Némi sci-fi overdose után úgy éreztem, ideje egy kis szépirodalomnak is, ez a Boris Vian kötet pedig már rosszallóan szuszogott rám a polcról, halálra rémisztve a porcicákat. Úgyhogy bele is vágtam gyanútlanul (bár Boris Viannál aranyszabály, hogy bármire legyen felkészülve az ember, leginkább a lelki kikészülésre), és hamar rá kellett jönnöm, hogy beza' rá lettem én szedve rendesen, már megint sci-fit olvasok.
Hiszen a Piros fű már eleve az egyik alap SF-re (A világok harca) utalva kapta a címét, arról nem is beszélve, hogy a történet (egyik vetülete) egy olyan gépről szól, ami módszeresen kitörli a benne ülő emlékezetét, tisztára mint az Egy makulátlan elme örök ragyogásában, csak 54 évvel korábban jelent meg, mint a film.
Na jó, lássuk be, Vian esetében fölösleges bármilyen műfajt vagy kategóriát emlegetni: nem sorolható be sehová, megismételhetetlen, utánozhatatlan, egyben kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan. Annyit azért jól éreztem a könyv sorain, hogy számos életrajzi utalás van benne, de Viannak megint sikerült jó pár gyomrost, sőt övön aluli ütést bevinnie lelki söröspocakomba, ami mint tudjuk, nem a sörtől, hanem a sörnek van.
Megint meg kell dicsérnem magát a sorozatot: mind az előszó, mint az utószó igazi telitalálat, segített az értelmezésben, tök sok érdekességet találtam benne, többek között újdonsült kedvenc idézetem is: "élni tudni annyi, mint röhögni a halálon, és belehalni a röhögésbe."
Nagyon kellett ez a könyv a lelkemnek, mint egy vapiti Dupont szenátornak.
