Újabb nagy hiányosságot pótoltam be: most már elmondhatom magamról, hogy az "aranykor" mindhárom nagy szerzőjétől olvastam már (azaz: Asimov, Clarke, Heinlein). Más kérdés, hogy egy másik értelmezésnek már rég megfelelek, hisz a "sci-fi nagyok ABC-jét" (Asimov, Bradbury, Clarke) már rég teljesítettem. Na jó, ez az egész okoskodás csak azért kellett, hogy megemlékezhessek a posztban a közelmúltban elhunyt Ray Bradbury-ről: RIP.

Visszatérve az alapgondolathoz: emlékeim szerint hasonszőrű, sci-fi kedvelő ismerőseim körében Heinlein neve egyáltalán nem (volt) annyira ismert és felkapott, mint mondjuk Asimov vagy Clarke. Ez azért is fura, mert nemzetközileg tényleg az egyik legfontosabb SF szerzőnek tartják. Sebaj, ami késik, nem múlik.

Az említett szerzők (és sokan mások) esetében elképesztő belegondolni, hogy mennyivel megelőzték az általános gondolkodást. A Matuzsálem gyermekei is eredetileg 1941-ben jelent meg, sorozat formájában, és ennek ellenére tökéletesen megállja a helyét bő hetven évvel később is. Ízig-vérig, klasszikus sci-fi, ami egyszerre feszegeti az élet nagy kérdéseit, ugyanakkor kellően izgalmas és humoros ahhoz, hogy élvezhető legyen.

Röviden összefoglalva a sztori egy olyan csoport hányattatásait mutatja be, akik szokatlanul hosszú életkorral vannak megáldva, és az átlagemberek irigysége miatt számkivetettek lesznek.

Néhol egy-egy szereplő talán túl sokat filozofál egy probléma matematikai vagy metafizikai aspektusáról, de hát ezért tudományos-fantasztikum.

A Matuzsálem gyermekeiben az tetszik leginkább, hogy Heinlein nem erőlteti demagóg módon a társadalomkritikát, inkább finom szarkazmust használ. Ezt nagyban megkönnyíti a főszereplő (aki Heinlien műveinek visszatérő karaktere), a kiltben rohangáló, tökös cowboy mentalitású, kétszázvalahány éves Lazarus Long.

Külön szót kell ejtenem a Cédrus kiadó 1993-as verziójáról, amit a kisebb nyomdai hibák ellenére érdemes levadászni antikváriumokban, mert Temesvári Ferenc groteszkbe hajló illusztrációi kifejezetten feldobják a történetet.