Azt hiszem, ez a sci-fi rajongó magányossága: amikor úgy érzed, hogy egy könyv messze túlmutat a műfaj keretein, bőven elmenne szépirodalomnak is, közben pedig alig hallott róla valaki. Sajnálom, hogy Frank Herbert neve csak SF körökben cseng ismerősen, akkor is "csak" a Dűne-sorozat miatt, közben pedig számos olyan regénye van, ami a legjobb XX. századi írók közé emelik, a Dűne zsenialitása nélkül is.
A Halandók és halhatatlanok jó példája az igazán mélyre ható sci-fi-nek, ahol a tudományos-fantasztikum csupán megjelenési forma, vagy ha úgy tetszik, írói eszköz. Vannak benne idegen lények és különös szerkezetek, de mindez csak keret egy rendkívül mély és filzofikus történethez, amiben nem kisebb témákat boncolgat a szerző, mint a halál, az elmúlás vagy éppen az őrület.
Más kérdés, hogy ez a legtöbb Herbert műre igaz, azonban a Halandók...-ból szinte hiányoznak a szerteágazó mellékszálak, és ez a könyv kifejezetten a halandóság-halhatatlanság problémájára fókuszál.
Teszi mindezt egy rendhagyó bűnügyi regénybe ágyazva, ahol az unatkozó (halhatatlan) idegenek a saját szórakoztatásukra manipulálják az embereket. És ha már itt tartunk, a hatvanas években íródott történetben Herbert a valóságshow-k világát is előre vetíti.
Nem könnyű olvasmány a Halandók és halhatatlanok, de megéri a fáradtságot elolvasni: elgondolkodtató és felkavaró mű.
