Mivel mostanában kevesebb időm jut olvasásra, úgy döntöttem, hogy inkább a nagy hiányosságaimat pótolom be az újdonságok helyett. Két nagy tartozásom mindenképp van, ebből Az átjáróval most, a Neurománccal pedig a következő könyves bejegyzésben foglalkozom.
Nehéz ilyen sci-fi alapművekről bármi újat is mondani, ezért kifejezetten csak a személyes élményeimet osztom meg veletek, a többihez pedig Google a ti jó barátotok.
Mint a nagy klasszikusokhoz általában, Az átjáróhoz is úgy viszonyultam, hogy tisztában voltam a jelentőségével és helyével az SF univerzumban, de egyszerűen nem éreztem még késztetést rá, hogy kézbe vegyem.
Előbbi felvetésre csak egy példa: az általam bibliaként forgatott Trillió éves dáridó szerint "a modern SF szerzők szuperligájába" Asimov, Clarke, Heinlein, Herbert, Hubbard és Vogt mellett Frederik Pohl is beletartozik. Éppen ezért nagy elvárásaim voltak Az átjáróval kapcsolatban, azt vártam, hogy a Dűne vagy az Alapítvány sorozatok kínálta komplexitásra számíthatok.
Ehhez képest Frederik Phol könyve inkább tűnt egy ügyesen felépített lélektani drámának. amit akár egy kamaradarabként is el tudnék képzelni. Hozzáteszem, hogy ez mit sem von le a könyv értékéből, épp ellenkezőleg, ez az igazi, mély tudományos-fantassztikus regények titka, hogy a környezettől és szituációtól függetlenül valójában az emberről szólnak.
Ezen túl az is nyilvánvaló számomra, miért is olyan jelentős Pohl: mesteri módon "kínozza" az olvasót egészen az utolsó oldalakig fenntartva az érdeklődést és a feszültséget, miközben posztmodernbe hajló elemekkel (lásd szarkasztikus apróhirdetések, idézetek egy robot programnyelvéből, stb.) színesíti a cselekményt.
Elsőre ezek a benyomásaim, de szeretnék még később visszatérni a témához - akár felül is bírálva jelenlegi véleményemet - a folytatások elolvasása után.
