neveletlen

Szerző: Hermann Hesse
Kiadó: Cartaphilus, 2005

Hessével ugyanúgy vagyok, mint Saramagóval. Ismerem a nevét, tudom, milyen fontos, de eddig egyszer sem akadt a kezembe úgy könyve, hogy el is akartam volna olvasni. Persze sokszor szemeztem már vele, mert a családi könyvtárban szinte az összes könyve megvan. Úgy tűnik, most jött el a megfelelő idő az életemben, hogy Hessét olvassak, mert a Sziddhártát teljesen spontán vettem, és olvasni is hirtelen felindulásból kezdtem el.

Mondanom sem kell, letaglózott, lenyűgözött, megváltoztatott. Befaltam két nap alatt, és újra akarom olvasni egy-két hónapon belül. Ideje beszereznem nekem is a Hesse életművet.

Hozzáteszem, ilyenkor tölt el az a megfoghatatlan érzés, hogy minél többet olvasok, annál kevesebbet tudok. Pontosabban minél többet olvasok, annál inkább azt érzem, hogy mennyire keveset olvasok.

Szerző: R.D. Laing
Kiadó: Könyvfakasztó, 2004

R.D. Laing pszichiáter nevét Feldmár András ismertette meg velem. Sajnos nem személyesen, csak sokat emlegeti a könyveiben, előadásaiban. És akit Feldmár a mesterének nevez, az felkelti az érdeklődésemet. Megindult hát a vadászat, de végül csak a bookline-on sikerült könyvet rendelni tőle. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de az elkeserítő, hogy pszichológia szakra járó emberkéknek egyik név sem mondott semmit...

A Bölcsek, balgák, bolondok egyfajta ars poeticával fűszerezett életrajznak is tekinthető. A pszichiátriáról szóló értekezésen kicsit nehezen rágtam át magam, de megérte, mert Laing egy rendkívül érdekes, szórakoztató, elgondolkodtató író, még a magamfajta laikusoknak is. Talán azért tetszik, mert az a fajta humánus szemlélet jellemzi, mint Vonnegutot. Akárcsak Vonnegut, ő is néha kegyetlenül őszinte tud lenni, és az ember elborzadva olvassa a pszichiátrai eseteket. Viszont szerencsére ott az újabb párhuzam: Laing legnagyobb pozitívuma, hogy mindig ember tud maradni, kétkedő, gondolkodó ember.

A fordítás is csillagos ötöst érdemel, Tandori Dezső és Ágnes csodálatosan fogalmazza meg Laing gondolatait.

Úgy látszik, ez egy ilyen év, sorra szerzem az új kedvenceket. Kell ennél több?

Szerző: Szergej Lukjanyenko
Kiadó: 2009, Metropolis Media

Mint nagy Őrség-sorozat rajongó, nagyon megörültem, amikor láttam, hogy van új Lukjanyenko kötet. Még jobban felkeltette az érdeklődésemet, amikor megtudtam, hogy ezúttal sci-firől van szó, nem fantasy-ról, nem mintha bármit is számítana.

Sajnos elkövettem azt a hibát viszont, hogy a mű olvasása előtt átfutottam a KönyvesBlog lehúzó kritikáját, így nem "szűz" aggyal vágtam neki, hanem azt figyeltem, mennyire jogos ez a bejegyzés:

(Figyelem, elég sok poént lelő a történetből, talán illett volna figyelmeztetni a kedves olvasókat. Nem szeretem a spoiler szót, de én azért beleírtam volna.)

http://konyves.blog.hu/2009/08/26/tenferges_az_urben

Abban egyetértek, hogy a sztori nagyon erősen indul, aztán tempót vált. Azzal viszont nem értek egyet, miszerint nem érkezik meg sehova. Szerintem a könyv második felében is vannak nagyon jó ötletek, mozzanatok, bár az tény, hogy a történet egyik nagy fordulata elég kiszámítható.

Ugyanakkor nagyon jó kerete van a sztorinak, és a folytatást is megfelelően előrevetíti, és kellően kíváncsivá teszi az olvasót. A Prológus kifejezetten erős, én az egész könyv alatt azt vártam, mikor értem meg.

Azzal is egyet kell értenem, hogy Lukjanyenko néhol túlságosan is súlykolni akarja a nagy igazságokat, bár az is lehet, hogy egész egyszerűen a főszereplő személyisége igényli ezt.

Sajnos a Sztrugackij párhuzam taglalásához nem vagyok elég tájékozott, viszont mentségemre legyen mondva, hogy beszereztem tőlük egy csomó könyvet azóta, sőt, sikerült 300 forintért levadásznom azt a Metagalaktikát, amiben csak a fivérek művei vannak.

Megint kiemelném Lukjanyenko nagy pozitívumát: a "szovjet fíling" nagyon szemléletes ábrázolását, amire jó példa, hogy az űrkorszak ellenére azért még ott vannak a Ladák.

A könyv borítója telitalálat, az új Galaktika könyvek között eddig ez tetszik a legjobban (az Ajtó az óceánba borítóján használt képet sajnos megtaláltam egy portálon, nem eredeti).

Mindent összevetve szerintem jó könyv az Ugrás az űrbe, bár nem ér az Őrség sorozat nyomába. Persze azért nagyon várom a folytatást!

Szerző: Roger Zelazny
Kiadó: Agave, 2009

Rég tartott már ilyen sokáig egy ilyen rövid könyv elolvasása, viszont rég élveztem ennyire az olvasást, rég vette ennyire igénybe a fantáziámat, tudásomat szellemi alkotás. Eddig hardcore sci-fi rajongónak gondoltam magam, de úgy tűnik mégsem vagyok az, mert korábban nem is hallottam sem Zelaznyról, sem A fény uráról. Tovább nőtt viszont a szememben az Agave kiadó, akik többek között ezzel a kötettel indították útjára a sci-fi klasszikusok sorozatot. Köszönöm szépen, engem máris megfogtak vele!

Visszatérve A fény urára, szolidan fogalmazva ez egy brutálisan jó könyv: eredeti történet, lenyűgöző stílus, kifinomult humor, számtalan kulturális utalás teszi azzá.

(A sztori szerint néhány speciális képességekkel megáldott űrhajós egy bolygón letelepedve gépek segítségével újrateremti a hindu mitológiát, az istenségek/szentek bőrébe bújva. A bolygók őslakóit démonokként kezelik, majd az egyre gyarapodó emberi népességet a vallás eszközeivel tudatlanságban tartják. Ezt elégeli meg a főszereplő, aki Buddha tanításait felhasználva próbál ellenállást szítani...)

Magával ragad, elgondolkodtat, és közben szórakoztat is. Mint ahogy a bekezdésben említettem, mégis elég nehéz olvasmány: szinte oldalról-oldalra kell feldolgozni, felfogni a történetet. Bevallom, sokszor el is vesztettem a fonalat a folyton más névvel és alakban felbukkanó szereplőkön, olyannyira, hogy azt is fontolgattam, hogy elkezdem írni a könyvben szereplő hindu és egyéb istenségek nevét, hogy tudjam, ki-kicsoda. Emiatt viszont, ahogy befejeztem a könyvet, vissza is lapoztam az elejére, és újra elkezdtem olvasni. Nem is tudom, volt e már rám könyv ilyen hatással. Biztosan párszor újraolvasom még, mint ahogy azt is látom előre, hogy idézni is fogok belőle bőven.

Szerző: José Saramago
Kiadó: Európa, 2007

Úgy tűnik, beérett az Embermás, mert újra Saramago kötetet olvastam el, sőt, időközben beszereztem egy harmadik könyvét.

A Halálszünet befejeztével nyugodtan állíthatom, hogy új kedvencre leltem Saramagóban, tetszik a stílusa, tetszenek a történetei. Kizökkent és elvarázsol, gondolkodásra késztet, tele van nyelvi leleményekkel, egyszerre tradícionális és modern, szóval minden megvan benne, amit az irodalomtól elvárhatok.

Az Embermás után újra groteszk és abszurd témával találjuk szemben magunkat, a szünetet tartó halálról.

Akárcsak a hasonmásról szóló történet, ez is agyonrágott csont már, Saramago mégis olyan szemszögből, olyan módon tálalja, hogy egyáltalán nem érződik klisének. Személy szerint eddig Terry Pratchet egyik korongvilágos sztorija volt a kedvencem a témakörből, a Kaszás. A halál ott is szabira megy, csak abban nem szimplán eltűnik, hanem beáll a mezőre kaszálni :)

Most egy kicsi sci-fire vágyom, de hamarosan jön majd egy újabb Saramago könyv... a Vakságot egyelőre még nem sikerült beszerezni, ráadásul azt is megtudtam, hogy folytatása is van, szóval lesz meg José bőven.

Végezetül álljon itt egy olyan idézet a könyvből, ami bekerült nálam a top10 idézetbe:

"A halál életében először tapasztalta meg, milyen az, ha valakinek egy kutya van az ölében."

Szerző: José Saramago
Kiadó: Európa, 2003

Szégyen-gyalázat, de nem tudom, mikor kaptam ezt a könyvet, és kitől. Valószínűleg a nővéremtől, pár éve, valamelyik születésnapomra. Azt sem tudom megmondani, hogy akkor miért nem keltette fel az érdeklődésemet. És hogy miért került elő a süllyesztőből? Így történt:

Olvastam egy filmkritikát a Vakságról, aminek nagyon megtetszett a sztorija, már az ajánló alapján is. Rémlett, hogy van valahol egy Saramago könyv a polcon, és azt reméltem, hogy ez lesz az. Aztán, amikor kiderült, hogy a Vakság helyett Az embermás van meg, úgy voltam vele, teszek egy próbát. Arról nem is beszélve, hogy újabb nagy foltot fedeztem fel amúgy is töredékes műveltségemen, mármint hogy nem tudtam, hogy Saramago Nobel-díjas, és nem is sejtettem milyen jó.

Az már más kérdés, hogy első nekifutásra nehéznek éreztem a szerző stílusát, és egy darabig hezitáltam, hogy végigolvassam-e a művet. Aztán lassanként megszoktam, hagytam, hogy magával ragadjon, és tessék: pár nap alatt már el is olvastam. Mindenképp el kell olvasnom Saramago más könyveit is, ha másért nem, hát azért, hogy megnézzem, minden írásában ezt a stílust használja-e. Bár azt be kell vallanom, hogy a párbeszédeket a könyv végére sem tudtam megszokni.

Utólag belegondolva nagyon jó választás volt ajándéknak, bárki is vette nekem. Egyfelől ott a párhuzam Dosztojevszkij Hasonmás című könyvével, másrészt a posztmodernitás (van olyan?) is nekem való, szóval köszönöm, bevált. Még így több év távlatából is :)

Szerző: Jack McDevitt
Kiadó: 2008, Metropolis Media

Újabb sci-fi, újabb kissé megkésett ajánló, újabb "véletlenül kezembe akadó" könyv. Eredetileg nem ezt a művet akartam megvenni, hanem a legújabb Lukjanyenko kötetet. Így történt: kipróbáltam a Galaktika online rendelését, és a megrendelt cuccot a szerkesztőségben akartam átvenni - gondoltam, megnézem magamnak "Európa legjobb SF kiadóját". Egyik nap ebédidőben ki is ugrottam, és nagyon jó élményekkel tértem haza, kivéve, hogy a megrendelt Lukjanyenko kötet annyira friss volt, hogy még a nyomdából nem ért be a szerkesztőségbe. Viszont ha már ott voltam, akkor nem akartam üres kézzel hazamenni, és nekiálltam válogatni a kiállított könyvek között, ahol az összes új Galaktika kiadvány kapható.

Azt is elárulom, hogy a csábító kínálatból miért pont McDevitt alkotására esett a választás. Beleolvasva azt vettem észre, hogy a fejezetek elején idézetek vannak, akárcsak a Dűnében, és ez felkeltette az érdeklődésemet. A borítón olvasható Stephen King ajánlás Asimov és Clarke örökösének nevezi a szerzőt, én azonban inkább Frank Herberttel érzek párhuzamot. Bár a Született stratéga közel sem olyan jó, mint a Dűne, állítólag a sorozat többi része túlszárnyalja a nyitó történetet.

Szövevényes, izgalmas, komplex történettel van dolgunk, ami talán túlságosan is komplex. Szerinem nagyon hiányzik a kötetből egy olyan jegyzet, mint ami a Dűnéhez is tartozott: térképek, magyarázatok. Elég nehéz követni ugyanis McDevitt által megkreált "törtélnelmet", főleg úgy, hogy maga a sztori pont a történelmi homályosításról szól.

Nem teljesen értem a befejezést, ami nem feltétlenül baj, hiszen sokat gondolkodom utólag a Született stratégán, ami azért jelzi, hogy jó könyv. Minden bizonnyal elolvasom a folytatást (ami már meg is jelent), úgyhogy még visszatérünk erre a témára!

Szerző: Richard Morgan
Kiadó: Agave, 2006

Na jó, nem vagyok valami up to date, ez a könyv 2006-os, és már a harmadik része került boltokba. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy közben elolvastam egy cafatokban logó Agatha Christie-t is).

Szóval mint oly sokszor, Morgan esetében is az történt, hogy már hónapok óta szemeztem vele. Eddig egyik agavés szerzőben sem kellett csalódnom, meg hát sci-fi, szóval párszor már kezembe akadt a beszerző körútjaimon, de valahogy mindig találtam valami még érdekesebbet. Nna, és akkor jött a Libri akciója sci-fi és fantasy könyvekre...

Mivel már ennyire megkéstem a könyv értékelésével, a neten számos ehhez hasonló blogbejegyzés és kritika található róla. Az egyikben a szerzőnek az a baja, hogy a Valós halálban túl sok az agresszió meg a szex. Jah, kérem, akkor ne vegyünk szórakoztató irodalmat. Ezt csak azért tartottam fontosnak leírni, mert a Valós halál amellett, hogy jó a hangulata, és vannak benne jó sci-fi elemek, igazából ponyva. Sok vér, szex, parental advisory. Engem leginkább egy jó kis 18 éven felülieknek szánt anime forgatókönyvére emlékeztet, és a képzeletemben is úgy perget le a sztori. Afféle Ghost In The Shell utánérzés.

Mindent összevetve egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, és egy újabb leárazás során megveszem a folytatásokat is. Külön érdekessé teszi a kelet-európai és ázsiai ősöktől származó főszereplő, akit eleve Kovacsnak hívnak. Ha jól értettem, a történet további részeiben Új-Pesten kívül több magyar vonatkozás is lesz, amire nagyon kíváncsi vagyok.

Szóval, az Agave most sem okozott csalódást!

Neil Gaiman: A csészealjak eljövetelének napja

Aznap szálltak le a csészealjak. Több százan, aranyszínben,

Némán lebegtek le az égből, akár a nagy hópelyhek,

és a Föld lakói dermedten

nézték ereszkedésüket.

Kiszáradt szájjal várták, mi vár ránk belül

És egyikünk se tudta, itt leszünk-e még másnap

De te észre sem vetted, mert

Az a nap, hogy eljöttek a csészealjak, a véletlen folytán

Az a nap volt, hogy a sírok kiokádták halottaikat,

És a zombik kinyomakodtak a puha földből,

vagy kitörtek, csoszogva és tompa tekintettel, megállíthatatlanul

Jöttek felénk, élők felé, mi meg üvöltve rohantunk,

De te észre sem vetted ezt, mert

A csészaljak napján, ami a zombinap is volt, és

Ragnarök is, a televízió meg mutatott egy

Hajót, ami holtak körméből, egy kígyóból és egy farkasból épült,

Mind nagyobb, mint a képzelet,

és az operatőr

Nem tudott elég messze menni, és akkor előjöttek az istenek,

De te észre sem vetted őket, mert

A csészalj/zombi/csatázó istenek napon

a zsilipkapuk kiszáradtak

És bennünket dzsinnek és koboldok borítottak be

Ajánlottak kívánságot, csodát, örök életet

És szépséget és okosságot és igaz

bátor szívet ás arannyal teli zsákot

Közben óriások rémisztgették

a vidéket, és gyilkos méhek is.

De neked fogalmad sem volt minderről, mert

Aznap, a csészealj-nap, a zombi-nap

A ragnarök és tündér-nap, aznap

hogy nagy szél támadt

És havazott, és a városok kristályokká fagytak, aznap,

Hogy a növények kihaltak, a műanyag elbomlott, aznap, hogy

A komputerek átálltak, a képernyők

parancsoltak nekünk, aznap, hogy

Az angyalok részegen és kábán támolyogtak ki a bárokból,

És London összes harangja megszólalt, aznap, hogy

Az állatok asszírul szóltak hozzánk, a jeti napon,

A lobogó köpenyek és az Időgép

eljövetelének napján

Te észre sem vettél semmit, mert

a szobádban ültél, nem csináltál semmit,

nem is olvastál, nem igazán, csak

a telefont nézted,

hogy hívlak-e.

Szerző: Kurt Vonnegut
Kiadó: Maecenas, 2009

Megrázó. Ez a szó többször is eszembe jutott, miközben Kurt Vonnegut "új" könyvét olvastam. Az első megrázó élmény akkor ért, amikor hullafáradtan álldogáltam Kökin, és egy hippi külsejű srácnál megláttam a kötetet. Nem hittem el, hogy van olyan Vonnegut könyv, amiről én nem tudok, abban a hitben éltem, hogy már mindet beszereztem, minden olvastam, még a ritkaságszámbamenő válogatásokat is. Hát nem. Sikerült előbányászni a 2007 áprilisában elhunyt mester írói hagyatékából még egy könyvre valót.

Megrázó. Már a könyv nyitánya padlóra küldi az embert: fia, a szintén zenész Mark Vonnegut egyik beszéde olvasható apjáról. Aki kicsit is szereti Kurtot, nem tudja ezeket a sorokat úgy olvasni, hogy ne sajdulna bele a szíve. Csak egy példa:"Optimista, de eljátszotta, hogy pesszimista, mert remélte, hogy óvatosságra inthet bennünket. Élete legvégén, amikor kitört az iraki háború, csakugyan, amúgy istenigazából megkeseredett."

Megrázó. A könyv témája: minden részlet, novella a háború borzalmairól szól. Mark beszéde után például olvasható az a levél, amit Vonnegut még fiatalon, a frontról ír. Már ekkor érezhető zseniális stílusa. A könyvben nem sok helye van a humornak, vagy a Kilgore Trout féle eszement ötletparádénak: a háború, az emberi gonoszság és butaság legrosszabb oldalát kapjuk az arcunkba. Nem csoda, hogy Vonnegut nem akarta, hogy ezek az írások megjelenjenek. Hiszen ő volt a humanista világszövetség elnöke. Így megy ez.

Be kell vallanom, a számtalan Vonnegut mű közül ez volt eddig a legnagyobb falat számomra. Eddigi könyvei életmentőek voltak, mindegyikből tudtam erőt meríteni. De az Ördögcsapda csak azt az érzést erősítette fel bennem, ami Kurt halála után éreztem: a világ szegényebb lett nélküle. Hiányzik a könyv végéről a szokásos kikacsintás: a világ szar hely, de azért vagyunk rajta, hogy ökörködjünk. Valószínűleg a fordító, Szántó György Tibor is ezt érezte, és utószavával sikerül némileg enyhíteni a sokkon. Álljon itt egy újabb idézet: "Csakugyan az utolsó könyve? Nagyon úgy fest. Vajon mivel mulatatthatja odafenn testvéreit, az angyalokat? Nemcsak fiának, Marknak, mindnyájunknak nagyon hiányzik. Ő a mi apánk is."

Mindezt díszkiadásban, színes grafikákkal, és Vonnegut skicceivel, egy nagyon eltalált utószóval: az Ördögcsapda egyértelműen az év könyve.

Szerző: Naomi Novik
Kiadó: Agave, 2008

Mindig is óvatos voltam az úgynevezett "alternatív történelmi regényekkel", mert alapból elég kényes műfajról van szó. Nick Hornby is ír róla korábban tárgyalt könyvében, hogy az efféle művekkel a legnagyobb baj az, hogy bár alternatív irányvonalat ad a megtörtént dolgoknak, de mégis számol az olvasó előzetes tudásával. Ez így túl zavarosnak tűnik, úgyhogy hagyhatjuk is ezt az értelmezést.

A Temeraire sorozat a Napóleoni háborúk idejében játszódik, és tömören összefoglalva azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lett volna ha a háborúban sárkányok is részt vettek volna. Először az Agave 100 válogatáskötetben olvastam egy novellát Temeraire-ről is társairól, ami nagyon megtetszett, és ezért vettem meg az első, Az őfelsége sárkánya című kötetet. Szerelem volt első olvasásra, élvezetes, érdekes, tényleg szerethető olvasmány.

Ehhez képest némi csalódást okozott a második rész, A jádeköves trón. Jó volt újra találkozni a történet hőseivel, de az első könyvhöz képest vontatottabbnak éreztem, ami azért is lehet, mert a történet nagy része egy hajóútat mesél el. Ennek ellenére még mindig nagyon jó írónak tartom Naomi Novikot, hiszen nagyon ügyesen tud váltani az unalmas és pörgős, a finom és brutális árnyalatok között. Azt is értékelem, hogy odafigyel a karakterekre, és a főszereplő sárkány és gazdája (Laurence) egymáshoz és a környezethez fűződő viszonya is változik.

Röviden: az első könyv jobban tetszett, de már alig várom a folytatást...