Ez egy hosszú és csapongó regény (különösen a bővített kiadás), amihez hasonló bejegyzés dukál. Ne lepődjetek hát meg, ha azzal kezdem, hogy különös módon tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor  hét vagy nyolc évvel ezelőtt álldogálok a Duna plaza egyik könyvesboltjában, és nézem az Amerikai istenek első magyar kiadását. Talán még kézbe is vettem, de akkor valamiért nem győzött meg a borító. Sajnos akkor még nem ismertem Gaiman nevét...

Eltelt pár év, és kezembe kerültek a Sandman-képregények, elkezdtem olvasni előbb a novellákat, majd a regényeket, láttam a Csillagport és a Coraline-t, és hirtelen nagyon kíváncsi lettem az Amerikai istenekre.

Az elmúlt pár évben gyakorlatilag vadásztam arra a kiadásra, amit egykor fakéépnél hagytam, és egyszerűen nem sikerült beszerezni: sem a kiadótól, sem antikváriumból, sem hirdetési oldalakról. Más kérdés, hogy sok jó könyvet köszönhetek emiatt Gaimannak, hiszen a keresés során számos más remek könyvre találhattam rá. Tudom, hogy angolul bármikor beszerezhettem volna, de hogy őszinte legyek, nem szoktam angolul olvasni (kivéve Vonnegutot), mert zavar, ha nem mozgok otthonosan a szövegben, és az idegen nyelvben ez sokszor előfordul.

Most pedig itt ülök kábult fejjel, és próbálom feldolgozni az alig egy hét alatt befalt bő hatszáz oldalnyi csodát, amit Neil megálmodott. Sok mindent le lehet írni erről a regényről, és a lényeget nálam sokkal okosabb emberek leírták már róla, ezért én próbálok inkább a személyes benyomásokra fókuszálni.

Azért hogy néhány szó essen a történetről, idézem magát a szerzőt a bővített kiadás végén található esszéből: "... a könyvem thriller lesz, klasszikus krimi, szerelmes történet és utazóregény". Szerintem ez tömören összefoglalja az Amerikai istenek lényegét, talán még annyit hozzáfűzhetett volna, hogy modern mese vagy posztmodern teremtésmítosz.

Megígértem, hogy nem fogok okoskodni, tehát inkább megosztanék veletek egy kis jelenetet. A villamoson nagyon megtetszett a könyv legelején szereplő pár sor, melyben a főszereplő visszaemlékszik arra az estére, amikor megismerte feleségét. Beérve a munkahelyre, nagy lelkesedésemben felolvastam a rövid idézetet a kolléganőimnek, akik hozzám hasonlóan szintén nagyon meghatódtak. Aztán pár mondatban elmondtam a folytatást is, miszerint a főszereplő emlegetett felesége pont aznap szenved halálos autóbalesetet, amikor 3 év után menne hozzá haza a börtönből. Mit mondjak, a hatás nagyon látványos volt, a csajok utána hosszú percekig ültek magukba mélyedve.

Mert ez az, amiben Gaiman igazán jó, a mesélésben. Történetének egy apró mozzanata az én béna tálalásomban is hatást váltott ki a többiekből. Most nagyon sok gondolat kavarog a fejemben a könyvről, ezért nem is tudom pontosan felidézni, de emlékszem egy részre az Amerikai istenekből, ahol a történetek erejéről ír. Egy részre viszont konkrétan emlékszem (550. oldal), amikor a számos isten között felbukkan a magyarok istene is:
"- Felhők vannak közöttük és közöttünk - mutatott rá a magyarok istene. Szép, fekete bajusza volt, széles karimájú, poros kalapja, a vigyora pedig azokra az emberekre emlékeztetett, akik alumíniumpalánkokat, új cserepeket és ereszcsatornákat árulnak idősebb polgároknak, de a munkadíj átutalása után rögtön továbbállnak, akár elvégezték a munkát, akár nem".

Visszatérve a történetekre: nem tudom, a "rövid" kiadásban mennyire kaptak helyet a cselekménytől gyakorlatilag független, pár oldalas intermezzók a történelem különböző korszakaiból, de így olyan érzésem volt, mintha egyszerre több könyvet olvasnék.

Persze maga a könyv alapötlete, fő cselekményszála is zseniális: mi lesz az istenekkel, mítoszokkal, csodabeli lényekkel, ha a bevándorlól magukkal hurcolják őket egy idegen világba? Milyen új isteneket teremt a modern társadalom, és hogy feledi el a régieket? Mi több, mit szólnak ehhez maguk az istenek?

Gaiman mindenre megadja a választ a maga szívszaggatóan szép, mégis morbid és olykor kegyetlen módján. Csillagos ötös, a színfal mindkét oldalán.