neveletlen

Szerző: Vlagyimir Szorokin
Kiadó: Gondolat, 2008

Hú, én valahol nagyon lemaradtam orosz irodalomból. A könyv borítója asszongya hogy Szorokin a kortárs irodalom fenegyereke meg ikonikus alakja. Az nem Pelevin? Vagy egyszerre több fenegyerek is lehet? Mindegy, tájékozatlan vagyok, ez tény. A könyv teljesen véletlenül került a kezembe, és megtetszett maga a formátuma (kicsi, szép, gyűrhető), plusz hát mint azt fejtegettem már korábban, szeretem az orosz szerzőket. Utóbbi újra bebizonyosodott, hiszen annak ellenére, hogy Az opricsnyik egy napja szerintem kifejezetten nehéz olvasmány - néha túl elvont, néha túl trágár- mégis tetszett. Sőt, azt vettem észre, hogy a mesélő stílusa át is ragadt rám :) Abban viszont bajban vagyok, hogy elolvassam-e Szorokin más könyveit is. Talán ezt emésztem egy jó darabig, aztán ha már túltettem magam a kultúrsokkon, akkor bepróbálkozok más műveivel is. Javaslat?

Nagyon távolról tartozik a tárgyhoz, de az feltűnt már valakinek, hogy Dosztojevszkij és Vonnegut egy napon születtek (101 év eltéréssel)?

Szerző: Szergej Lukjanyenko
Kiadó: Metropolis Media, 2008

Azt hiszem, sokat elárul erről a könyvről, hogy alig három nap alatt elolvastam. Az Őrség-sorozat méltó befejezése (?), bár azt kívánom, bárcsak ne az utolsó rész lenne. Sőt, azt kell mondjam, ez a rész tetszett a legjobban az összes közül. Kevesebb volt benne a filózás és a hangulati elem, de a történet megállíthatatlanul sodort magával. Olyannyira, hogy egyszer el is felejtettem leszállni a metróról :)

Sci-fi és fantasy rajongóknak egyaránt ajánlott a sorozat, sőt, az orosz irodalom kedvelői is megpróálkozhatnak vele. Az első részből remek moziadaptáció készült, bár a könyv olvasása nélkül elég nehezen érthető. A második rész moziverziója viszont csapnivaló, legalábbis az eredeti történethez mérten. Szokás szerint, mindenképp a könyvvel érdemes kezdeni. Egy kis ízelítő:

A regényekre visszatérve - a jellegzetes poszt-szovjet milliő mellett - azt szerettem igazán bennük, hogy nem sablonosak. Személy szerint inkább sci-fiket olvasok, és a fantasy kevésbé vonzz, de itt kifejezetten élveztem a vámpírok, varázslók, boszorkányok, farkasemberek világát. Talán mert annyira emberiek, talán mert annyira oroszok. Érdekes egyébként, hogy egyik nagy kedvencem, Viktor Pelevin is mennyire vonzódik ezekhez a témákhoz.

Szerző: Kurt Vonnegut
Kiadó: Maecenas, 2008

Sokáig filóztam, hogy megvegyem-e ezt a könyvet, hiszen még a kilencvenes években olvastam vérbeli ponyvakiadásban, robotdelfinnel a borítóján. Végül egy Mancsban megjelent ajánló hozta meg a kedvemet, ami szerint az új fordítás "Vonnegut-hűbb". Őszintén szólva semmi bajom nem volt a Második édenkert néven futó régebbi kiadással, de kíváncsi voltam az új verzióra. Amikor megvettem a Maecenas féle verziót, az volt az első dolgom, hogy összehasonlítottam a két könyv bizonyos részeit, és elég nagy a különbség. Kicsit nehezen szoktam meg az új fordítás kissé avattos stílusát, de amint elkapott a gépszíj, nem volt visszaút.

Ami igazán megdöbbentett, az mégis a könyv aktualitása. Egyfelelől Darwin születésének 200 évfordulóján olvastam újra, és az evolució elmélet atyja elég sokat előfordul a történetben - minden bizonnyal a kiadó is játszott erre a jubielumra. Még erősebb volt azonban a történet kezdetének párhuzama a valósággal: gazdasági válsággal indít a sztori, plusz egy olyan vírus üti fel a fejét, ami miatt a nők elvesztik termékenységüket...

Úgy tűnik, már túl régen olvastam a könyvet, hiszen az teljesen kiment a fejemből, hogy a mesélő Kilgore Trout fia - pedig a bogaras sci-fi szerző az egyik kedvenc karakterem Vonneguttól (vagyis hát ő Vonnegut egyik alteregója).

Azon viszont egyáltalán nem lepődtem meg, hogy Vonnegut még mindig a kedvenc szerzőm. Azt hiszem, ideje újra olvasni a többi könyvét is.

Szerző: Nick Hornby
Kiadó: Európa Kiadó, 2008

Meglehetősen ellentmondásos érzés egy olyan könyvről ajánlót írni, ami egy író kvázi olvasónaplójáról szól, amiban ő maga is könyveket ajánl (vagy nem). Mint amikor azt álmodjuk, hogy azt álmodtuk, hogy azt álmodtuk.

Nem könnyű olvasmány - bár Hornby újságírónak is legalább olyan jó, mint szépírónak - hiszen tele van olyan irodalmi (szociális, zenei, és még sokminden) utalással, amihez nagyon tájékozottnak kell lenni.

Szerencsére Nick érzi/tudja ezt, és magát is folyton abba a szerepbe helyezi, aki csak egy egyszerű, olvasni szerető családapa, aki egy koncert meg egy meccs között elmélkedik az olvasmányairól.

Sőt, az irodalmi közeget, és annak a lapnak a szerkesztőit, ahol az ajánlók megjelennek, teljesen hülyére veszi, és ezáltal a mezei olvasók sem érzik rosszul magukat a számtalan ismeretlen szerző és könyvcím láttán. Hornby folyton kikacsint olvasóira, és azt sugallja: egy mesekönyv ugyanannyit ér, mint egy agyonajnározott szépirodalmi mű.

Más kérdés, hogy sokat dobott volna a magyar kiadáson, ha a végére bekerül egy olyan jegyzék is, amiből kiderül, hogy hazánkban kiadták-e a tárgyalt könyveket, és ha igen, melyik kiadó gondozásában, mikor jelent meg. Viszont a fordító újra elkövette azt a hibát, amit már a többi Nick Hornby könyvnél is: lefordította a címeket. Jó, itt legalább szerepel a könyvek eredeti titulusa is, nem úgy, mint pl. a Pop, csajok, satöbbiben, ahol a Smells Like Teen Spirit a Tini lélek illata. Már maga a cím is merész húzás, hiszen egy zenekar nevét fordította le Siklós Márta. Ez olyan, mintha Deep Purple helyett Mélylilát írnánk. Ööö...

Hornby könyve egyszerre szól az olvasásról, és egyben az írásról is. Éppen ezért mindenkinek, aki írásra adja a fejét (bloggerek, újságírók, szövegírók stb) érdemes lenne elolvasni - ha nem kötelező - ugyanis példaértékű a brit író hozzáállása és alázata. Nagyon fontos gondolat az is, hogy olvasni tudni kell, és itt nem a betűk megértésére gondolok. Ha magamba nézek, azt látom, hogy írni alig, de még rendesen olvasni sem tudok. Viszont a viszonylag sok olvasással töltött óra miatt ki tudom fejezni magam, köszönhetően mestereimnek, Vonnegutnak, Dicknek, Pelevinnek, Austernek, Harukinak, Zsoldosnak, Weöresnek és még sokan másoknak.

Szerintem (és ha jól vettem ki a könyvből) ha valaki írni akar, annak szinte elengedhetetlen feltétele, hogy folyamatosan olvasson is. Elszörnyedve tapasztalom, hogy az írásból élő ismerőseim, legyenek akár újságírók vagy copywriterek, elkeserítően keveset olvasnak, vagy ami még rosszabb, egyáltalán nem olvasnak könyveket, csak jobb esetben sajtót.

Visszatérve Hornby könyvére, számomra két nagy csalódás volt benne: a pozitív a Kurt Vonnegutról szóló néhány bekezdés, a negatív pedig, hogy Nick egyáltalán nem olvas sci-fit. Ok, elfogult vagyok, megrögzött sci-fi rajongó. Viszont ami még szimpatikusabbá teszi, hogy Nick Hornby nem sznobizmusból nem olvas tudományos-fantasztikus irodalmat, hanem egyszerűen nem tud vele mit kezdeni. Van ilyen. Amikor reggel az erre vonatkozó részt olvastam, megfogadtam magamban, hogy majd értekezek egyet a jó sci-firől, majd meglátjuk, hogy később is látom-e értelmét.

Zárásul, a  könyv szellemében, álljon itt egy rövid, jellemző idézet a műből:

"Az elmúlt hónapban arról papoltam, hogy a könyv mennyivel jobb, mint bármi más - hogy lényegében bármely rendesebb könyv, ami az ember kezébe akad, kenterbe ver bármely filmet, festményt, zenedarabot, amit eszébe jut párba állítani vele. No persze mint az e rovatban elővezetett teóriáim többsége, ez is színtiszta marhaság."

És akinek tetszik a Vájtfülűek brancsa, és egyetért az írásról és olvasásról alkotott véleményemmel, annak melegen ajánlom Stephen King: Az írásról című könyvét.

Ez egy Paul Auster regény címe, de ezúttal nem erről lesz szó, hanem a zenelejátszók shuffle funkciójáról, azaz a véletlen lejátszásról.

Sokáig nem használtam ezt a lehetőséget, pedig szinte a legtöbb szoftver és hardver is tudja. Az ötlet az Őrség-regények olvasása közben tetszett meg nagyon, ahol a főszereplő mágus folyamatosan kommentálja a történteket, hogy éppen mi szól az mp 3 lejátszójában. Sőt, még idézi is a különböző orosz underground zenekarok szövegeit hozzá, amik hogy-hogynem mindig fokozzák a cselekmény hangulatát.

Azóta többnyire shuffle módban megy a lejátszó, sőt, néha a winampet is beállítom, hogy a 40 gigából véletlenül dídzsézzen. Érdemes kipróbálni!

Akárcsak Anton (a könyvek főszereplője), én is hajlamos vagyok sorsszerűséget felfedezni a dalok sorrendjében. Az esetek nyolcvan százalékában az mp3 lejátszó "tudja" hogy melyik dal illik legjobban a hangulatomhoz, ami mondjuk nem meglepő, hiszen tele van olyan zenékkel, amiket szeretek. Ezt a jelenséget azonban lehet fokozni, vagy ki is lehet kerülni. Előbbinél kifejezetten csak a kedvenc dalainkat tegyük fel - és akkor nem nyúlhat mellé képzelt dj barátunk, utóbbinál pedig csak számunkra ismeretlen albumok és előadók között hagyjuk tallózni a lejátszót. A második verziónál jó esélye van, hogy új kedvencet fedezünk fel magunknak, de az is benne van a pakliban, hogy kifogunk valami rohadt unalmas számot pont akkor, amikor nagy szükség lenne egy kis varázslatra. Szerencsére bármikor csalhatunk, és jöhet a fwd gomb :)

Nem túl fantáziadús cím, tudom, de ez volt az első reakcióm Alison Krauss és Robert Plant lemeze hallatán. Nem mai termés, szóval nem vagyok olyan hú de naprakész, viszont mentségemre legyen mondva, hogy az idei Grammy-n ők taroltak.

Már akkor filóztam, hogy be kellene szerezni a lemezt, amikor tavaly Robert Plant kijelentette, hogy a Krauss-szal közös turné miatt nem áll össze újra a Led Zeppelin. Viszont a műfaj (blue grass) elijesztett, mivel csak halvány sejtéseim voltak arról, hogy mi is az, bár őszintén szólva most sem tudnám szakszerűen definiálni.

Szóval nem bírtam megállni, és felraktam az mp3 lejátszómra a Raising Sandet. Először nem célirányosan hallgattam, hanem a szokásos véletlenszerű lejátszásra bíztam magam (erről még írok szerintem), viszont a kis kütyü a két gigányi zenéből pont ezt választotta ki nekem a reggeli sétához a hóban. Egy dal annyira levett a lábamról, hogy egyből átállítottam a lejátszót, és mire beértem a munkahelyemre, már végig is hallgattam az albumot.

Rég volt már ilyen kellemes zenei élményem, ennyi új benyomás, ennyi borzongató pillanat, és ennyiszer az az érzés, hogy basszus ezt meg kell mutatnom xy-nak is! Hozzá kell tennem, hogy zeneileg mindenevő vagyok, tehát műfajtól függetlenül jöhet bármi, a lényeg, hogy legyen dallam. Nna, dallamból itt bőven kap az ember. Rögtön kettőt. Bár ez nem tudatosult bennem, Plant és Krauss többnyire harmóniákat énekelnek, ami nem egyenlő a klasszikus duettezéssel, legalábbis ők ezt mondják az embedelt videóban. Szóval, ott van ez a gyönyörű hangú nő (a maga rekordszámú 26 grammyjével) meg a meglepően visszafogott rockisten, Robert Plant, és olyan hangulatú dalokat énekelnek, amik a David Lynch filmek kevésbé nyomasztó pillanataiba vagy a Párizs, Texasba illenének. Na erre mondom én azt, hogy Aztaaaa.

Szerző: Stephenie Meyer

Kiadó: Agave, 2008

Először is, el kell árulnom, hogy Meyerről korábban nem hallottam, és az Alkonyat sorozatról csak mostanában szereztem tudomást - egyelőre még latolgatom, hogy belevágjak-e.

Másrészt a sikerkönyvekkel mindig is óvatos voltam, remélem nem sznobizmusból. Talán ért már pár csalódás.

Harmadrészt, A burok című könyvet (hogyan kellene ragozni? burokot?) alig tudtam letenni - vasárnap hajnal kettőig olvastam, csak mert kiváncsi voltam a végére (ami nem nagy szám, csak ritkán olvasok otthon).

Utóbbi, hogy letehetetlen, azért fura, mert Stephen King - akit az egyik legkönnyebben olvasható írónak tartok, aki észrevétlenül ragadja magával az olvasót, mint farkasember a gyanútlan áldozatát az erdőben - szerint Meyer nem tud írni. Kérdem én, ha nem tud írni, miért éreztem olyan izgalmasnak a könyvet? Magam sem tudom a választ, egyszerűen csak nagyon-nagyon érdekelt a sztori.

Pedig, ha belegondolok, a történet alapfelvetése kifejezetten snassz. Paraziták megszállják a Földet. Oké. A történet alapkonfliktusa már érdekesebb, azaz a parazita és a gazdatest kapcsolata, illetve a parazita és a gazdatest környezetének kapcsolata. Szépen épül fel, szerethetőek a karakterek, kerek a történet. Csak valahogy olyan rózsaszín az egész. Afféle sci-fi lányregényes stílusban. Semmi bajom a lányregényekkel by the way.

A kiadók közül az Agave az egyik kedvencem, szépek, praktikusak ötletesek a könyveik. A Burok esetében nekem mintha kicsik lettek volna a betűk, de lehet hogy romlott a szemem.

Nem, nem a klasszikus Hobo lemezről lesz szó :) Inkább a könyvvadászatról szeretnék írni, ami szerintem a vadászat legszebb formája. Annál mindenképpen nemesebb, mint ártatlan élőlényeket puszta szórakozásból legyilkolni, ráadásul távolból, puskával. Ha mondjuk valaki megpróbálná utolérni a szarvast, és puszta kézzel elfogni... azt jobban megérteném.

Szóval... vadásszunk inkább könyvekre. Az ötlet ma reggel a metrón jutott eszembe, pontosabban az a szörnyű felfedezés jutott el az agyamig, hogy milyen régen voltam antikváriumban. Főiskolás koromban minden nap bementem az egri Líceum mögötti kis antikváriumba, ahol 20-30 forintért igazi kincseket találtam. Olyan sokat jártam oda, hogy csak a kedvemért elindítottak törzsvásárlói kedvezményt, de tényleg. Azt hiszem, azóta nem járok antikváriumokba (értsd: vadászni), amióta Budapestre költöztem. Nem mintha itt nem lennének jó antikváriumok, csak valahogy az árak mások. Mert lássuk be, egy agyonolvasott Vonnegut könyvet ismeretlen kiadásban megvenni 120 forintért sokkal jobb, mint 3000-ért. Megvan benne a vadászat izgalma - és ez nem a spórolásról szól.

Úgy vettem észre, hogy a fővárosi antikváriumok nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mi számít kincsnek, és ennek megfelelően árazzák be őket. A Macskabölcsőt éveken át hajkurásztam, és végül egy elég rongyos példányt vettem meg kb. 4000 forintért. A sors iróniája, hogy pár hónapra rá újra kiadták.

Megintcsak érdekes kérdés az online antikvárium. A bookline-ról sok olyan könyvet beszereztem, amit szintén évek óta kerestem, ami persze tök jó, de valahogy az az érzésem, mintha nem szimplán nyomorult puskával venném célbe a szarvast, hanem hiperszuper távcsöves puskával. Oké, végre megvan a hőn áhított könyv, de az érzés szörnyen hiányzik: amikor véletlenül akad a kezünkbe a kincs, és aztán belelapozunk a hátuljába, és ceruzával ott figyel benne a 300 forintos ár.

És akkor még nem beszéltem arról, hogy az antikvár könyveknek nemcsak lelke, története is van. Lehet, hogy másokat zavar, ha egy könyvben ott van valakinek a neve, vagy éppen egy könyvtári pecsét, nekem ettől csak még érdekesebb, még értékesebb lesz a dolog.

Sajnos mostanában már nem vadászok, inkább afféle nagybevásárlásokat tartok, mintha csak Tecskóba mennék. A környéken nem hogy jó antikvárium, jó könyvesbolt sincs, így hetente egyszer, amikor a dolgom arra visz, beugrok egy Alexandrába vagy libribe. Ha maradunk a vadászatos hasonlatnál, ez olyan, mintha atombombával mennék szarvasra. Azért a véletlen felfedezések öröme még mindig megvan, mostanában pl. a Weöres Sándor kötetek újra kiadásának örülök nagyon. Bár erről is egy szép vadászat jut eszembe, amikor kétségbeesetten dörömböltem egy már bezárt antikvárium ajtaján, mert kiszúrtam a kirakatban az oly rég keresett Weöres összest. És ki is nyitott a bolt a kedvemért.

Szerző: Brian Herbert és Kevin J. Anderson

Kiadó: Szukits, 2008

El nem tudom mondani, mennyire vártam erre a könyvre, éppen ezért annál nagyobb volt a csalódásom. Aki nem ismerné, a Dűne sorozat befejező könyvéről van szó. Az eredeti történetet Frank Herbert írta, és a ciklus hihetetlen népszerűségét meglovagolva fia, Brian Herbert a mester halála után számos kiegészítő művet írt Kevin J. Andersonnal.

Ebben az esetben azonban nem kiegészítő könyvről van szó, hanem az eredeti történet folytatásáról, és lezárásáról. Az előszó szerint Brian apja hátrahagyott jegyzetei alapján zárta le a rendkívül komplex, évezredenken és galaxisokon, időn és téren átívelő gondolatfolyamot. (Itt jegyezném meg, hogy a laikusok ne valami gagyi ponyva sci-fire gondoljanak, hanem vérbeli tudományos-fantasztikus irodalomra, ahol szociális, vallási, morális kérdéseket boncolgat a szerző, tolkieni részletgazdagsággal - lásd a fremenek kultúrája).

Figyelem, SPOILER  veszély!

Visszatérve a mű boncolgatására: ami a legnagyob bajom vele, az a tényleges befejezés. A rengeteg párhuzamos cselekményszálból szinte mindegyik béna heppienddel végződik, a gonoszok megkapják a büntetésüket, minden pozitív hős a neki legmegfelelőbb jutalmat nyeri el. Szerintem ez egyáltalán nem passzol a Dűne világába, túlságosan fekete-fehér. Pont a végtelen sokszínűséget szerettem Herbert könyveiben.

A másik nagy problémám már az előző könyvben is körvonalazódott (A Dűne vadászai): túl sok olyan karakter került vissza a történetbe, akiktől már rég elbúcsúztam. Tudni kell, hogy a sztoriban vannak ún. gholák, ami kvázi klónokat jelent. Az első 4-5 könyvben egy szereplő egymást követő gholái kaptak nagyon fontos szerepet, ami még jót is tett a cselekménynek.

A záróepizódra azonban előkerül az összes olyan szereplő gholája, aki valaha is meghatározó szerepet játszott a Dűnében, ami szerintem elég olcsó húzás, és kissé illúziórombóló is. Ugyancsak kiábrándító az új férgek megjelenése - egyszerűen hülyeség.

Összefoglalva méltatlannak érzem a Dűne befejezését, és ezt a könyvet biztos nem fogom többet elolvasni - az eredeti műveket újra meg újra előveszem, annyira jók.

A kiadás ugyanolyan, mint a többi Szukits féle Dűne: indokolatlanul nagy és nehéz. Leginkább tömegközlekedési eszközökön olvasok, és ezt a bazi nagy kötetet folyton magammal cipelni... jobban kedvelem a puhafedeles, gyűrhető könyveket :)