Kiadó: Agave, 2007
Ahogy az előző posztban írtam, "lazításként" vágtam bele a Dr. Vérdíjba, és jó volt az előérzetem: sok magyar kifejezés illik arra az élményre, hogy milyen Dicket olvasni, de a lazítás illik rá legkevésbé. De hát mit is vártam egy olyan könyvtől, ami egy poszt-nukleáris világban játszódik, a paranoid-skizofrén PKD tálalásában?
Hogyan látja egyik kedvenc szerzőm a kétes eredetű nukleáris katasztrófa utáni világot? Csak néhány hangulati elem, spoiler nélkül:
- A legnagyobb érték a dohány, az alkohol és pornográfia. A szakosodott emberek érvényesülnek.
- A mutáció miatt az állatok intelligensebbek lettek: van furulyázó patkány és beszélő kutya.
- A hitet az emberekben egy műholdon keringő celeb tartja, aki zenéket és előre felvett könyvrészleteket sugároz le.
Ja, és egy jellegzetes idézet: " A pszichológia nem segít óvóhelyet ásni."
És ezek még a könyv legkönnyebben emészthető, leginkább közérthető elemei. Vannak még a túlvilággal társalgó nyomorékok, meg nem született, de belülről kommunikáló testvérek, üldözési mániában szenvedő godlike genius (nem tudom máshogy megfogalmazni), és így tovább.
A Dr. Vérdíj tipikus Dick könyv: minden annyira ismerős, minden annyira nyomasztó, és mégis: az ember olvasni akarja.
Időközben a Gépnarancs indított egy Philip K. Dick sorozatot, amiben épp ugyanezt a könyvet elemzik, hamarosan be is linkelem.
Ja, és PKD magyar honlapja is tökre beindult, juhéé.
