Először is, hadd hívjam fel a figyelmet egy giganagy SPOILER ALERTRE (Caps Lock, 24-es ariallal). Ha bárhol, bármikor a kezetekbe akadna a Cartaphilus kiadó által 2008-ban kiadott kötet, ne olvassátok el a hátsó borítón látható szöveget! Legalábbis, ha nem akarjátok elolvasni a könyv utolsó oldalát.

Nem tudom, milyen nagyeszű szerkesztő gondolta úgy, hogy egy ilyen horderejű könyvet (értsd: az egyik első antiutópiát) pont a történet végkicsengésével lehet legjobban összefoglalni, de szerintem nagyon rosszul gondolta. Én speciel rühellem megtudni egy történet végét, mielőtt végigolvasnám. Pont azért olvasom, hogy csak a végén tudjam meg.

Most, hogy így kidühöngtem magam, végre eshet pár szó magáról a könyvről is :)

Emlegethetném a majd' nyolcvan évvel később készült Mátrixot (számokká redukált emberi lények), az 1984-et, vagy a Szép új világot, nekem valamiért mégis a Harrison Bergeron ugrott be, amit ezúton is ajánlok szeretettel minden Vonnegut-rajongónak, néha el lehet kapni a Film+-on, hajrá!

Ami a Mi-ben leginkább lenyűgözött, hogy közel száz év után is szinte teljesen aktuális,tökéletesen működik a történet. Nem érezni rajta a régi sci-fik mosolyogtató ügyetlenségeit, még az űrutazásra vonatkozó utalások is teljesen szalonképesek.

Még inkább magával ragadott a könyv stílusa: minden politikai és szociális vonatkozása mellett Zamjatyin műve leginkább a szerelemről szól, rendhagyó szemszögből és rendhagyó tálalásban.

Akárhogy is vesszük, ez a könyv minden szempontból az orosz irodalom egyik kiemelkedő darabja, ami mégsem került be a köztudatba, és riszpekt a Cartaphilusnak, hogy kiadták magyarul. Csak az a hülye borító ne lenne...