Szerző: A.E. van Vogt
Kiadó: Agave, 2009
Korábban már örvendeztem itt a blogon az Agave sci-fi klasszikusok sorozatának, melyben egyelőre csak két könyv jelent meg, A fény ura, és jelen tárgyalt kötet, az A nulla-A világa. Akárcsak Zelazny esetében, Vogtról sem hallottam eddig, noha a "science-fiction aranykorának egyik legismertebb és legkedveltebb írója". Sebaj, szép lassan pótolgatom be a hiányosságaimat...
Az A-nulla nem volt olyan elsöprő erejű hatással rám, mint A fény ura, kevesebb benne a humor és a fantázia, a nyelvi lelemény. Ha viszont azt nézem, hogy először 1945-ben jelent meg, sok szempontból alapműnek tekinthető, és valóban megérdemli a klasszikus jelzőt. Felbukkannak benne olyan fogalmak/jelenségek, mint a teleportálás, a gondolatátvitel, sőt, a robotika egyik alaptétele is megjelenik (a Gépezet csak akkor ölhet embert, ha az rátámad).
Néha beugrott Philip K. Dick neve a sztori alapján, például az önmagát kereső főhős, az állandó csavarok, a világméretű összeesküvés, mind-mind visszatérő elemek Dick műveiben (mire ezt leírtam, már rá is gugliztam kettejük nevére, és valóban: Dickre nagy hatással volt Vogt - akkor csak nem vagyok annyira hülye a tudományos fantasztikumhoz...).
Bár maga a cselekmény fordulatos és jól követhető, az egész művet meghatározó szemantikai vonulat néha túl magas volt nekem. Jót tett volna a könyvnek néhány lábjegyzet, vagy egy utószó. Ugyanakkor a történetnek van néhány ma már mosolyogtató eleme is, ami pusztán keletkezésének idejéből, és az akkori technikai-tudományos fejletségből ered. Csak hogy egy példát is említsek, a főhös az egyik jelenetben "atomzseblámpát" használ. Kellemes meglepetésként ért viszont az a pár soros vadászjelenet - ami egyébként is kilóg a történetből - ahol a vadászok olyan lényt hajtanak, aki miután megértette, hogy csapdába esett, leült, és zokogni kezdett. Nem tudom miért, de ez a jelenet nagyon magával ragadott.
Szumma-szummárum, örülök, hogy elolvastan az A nulla-A világa című könyvet, csak ne lenne ilyen fura címe :)
