neveletlen

Szerző: Szepes Mária
Kiadó: Kozmosz, 1984

Újabb nagy hiányosságot pótoltam be, éppen ideje volt már az egyik legfontosabb hazai ezoterikus és sci-fi írónőtől is olvasnom valamit. Tudományos-fantasztikus regényei évek óta ott voltak a gyűjteményemben, és a Szerelem mágiája című kötetet is elég régen kaptam egy barátomtól, azonban én mégis A vörös oroszlánt éreztem a legfontosabbnak.

Nem akarom ebben a posztban a mű sorsát és jelentőségét elemezni, mert erről bőven írnak nálam tájékozottabb emberek is, például elég sok információ található ebben a wikipédiás szócikkben.

Inkább a benyomásaimat írom le röviden, hiszen ez a blog részben egy szubjektív olvasónapló (vagy mi). Szepes Máriát nagyon jó írónak tartom A vörös oroszlán alapján: gyönyörűen fogalmaz, nagyszerű mesélő, a mű hemzseg a jobbnál jobb jellemábrázolásoktól, gyötrő vízióktól, elvarázsolt és misztikus jelenetektől.

Ugyanakkor lenyűgöző részletességgel járja körül az alkimisták világát, arról nem is beszélve, hogy a magyar irodalomban ő volt az első, aki egy újra és újra újjászülétő karakter évszázadokon átívelő történetét meséli el. A magával ragadó stílusra jó példa, hogy A vörös oroszlán olvasása közben többször is azt éreztem, hogy elő kell vegyek egy tollat, és le kell írjam a legutóbbi pár mondatot, mert annyira szépek.

Szintén ki kell emeljem a könyvben rejlő mély bölcsességet: a sorok között rendkívül értékes gondolatokra, követendő világképre talál az olvasó... nem véletlenül áll Szepes Mária sírkövén az "író és spirituális tanító" mondat. Riszpekt.
 

Szerző: Frank Herbert
Kiadó: Totem, 1997

Még a blog indulásakor értekeztem a könyvvadászat élményéről... nos, a Lélekvadász - címéhez méltóan - a 2010-es év egyik legjobb "zsákmánya" volt. Ahogy kell, teljesen véletlenül, teljesen váratlanul akadt a kezembe, ráadásul eddig nem is hallottam még Frank Herbert ezen művéről.

Mint a legtöbb ponyvaként kiadott Herbert írás (lásd Dosadi kísérlet), ez a könyv is több sebből vérzik: borzalmas fordítás, nyomdai hibák, igénytelen és félrevezező borító. Mégis, a Lélekvadász annyira jó alkotás, hogy a formai hibák ellenére is teljesen magával ragadott. Ezúttal nem sci-firől van szó, bár a misztikum belengi az egész történetet.

Tömören összefoglalva a sztori egy elkényeztetett úrifiú és az őt elrabló indián kapcsolatát meséli el. Akik szerették a Dűnét, azoknak feltétlen érdemes ezt a művet is elolvasni, mert stílusában, hangulatában, (filozófiai) mélységében a Lélekvadász a Dűne legszebb pillanatait idézi. Herbert nagyszerű mesélő, egészen az utolsó mondatig húzni tudja az olvasót, fenn tartva a vibráló feszültséget. Csillagos ötös.

Úgy várom már, hogy valamelyik hazai kiadó (pl. Agave) újra kiadja ezeket a remekműveket, és Frank Herbert ne csak a sci-fi rajongók számára legyen ismert hazánkban, hanem széles körben is. Megérdemelné.

Nem hagyhatom a blogot búcsúposzt nélkül 2010-re, márpedig a Lélekvadászt nem fogom idén befejezni... szóval jöjjön egy közkedvelt húzás, a top 10 lista. Sorrendet nem állítottam, de itt láthatjátok azt a tíz lemezt, amit én a teljesség igénye nélkül az elmúlt tíz év terméséből kiemelnék:

hazai

Tankcsapda: Agyarország
Quimby: Kilégzés
Óriás: Jön
Óriás: Példák hullámokra
Akkezdet Phiai: Kottazűr
Caramel: Nyugalomterápia
Ágnes: A gömb
Dav Trio: Sötét kis csend
HS7: Szállj ki és gyalogolj
Kiscsillag: Örökre szívembe zártalak

külföldi

The Doves: Kingdom Of Rust
Foo Fighters: In Your Honor
Biffy Clyro: Puzzle
Kings Of Leon: Only By The Night
Muse: Black Holes And Relevations
Coldplay: Viva La Vida
Silversun Pickups: Carnavas
Dead By Sunrise: Out Of Ashes
Paolo Nutini: These Streets
Spoon: Transference

Szerző: Ken Macleod
Kiadó: Metropolis Media, 2008

Magamban sokat nyavalygok, hogy milyen kevés új könyvet tudtam venni az idén, főleg a Galaktika-sorozat köteteit hiányolom nagyon az életemből. Pedig egy szavam se lehet addig, amíg a polcon ott sorakoznak az olvasásra váró példányok: a Kozmonauták vára például már másfél éve várja, hogy végre észrevegyem.

Nem tudom, miért, de ez a könyv a borítója alapján egyáltalán nem ragadta meg a fantáziámat, így sokáig meg sem vettem, aztán amikor végre ráfanyalodtam, akkor is bekerült a "majd valamikor" könyvek közé.

Pedig a skót szerző sci-fije pont nekem való, több szempontból is:

- nem önálló könyv, hanem trilógia

- okos, szellemes, fordulatos, humoros

- az alapsztorin kívül foglalkozik társadalmi-politikai kérdésekkel

- galaxisokon és évezredeken átívelő történet

... szóval a Kozmonauták vára igazi telialálat volt, és alig várom, hogy olvashassam a folytatását.

Végül is, mit várok egy olyan könyvtől, amiben többek között szuperintelligens, marihuánafüggő dinoszauruszokról, és anarcho-szindikalista programozó szakszervezetekről van szó?

Gőzerővel olvasok egy sci-fit (A kozmonauták vára), addig is, jöjjön egy újabb lemez, a Take That új korongja. Nem tudom, hogy az internetnek melyik sötét bugyrában bujkáltam mostanában, de teljesen lemaradtam Robbie Williams nagy visszatéréséről a Take Thatbe. Ez azért is fura, mert az egész napomat az interneten szörfözve töltöm, és ebbe gyakran esnek bele zenei oldalak is...

(Ha már a netnél tartunk, hadd dícsérjem meg a Take That új weboldalát is, remekül megoldották, hogy a monitoron is jól nézzen ki, ugyanakkor mobilra is optimalizálták. Lásd: www.takethat.com)

A gyanúmat a tévében látott, Gary Barlow-val közös duett keltette fel, ami homoerotikus (?) töltete ellenére kifejezetten jó klip és dal szerintem. Magával a ténnyel az alábbi videóban szembesültem, de szerencsére még pont időben ahhoz, hogy elcsípjem a lemezmegjelenést.

A korong Angliában az "idei évszázad eddig legjobban fogyó lemeze" lett az első napon, ami persze enyhe ferdítés, ugyanakkor azért az egy nap alatt 235 ezer példány valóban meggyőző.

Az óriási érdeklődés nyílván a "klasszikus" Take That visszatérésének szól elsősorban, noha a Progress valóban jó lemez lett. Megújult hangzás-, és dallamvilág jellemzi az albumot, feltűnően sok elektronikával, és jóval mélyebb szövegekkel, mint ami csapatra a kilencvenes években jellemző volt. Robbie újra elemében, a belinkelt The Flood mellett a Pretty Thingsben is kiemelkedő teljesítményt nyújt.

Néha azért befigyel a nyolcvanas évek és a szintipop is, de ez mostanában trendinek számít. Asszem. Külön pirospont jár az Eight Letters extra gagyi szintihangzásáért és Vangelis áthallásaiért.

Amíg a lemez nagyon tetszik, már csak az a kérdés nem hagy nyugodni, hogy Robbie ennyi idő után miért gondolta meg magát. Vajon nem futott neki annyira jól mostanában a szekér, és inkább biztosra ment? Vagy csak a zenei pályán töltött húsz évét akarta ezzel megkoronázni?

Először is, egy szolgálati közleménnyel kezdeném: mivel mostanában kevesebb időm jut olvasni (pontosabban kevesebb energiám), többet fogok írni lemezekről.

Ezt a döntést az is indokolja, hogy blog olvasottsága látványosan megugrott, amikor az Óriás lemezről írtam, ami számokban azt jelenti, hogy a havi 1-2, véletlenül ide tévedő netvándor helyett volt 15-20 konkrét érdeklődő :) Félreértés ne essék, a Neveletlen nem az olvasók hajkurászásáról szól, hiszen akkor elég lenne pár zaftos bulvárcím, napicsaj, meg némi online kampány.

Térjünk végre a lényegre: ebben a bejegyzésben Eliot Paulina Sumner bemutatkozó lemezéről lesz szó, aki nem más, mint Sting húszéves lánya. Őszintén szólva, én csak a papa miatt hallgattam bele a The Constantba, és azon nyomban le is ragadtam, és végighallgattam az egészet. Leginkább azért, mert Coco dalaiban (stílusában, hangulatában) egyszerre érzem Sting örökségét, ugyanakkor zeneileg kellően frissnek tartom.

Egy facebookos posztomban ezzel a kommenttel tettem ki az egyik klipet: "az alma nem esik messze a fától... csak kicsit modernebb." Én szívesen magyarázom bele az ilyesmit, de nekem a The Constant szerzeményeit hallgatva sokszor ugrik be Sting Police-os korszaka, és ebben örömömet lelem.

Talán amiatt is varázsol el annyira, mert apukaként arról ábrándozom, hogy a kislányomban is ennyire érezhetőek lesznek az génjeim, ha majd felnő, és rocksztár lesz. (Tudom, tudom, nem egészséges, ha a szülő a gyermeken keresztül próbálja megvalósítani a beteljesületlen álmait.)

Amitől a The Constan igazán jó, hogy akkor is tetszene, ha nem lenne benne a Sting (vér)vonal, hiszen egy kellemes, fülbemászó poplemezről van szó, ami bőven megállja a helyét a 2010-es külföldi felhozatalban. A címadó The Constant mellett a Please Rewind, és a No Smile tetszik eddig a legjobban, utóbbin érzem leginkább a Police hatást.

Igazán nem lehet panasz a műfaji változatosságra: némi marketing, egy kis pszichológia, és egy poszthumusz Vonnegut után ezúttal képregény-könyvekről írok, feltéve, hogy van egyáltalán ilyen műfaj. Ráadásul rendkívül up to date (de szeretem ezt a szót) is vagyok, hiszen Neil Gaiman a múlt héten töltötte be 50. születésnapját.

Félretéve az önajnározó viccelődést, egy kollégámnak köszönhetem, hogy elolvastam két Gaiman novella képregény adaptációját. Ez számomra is viszonylag új terület, bár a Sandman sorozat házilag magyarított változatát végigolvastam pdf formátumban.

Jelen esetben viszont keményfedeles, művészi igényességgel kivitelezett képregényekről van szó, amikben nem Bobó vagy Góliát, sem Batman vagy Pókember ugrabugrál. Nem, itt kvázi szépirodalmi (bocs Neil) művek újraértelmezését olvashatjuk. Más kérdés, hogy Gaiman comic-berkekben igazi kultszerzőnek számít... lásd néhány művét itt.

A két könyből a Tények Miss Finch távozásának ügyében című novellát már olvastam magyarul a blogon már tárgyalt Törékeny holmikban, úgyhogy ez annyira nem hatott meg. Ezt Michael Zulli rajzolta, de őszintén szólva képregényben nekem nem jött be ez az "elmázolós stílus".

Sokkal inkább tetszett a Murder Mysteries, ahol P. Craig Russell dolgozta fel Gaiman írását. A sztori itt zseniális, az univerzum első gyilkosságát (és annak nyomozását) vázolja fel. Itt külön tetszett a történetmesélés, teljesen filmszerűen hatott - és azt hiszem, ez a jó képregény ismérve.

Ha lenne sok pénzem/időm/hely a polcon, akkor én is nekiállnék begyűjteni ilyen szép köteteket. Addig is, maradok a spontán kölcsönbekapott megoldásnál. Egyébként is, annyi mindent be kell még pótolnom Gaimantól...

Szerző: Kurt Vonnegut
Kiadó: Maecenas, 2010

Mondanom sem kell, mennyire megörültem, amikor egy könyvesbolt kirakatában véletlenül észrevettem ezt a könyvet. Nem hallottam róla korábban, és nem is számítottam rá, noha jobban belegondolva a kiadók biztos próbálnak még jó sok bőrt lehúzni Vonnegutról.

A repülő macska című kötet elvileg 14 "kiadatlan" novellát tartalmaz a szerző korai időszakából, amikor abból próbált megélni, hogy magazinoknak küldözgette írásait. A gond csak az, hogy ebből az érából már két kötete is megjelent, A hamvas kék sárkány, és az Isten hozott a majomházban...

Őszintén szólva a 14 novellából csak kevés íráson éreztem a jellegzetes vonneguti stílusjegyeket, persze én nem vagyok szakértő. Szerencsére a kötet fordítója, Szántó György Tibor újra nagyszerű utószót írt a könyvhöz, amiben ugyanazokat a kételyeket fogalmazza meg a novellák eredetiségével, az egész mű létjogosultságával szemben, mint egy laikus olvasó. A fordítói munkásságát tekintve elhiszem, ha ő azt állítja, hogy valószínűleg tényleg Kurt írta a novellákat.

El tudom fogadni azt az álláspontját is, hogy igazából örülnünk kell minden kis töredéknek is, ami "újonnan" előkerül Vonneguttól, hiszen soha nem volt akkora szükségünk a humanizmusára és keserédes humorára, mint manapság.

A 14 novellából számomra messze A világmindenség királya és királynője című írás emelkedik ki, nagy hatással volt rám, és ebben a novellában maximálisan éreztem Kurt jelenlétét. A kötet pozitívuma, hogy bekerült a mester néhány olyan grafikája is, amikkel eddig még nem találkoztam az interneten.

A héten lesz (11.11) Kurt szülinapja, koccintsuk egyet az öreg emlékére. Csingiling!

Szerző: Eugene T. Gendlin
Kiadó: Edge, 2009

Nem írtam el, Fókuszolás a könyv címe, nem pedig fókuszálás. Egy "újhullámos" pszichológiai módszerről van szó, amiről szégyen-gyalázat, a Velvet blogon olvastam először. Pontosabban ott hirdetik a fókuszolás tanfolyamokat, azonban nekem nem voltak eléggé érthetőek a fokuszolas.hu anyagai, ezért rákerestem az erről szóló könyvre.

Érdekesség, hogy a bookline-on nem találtam rá, hanem külön regisztrálnom kellett egy másik könyvrendelős oldalra, ahol viszont pár nap alatt megkaptam a 2009-ben pszichológiai tankönyvként megjelent művet.

Igazából nagyon kellemesen csalódtam a neten magyarul olvasható zagyvaságok után. Gendlin könyve olvasmányos, könnyen érthető, tele van gyakorlati példákkal, praktikus tanácsokkal. Magáról a módszerről nagyon leegyszerűsítve annyit, hogy a meditációhoz nagyon hasonló önmegfigyelési metódusról van szó, ami arra tanít meg, hogyan értelmezzük a testünk jelzéseit. Gendlin szerint minden tudat alatt jelentkező problémára vagy üzenetre a testnek megvan a maga válasza, amit ha észre tudunk venni, és meg tudunk érteni, a probléma könnyebb feldolgozásához, vagy egyáltalán a felismeréséhez vezet.

Ami nagyon vonzó benne, hogy nem kell hozzá semmilyen hókusz-pókusz, sem méregdrága pszichológus, sem külső eszközök. Egyszerűen csak a megfelelő kérdéseket kell feltenni magunknak, és fókuszolni az érkező válaszokat. Nem akarok abba a hibába esni, hogy én is rosszul magyarázzam el a módszert, ezért inkább mindenkinek, aki tudatosan próbál foglalkozni az életével, ajánlom, hogy szerezze be ezt a könyvet. Písz.

Az elsőre igénytelennek tűnő kiadás (végül is csak egy tankönyv) tartalmilag kifejezetten pozitív benyomást tett: jó a fordítás, érdekes az előszó és az utószó is, vannak benne használható jegyzetek.

A blog indulása óta nem írtam lemezről, noha eredetileg ez is benne volt a tervben. Most azonban egy olyan albumról lesz szó, amit hónapok óta várok: kedvenc magyar bandám, az Óriás második nagylemezéről.

Október negyedikén kerül forgalomba a Példák hullámokra, azonban a magamfajta, kellően lelkes fanok már a megjelenés előtti héten kézhez kaphatták a korongot.

Szerencsére Egyedi Petiék azért korábban is gondoskodtak a napi betevőről, volt ingyen letölthető kislemez, ötletes felvezető klip, némi késéssel vicces werkfilm, teaser videó, borítótervek... egyszóval a csapat kiaknázta a webben és a közösségi oldalakban rejlő lehetőségeket.

Ha már itt tartunk, pont az Óriás Facebook oldalán jelent meg az a bejegyzés, miszerint Peti anyukája így jellemezte a korongot: "Szép lemez lett, hangulatában, hangzásában!"

Egyfelől teljesen igaza van, másrészt ez egy tipikusan "óriásos" momentum, hogy egy pr bullshit helyett a frontember anyukájának a véleményét nyomatják.

A csapatnak sikerült az erős debütáló nagylemezt egy még erősebb második koronggal megfejelni: megtartották a Jön pozitívumait, ugyanakkor számos ponton fejlődni is tudtak. A legszembetűnőbb változás, hogy a billentyűs kíséret sokkal nagyobb hangsúlyt kap, amitől az Óriás eddig is sajátos hangzásvilága még színesebb lett. Jó példa erre a Látod, most is él című dal, aminek kifejezetten jót tesz a szintis téma.

A banda tett pár lépést a progresszív rock irányába is (pl. Szilvia), ami jobban belegondolva az IHM-hez fűződő kapcsolataikra nem is csoda. Változatosabbak a nóták a Jön egyöntetű zúzása helyett, több a kiállás, komplexebbek a dalok. Felkerült egy "cipőnézegetős" szerzemény is, a Holnap talán, ami inkább az Óriás ingyen letölthető demóját idézi hangulatában.  A lemeznek jól követhető (hullám) íve van, a dinamikus felvezetés utána a Halkítsd le-vel kezdődik egy lassulás, ami a már említett Holnap talánban teljesedik ki, majd a Vigyél-el indul be újra.

Személy szerint nekem a Vigyél az eddigi favorit az új dalok közül, más kérdés, hogy azt már jó ideje játsszák koncerteken, így volt időm rákattanni. (Update: az ajánló eredeti írása óta a Halkítsd le az a szerzemény, ami nagyon megfogott.)

Ami a régi, az a szintén sajátos szövegvilág, aminek a legnagyobb előnye, hogy úgy tud elvont lenni, hogy az ember mégsem érzi fárasztónak vagy érthetetlennek, inkább kellemesen elgondolkodtató.

Az Óriás nagyon jó úton halad, és szerencsére ez egyre több hallgatónak is feltűnik... öröm látni, ahogy hónapról-hónapra egyre többen jönnek a koncertekre. Apropó, a lemezbemutató november 6-án lesz, ott már biztosan sokan kívülről fújjuk a Példák hullámokra darabjait. Hajrá!