze, az apró részletek magukkal ragadtak. A számtalan irodalmi és sci-fi utalás, Bulgakovtól Bradbury-n át Arthur C. Clarke-ig. Ezek mellett beugrott Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország című könyve is, egyfelől a párhuzamosan futó, majd összeérő két cselekményszál, másrészt a mindkét műben megjelenő, nyomasztó fekete alakok miatt is. Nos, Harukit sokszor hasonlítják az orosz írókhoz...
Természetesen újra elbűvölt a jellegzetes szovjet/orosz miliő (amit rejtélyes okból imádok, legyen szó Dosztojevszkijről, Pelevinről vagy Lukjanyenkóról). Arról nem is beszélve, hogy a könyv egyszerre szól az írás/alkotás folyamatáról, egyszerre éles kritika a kommunizmusról, ugyanakkor filozofálgatás a múlt, jelen, jövő viszonyáról, mindez megspékelve rengeteg alkohollal (konyak, vodka, gin, whisky) és őrültebbnél őrültebb karakterekkel, valamint csípős humorral.
A Sánta sors az a típusú könyv, amin hosszan fogok még rágódni, és újra meg újra elő kell, hogy vegyem. Azt hiszem, ennél jobbat egyetlen könyvről sem tudnék mondani. Ezért a mondatért pedig végleg megérte elolvasni: "Fajankók. Nem adtak neki olvasnivalót, és éhen halt".
