Szerző: Nick Hornby
Kiadó: Európa Kiadó, 2008
Meglehetősen ellentmondásos érzés egy olyan könyvről ajánlót írni, ami egy író kvázi olvasónaplójáról szól, amiban ő maga is könyveket ajánl (vagy nem). Mint amikor azt álmodjuk, hogy azt álmodtuk, hogy azt álmodtuk.
Nem könnyű olvasmány - bár Hornby újságírónak is legalább olyan jó, mint szépírónak - hiszen tele van olyan irodalmi (szociális, zenei, és még sokminden) utalással, amihez nagyon tájékozottnak kell lenni.
Szerencsére Nick érzi/tudja ezt, és magát is folyton abba a szerepbe helyezi, aki csak egy egyszerű, olvasni szerető családapa, aki egy koncert meg egy meccs között elmélkedik az olvasmányairól.
Sőt, az irodalmi közeget, és annak a lapnak a szerkesztőit, ahol az ajánlók megjelennek, teljesen hülyére veszi, és ezáltal a mezei olvasók sem érzik rosszul magukat a számtalan ismeretlen szerző és könyvcím láttán. Hornby folyton kikacsint olvasóira, és azt sugallja: egy mesekönyv ugyanannyit ér, mint egy agyonajnározott szépirodalmi mű.
Más kérdés, hogy sokat dobott volna a magyar kiadáson, ha a végére bekerül egy olyan jegyzék is, amiből kiderül, hogy hazánkban kiadták-e a tárgyalt könyveket, és ha igen, melyik kiadó gondozásában, mikor jelent meg. Viszont a fordító újra elkövette azt a hibát, amit már a többi Nick Hornby könyvnél is: lefordította a címeket. Jó, itt legalább szerepel a könyvek eredeti titulusa is, nem úgy, mint pl. a Pop, csajok, satöbbiben, ahol a Smells Like Teen Spirit a Tini lélek illata. Már maga a cím is merész húzás, hiszen egy zenekar nevét fordította le Siklós Márta. Ez olyan, mintha Deep Purple helyett Mélylilát írnánk. Ööö...
Hornby könyve egyszerre szól az olvasásról, és egyben az írásról is. Éppen ezért mindenkinek, aki írásra adja a fejét (bloggerek, újságírók, szövegírók stb) érdemes lenne elolvasni - ha nem kötelező - ugyanis példaértékű a brit író hozzáállása és alázata. Nagyon fontos gondolat az is, hogy olvasni tudni kell, és itt nem a betűk megértésére gondolok. Ha magamba nézek, azt látom, hogy írni alig, de még rendesen olvasni sem tudok. Viszont a viszonylag sok olvasással töltött óra miatt ki tudom fejezni magam, köszönhetően mestereimnek, Vonnegutnak, Dicknek, Pelevinnek, Austernek, Harukinak, Zsoldosnak, Weöresnek és még sokan másoknak.
Szerintem (és ha jól vettem ki a könyvből) ha valaki írni akar, annak szinte elengedhetetlen feltétele, hogy folyamatosan olvasson is. Elszörnyedve tapasztalom, hogy az írásból élő ismerőseim, legyenek akár újságírók vagy copywriterek, elkeserítően keveset olvasnak, vagy ami még rosszabb, egyáltalán nem olvasnak könyveket, csak jobb esetben sajtót.
Visszatérve Hornby könyvére, számomra két nagy csalódás volt benne: a pozitív a Kurt Vonnegutról szóló néhány bekezdés, a negatív pedig, hogy Nick egyáltalán nem olvas sci-fit. Ok, elfogult vagyok, megrögzött sci-fi rajongó. Viszont ami még szimpatikusabbá teszi, hogy Nick Hornby nem sznobizmusból nem olvas tudományos-fantasztikus irodalmat, hanem egyszerűen nem tud vele mit kezdeni. Van ilyen. Amikor reggel az erre vonatkozó részt olvastam, megfogadtam magamban, hogy majd értekezek egyet a jó sci-firől, majd meglátjuk, hogy később is látom-e értelmét.
Zárásul, a könyv szellemében, álljon itt egy rövid, jellemző idézet a műből:
"Az elmúlt hónapban arról papoltam, hogy a könyv mennyivel jobb, mint bármi más - hogy lényegében bármely rendesebb könyv, ami az ember kezébe akad, kenterbe ver bármely filmet, festményt, zenedarabot, amit eszébe jut párba állítani vele. No persze mint az e rovatban elővezetett teóriáim többsége, ez is színtiszta marhaság."
És akinek tetszik a Vájtfülűek brancsa, és egyetért az írásról és olvasásról alkotott véleményemmel, annak melegen ajánlom Stephen King: Az írásról című könyvét.
