neveletlen

Kiadó: 2011, Európa

Tudjátok, többek között azért jó Foo Fighters rajongónak lenni, mert amellett, hogy kaptunk egy kiváló új lemezt, szinte a Wasting Light megjelenésével egy időben egy dokumentumfilmmel is kedveskedtek nekünk Dave Grohlék. Külföldön mozikban is vetítették, illetve leadta a Vh1 egyik csatornája, így ahogy arra számítani lehetett, a neten már elérhető a Back and Forth.

 Mindig is nagy szám volt azzal kapcsolatban, hogy mennyire nagy Foo Fighters rajongó vagyok, gyakorlatilag a hét minden napjára van egy Foo Fighters pólóm, jelenleg is egy hosszú ujjú, turkált, hamisított felsőben ülök, amit manapság már csak pizsamaként használok, ott voltam a Hyde Parkban, 85 ezer rokonlelkű rajongó és a feleségem (akkor újdonsült barátnőm) mellett, a Colour And The Shape kazetta (!) pedig átsegített pár elég nehéz időszakon az életemben.

A Back and Forth azonban rádöbbentett, hogy sok mindent nem tudok a kedvenc zenekaromról. Most állt össze a kép igazán, számos olyan momentumra fény derült, ami után más szemmel nézem, más füllel hallgatom őket. 

Például, hogy a kezdet kezdetén Dave Grohl szinte diktátorként viselkedett, és néhány korai taggal nem volt túl korrekt. Ami szintén megütött, hogy Taylor Hawkins dobosnak is volt egy elég kemény időszaka, konkrétan kómába esett túladagolás miatt.

A film egyik legdöbbenetesebb jelenete az, amikor Dave sírva meséli, hogyan virrasztott Taylor mellett a kórházban. Mindezt azután, hogy a film azzal nyit, hogy Grohl barátunk elmeséli, milyen volt megtudni, amikor Kurt Cobain esett kómába.

A Back and Forth hemzseg a meghitt, emberi pillanatoktól: ahogy Dave Grohl kislánya megszakítja a lemez felvételét, ahogy Krist Novoselic beállít a stúdióba, és szerényen integet, ahogy Dave Grohl elsírja magát a Wembley-ben, és sorolhatnám. Azt is innen tudtam meg, hogy Dave-nek a Foo indítása előtt választania kellett: lehet egyik példaképe, Tom Petty dobosa, vagy belevághat egy teljesen bizonytalan zenei vállalkozásba. Szerencsére az utóbbi mellett döntött.

Kapunk megrázó vallomásokat, ritka felvételeket, rengeteg humort, és az érzést, hogy ez tényleg a zene szeretetéről szól. Kell ennél több?

A Back and Forth rajongók számára kötelező, de érdemes azoknak is beszerezni/megnézni, akik csak egy-két klipet szeretnek a csapattól. Reméljük, kiadják DVD-én is!

Egy Foo Fighters lemezajánló után szentségtörésnek tűnhet, hogy olyan zenei produkciókról írjak, mint Fluor vagy SP. Mégis fontos témáról van szó, mert úgy érzem, az elmúlt pár évben a magyar zene végre elmozdult arról a holtpontról, ahová hosszú éveken át ragadt.

Az egy dolog, hogy az olyan rádióknak köszönhetően, mint az MR2, számos, korábban alternatívnak vagy undergroundnak számító banda végre a helyére került ("mind a helyére, helyre kerül" via Óriás), és sorra bukkantak fel a felszínre a jobbnál-jobb hazai "indie"
zenekarok.

Szintén a Petőfin ismerhettünk meg számos olyan előadót, aki külföldön simán pop kategória. Viszont a mainstream popzene hosszú ideig lemaradt erről a folyamatról, véleményem szerint azért, mert a háttérben ugyanaz a pár ember szerzi a szövegeket, írja a dalokat, és készíti a klipeket a kilencvenes évek eleje óta.

Nem személyeskedni akarok, csak néhány szemléletes példát kiemelni: mind a mai napig fel lehet ismerni Indián klipjeit, mert mindegyiket ugyanazzal a négy képi effekttel, egy lepukkant gyárban forgatja. Vagy ott volt emlékezetes példának Rúzsa Magdi első lemeze: egy rendkívül tehetséges, energiával teli énekesnőnek egy pörgős, fiatalos korong helyett összeraktak egy unalmas, a nyolcvanas évek rockballadáit idéző lemezt. (Persze az egy másik kérdés, hogy a tehetségkutatók által futószalagon kidobott lemezek mennyire romboló hatásuak, de ezt talán majd egy másik posztban...)

Nos, egy ilyen közegben nekem biztató látni az olyan kezdeményezéseket, mint Fluor sokat emlegetett és feldolgozott (és egyébként a Petőfin is hallható) Mizuja.

Zeneileg és szövegileg valóban kő egyszerű, és akár egy okostelefonnal is össze lehetne hozni, viszont sokkal-sokkal közelebb van a külföldi zenei trendekhez, mint az eddigi "pop sztárok" termékei. Gagyinak is gagyi, viszont hozza a nemzetközi szintet a gagyi kategóriában, és nem kiégett rockerek próbálták meg eltalálni, hogy mi a mai tinik ízlésvilága. És hát lássuk be, a 4 millió feletti view a youtube-on elképzelhetetlen volt egy Baby Gabi klip esetén...

Szóval tapadjatok össze, mint két kicsit legó.

Update:

Itt egy remekbe szabott elemzés.

Egy állat remix.

Cím: A sárkány halála
Szerző: Komacu Szakjo
Kiadó: Kozmosz, 1985

Ellentmondásos érzés volt ezt a könyvet olvasni, olyannyira, hogy még írni is nehéz róla. Nagyon szomorú aktualitása van, és nagyon remélem, hogy a szerző által a hetvenes években felvázolt vízió csak fikció marad: A sárkány halála ugyanis azt mutatja be elég részletesen, hogy tűnik el a Föld színéről Japán szigete.

Mindig is lenyűgözött a tudományos-fantasztikumban az, hogy egyes szerzők, mint Clarke, Asimov vagy Lem, évtizedekkel megelőzve a korukat megálmodják, olykor alakítják a jövőt. Sajnos Komacu Szakjo is meggyőző hitelességgel és részletességgel fejti ki azt a folyamatot, hogy milyen gazdasági és társadalmi következményei lennének egy olyan katasztrófa-sorozatnak, ami végül Japán megsemmisüléséhez vezetne.

Sokszor talán túlságosan is belemegy a tudományos részletekbe, bevallom férfiasan, hogy pár oldalt át-át lapoztam... ugyanakkor nagyon hiányoltam a könyv végéről néhány olyan mellékletet, ami segítette volna feldolgozni a rengeteg ismeretet, pl. térképek, kronológia.

Ami a könyv olvasását még nyomasztóbbá tette, hogy míg az első nagy földrengés-cunami után fogtam bele, mire befejeztem, újabb katasztrófa történt Japánban, és ez csak még vészjóslóbbá tette Komacu jövendölését.

Ami viszont a pozitív oldala A sárkány halálának, hogy az olvasása révén közelebb kerülhetünk a japánok lelkivilágához, jobban megérhetjük, hogyan tudják ilyen fegyelmezetten és méltósággal viselni ezt a szörnyűséget. Nem a pozitív gondolkodás a jó szó rá, inkább a küzdeni akarás. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy újra belinkeljem a Japán Vöröskereszt oldalát, aki tud, segítsen!

A kiadással kapcsolatban csak annyit, hogy nagyon kiváncsi lennék, mennyiben tér el a japánról oroszra, majd oroszról magyarra fordított szöveg az eredetitől...

UPDATE: A poszt kikerülése óta még egy földrengés :(

Bár hivatalosan április 11-én kerül boltokba (abba inkább nem gondolok bele, hogy ez itthon is így lesz-e) az új Foo Fighters lemez, az új trendeknek megfelelően teljes egészében meghallgatható online a Wasting Light.

Mondanom sem kell, már alig vártam az új korongot, egyfelől, mert ők a kedvenc zenekarom, másrészt, mert számos érdekesség kapcsolódik hozzá.

Erős ferdítéssel az album felvételekor egy Nirvana reunion zajlott: a lemez egyik legerősebb számában Krist Novoselic bőgőzik és harmonikázik, emellett újra csatlakozott a bandához a Nirvanában is fel-fel bukkanó Pat Smear, harmadrészt az album producere  az a Butch Vig, akinek nagyban köszönhető a Nevermind - a kilencvenes évek rockhangzását meghatározó - világa. Ehhez még vegyük hozzá a szintén gurunak számító Alan Mouldert a keverőpult mögött... Krist egyébként még mindig tudja azokat az egyszerű, mégis nagyszerű dallamokat hozni basszuson, ami a Nirvanát is azzá tette, ami.

Itt jutunk el a következő olyan ponthoz, ami miatt a Wasting Light különleges: egy olyan világban, amikor egy erősebb procijú számítógéppel bármit lehet rögzíteni és keverni, Dave Grohl úgy döntött, hogy az új dalokat a saját garázsában veszi fel, szalagos magnóra, ráadásul a hiteles (garázs) hangzás érdekében a keverést is analóg eszközön végezték. Egy NME-s videóinterjúban Dave el is árulta, hogy eredetileg elkezdték keverni egy digitális pulton, azonban azt érezték, hogy megölte az alapfílinget.

Az biztos, hogy rengeteget dolgozhattak rajta, hiszen így nem állt rendelkezésre a digitális javítás lehetősége: mindent halál pontosan kellett feljátszaniuk, mint a régi szép időkben. Bár egy Nevermind-féle bravúrt nagyon nehéz lenne még egyszer összehozni, abban nagyszerű munkát végzett Butch és Alan, hogy jól vissza tudják adni a garázsban felvett hangszerek dinamikáját és hangulatát: a hallgató úgy érezheti, mintha csak ott ülne egy próbán Dave Grohlékkal. Hallgassuk meg például az Alandria reszelős részét - szinte látom magam előtt a gitárokat.

A Wasting Light tehát számos szempontból visszatérés a gyökerekhez: mentalitásban, hangzásban, sőt dallamvilágban is: számos nóta akár az első két albumon is helyet kaphatott volna, például a White Limo és a korongot nyitó Bridge Burning is. Ami a különbség, hogy akkoriban a Foo Fighters szinte egy személyes projekt volt, míg mára egy igazán összeforrt, érett csapatról beszélhetünk.

Sokat számít például, hogy Dave lemezről-lemezre egyre több teret enged Taylor Hawkins dobosnak a dalszerzésben és a vokálban egyaránt, és szerintem Taylornak köszönhetőek a klasszikus rock felé hajló elemek az elmúlt pár albumon.

Persze kerültek új vonások is a Foo zenei világába, de megmaradt a csapatra annyira jellemző, egyből felismerhető Foo-s hangzás.

Még csak most ismerkedem a lemezzel, de első hallgatásra a Dear Rosemary, a Miss The Misery és az I Should Have Known tűnnek a legerősebb daloknak.

Egy biztos, a Wasting Light zúz rendesen. Köszönöm srácok!

ps. A teljes boldogsághoz már csak egy Szigetes fellépés hiányzik...

Kritikák másutt:

A Lángoló gitárok bloggerével nem mindenben értünk egyet.

A Rolling Stone újságírójával sok mindenben egyetértünk.

Már csak tíz nap van hátra az új Foo Fighters lemez érkezéséig, és onnantól kezdve jó eséllyel heteken át más sem fogok hallgatni, mint Dave bácsi és csapata új szerzeményeit, így arra gondoltam, hogy összeszedem, mit hallgattam/hallgatok mostanában.

Szerencsére van bőven miből szemezgetni...

Közel egy évet csúsztam a felfedezésével, ugyanakkor az elmúlt időszakban mély nyomot hagyott bennem a The National legutóbbi lemeze, a High Violet. Annyi aktualitása mégis van, hogy jönnek az idei Szigetre.

Mivel egy az egyben hallgatható online, a munkahelyemen elég sokszor meghallgattam az új Strokes lemezt is (Angles). Vegyes kritikákat olvasni róla, nekem néhány dal kifejezetten bejön. A recorder elég részletesen foglalkozott vele, érdemes elolvasni.

Bruno Mars albuma (Doo Wops&Hooligans) sem a legfrissebb eresztésből való, de akármennyire kommersz is, engem megfogott ez az előadó, leginkább azóta, hogy láttam pár koncertfelvételét. Engem ez a klip például nagyon meggyőzött:

Amikkel még mindenképp szeretnék foglalkozni a Wasting Light érkezése előtt, az a Vaccines bemutatkozó albuma, az új Elbow, az új The Hold Steady, és össze kellene kapnom magam a Radiohead megemésztésére is.

Szerző: Philip K. Dick
Kiadó: Agave, 2011

Azon tűnődtem, miközben Az elektromos Lincolnt olvastam, hogy PK Dick könyvei olyanok számomra, mint a jó rozé bor. Az első pohárnál még csak ismerkedem az ízével, aztán minden újabb pohárnál egyre finomabbnak érzem, miközben szép lassan berúgok. A kezdeti szalonspicces hangulatot dűlöngélős kábulat, majd blackout követi, aztán jöhet a fejfájós másnap.

Ha már ennél a metaforánál maradunk, Az elektromos Lincoln a kevésbé "odavágós" Dick könyvek egyike: nem volt annyira nyomasztó, és nem is forgatott be annyira, mint néhány tényleg húzós műve. Ez nem jelenti azt, hogy ne tetszett volna, sőt, jobb is így, mintha megint padlóra küldött volna.

Lehet, hogy már írtam a blogon ezt a gondolatot, de lenyűgözőnek találom, hogy Dick annak ellenére érdekes és magával ragadó tud maradni, hogy gyakorlatilag ugyanazok a visszatérő elemek ismétlődnek a könyveiben.

Továbbra is azt gondolom, hogy akkor érdemes több könyvet olvasni tőle, ha az ember ismeri a szerző életrajzát, démonjait, mániáit, különös gondolatiságát. Ebben a könyvben is sorra felbukkannak az életrajzi elemek, néha egy-egy szereplő megnyilvánulásaiban pedig egyértelműen Philipre lehet ismerni.

Ami ebben az írásban leginkább tetszett, az a Lincoln szimulákrum karaktere volt: a folyton gyerekkönyveken kuncogó, és abból idézgető kvázi robot alakja priceless.

Bár nagyon szeretem Pék Zoltán fordításait, ezúttal kicsit haragszom a cím átalakítása miatt. Az eredeti mű a We can build you címmel jelent meg, ehhez képest Az elektromos Lincoln nekem eléggé félrevezető. Az más kérdés, hogy a Kuszkó Rajmund által tervezett borító viszont telitalálat ehhez a címhez.

(Nem akarok trollkodni, de az Agavések végre kereshetnének néhány új ajánlást a Dick könyvekhez...a Rolling Stone és a Gilliam idézetek már pár éve is unalmasak voltak.)

Szerző: Edgar Allan Poe, Gris Grimly
Kiadó: Európa, 2006

Mire nem jó egy költözés...így akadt kezembe ez az egykor karácsonyra kapott kötet. Nem értem, hogy akkor miért nem keltette fel az érdeklődésemet, hiszen most, évekkel később szinte egy ültömben végigolvastam. Persze ez nem olyan nagy teljesítmény, hiszen kvázi képeskönyvről van szó, ahol az igazi főszerep az illusztrátornak, Gris Grimly-nek jut.

Eddig nem találkoztam a nevével, pedig nagyon tetszik a stílusa, érdemes nézegetni a honlapját: Mad Creator

A kötetben szereplő legtöbb Poe írást már ismertem eredeti verzióban, viszont a Hoppsza Béka újdonság volt, és talán emiatt is, de ez tetszett a leginkább.

Most, hogy ebben a groteszk, képregényes formában olvastam újra Poe műveit, még egyértelműbb a szerző hatása Neil Gaimanre, de javítsatok ki, ha tévednék.

Szerző: Ursula K. Le Guin
Kiadó: Kozmosz, 1979

Felfedeztem a közelmúltban egy nagyon hasznos funkciót a bookline-on: a kategória értesítő emailt. Naponta megkapom, hogy sci-fi  kategóriában milyen antikvár könyvek kerültek be a rendszerbe.

Persze megint értekezhetnék egy sort arról, hogy ez mennyire nem passzol az antikváriumokban véletlenül megtalált kincsek élményéhez, ugyanakkor sok olyan könyvet könnyen levadászhatunk vele, amit régóta kerestünk.

A sötétség balkeze nem ilyen volt, viszont felkeltette az érdeklődésemet a borítója, és relatíve alacsony ára (az antikvár Kozmosz-Galaktika könyvek 400 és 1600 forint között mozognak).

Ursula K. Le Guin is azok közé a klasszikus sci-fi (fantasy?) szerzők közé tartozik, akiknek jó ideje tisztában vagyok a jelentőségével, mégsem jutottam még oda, hogy olvassak tőle valamit. Nem ez a leghíresebb könyve, mégsem bántam meg, hogy belevágtam.

Először is azzal kezdeném, hogy számomra mik ugrottak be róla, mert ezek a benyomások az egész mű olvasása közben befolyásoltak.

Többször eszembe jutott a Majd ha az Orion fölszáll, leginkább a hasonló hangulat és a feudális jellegű társadalom miatt. Bizonyos elborultabb részeknél bevillant Mark Twain: Egy jenki Arthur király udvarában című írása is, és jobban belegondolva elég erős párhuzam vonható a két írás között, hiszen mindkettő egy idegen beilleszkedési kísérletén keresztül mutat be egy társadalmat. Nem tudtam nem gondolni az Elízium lányára sem.

Kissé távolabbi hasonlat, de beugrott a Kedves ellenségem című film is, bár ez leginkább a könyv utolsó harmadára volt jellemző.

Le Guin könyvében az nyűgözött le igazán, hogy egy sci-fi keretei között már 1969-ben olyan kérdést feszeget, ami mind a mai napig aktuális: a férfi-női szerepek befolyása a társadalom működésére (akárcsak az Elízium-sorozat). Furcsa, hogy a mai, metropolita divathullám mellett is mennyire nehéz egy olyan világot elképzelni, ahol a nemek összemosódnak.

Ursula nagyon jó mesélő, ugyanakkor rendkívül alapos is: a Tél világának mitológiája, világképe, a társadalom felépítése pontosan és következetesen rajzolódik ki a műből. A könyv értelmezését nagyban segíti a mű végén található tanulmány és szerzői életrajz, amit olyannyira hiányolok napjaink sci-fi kiadásaiból.

Szerencsére mostanában több időm lesz olvasni, így várható még idén Ursula K. Le Guin ajánló!

Szerző: Neil Gaiman és Terry Pratchett
Kiadó: Agave, 2010

Mint az bizonyára feltűnt az olvasóknak (annak az egynek rajtam kívül), mostanában megcsappant a könyvajánlók száma, főleg amiatt, hogy nincs annyi időm és leginkább energiám olvasni, mint korábban. Ez persze lényegtelen információ, viszont annak fényében már beszédesebb, hogy míg más könyvet 3-4 hét alatt olvasok el, addig az Elveszett próféciákat relatíve gyorsan, 1 hét alatt be is fejeztem, pedig nem volt se több időm, se több erőm (sőt).

Kellett a lelkemnek egy ilyen jó könyv 2011 elejére, hogy feltöltsön, kikapcsoljon, megnevettessen és (csak egy kicsit) elgondolkodtasson. Leginkább azon gondolkodtam egyébként, hogy két ilyen nagyszerű író, mint Gaiman és Pratchett vajon hogyan dolgozik együtt. Hogyan találják ki a karaktereket? Felosztják maguk között? Azt persze lehet érezni, hogy melyik pikírt megjegyzés Terry műve, és hogy melyik képet Neil álmodta meg, de sokat adnék azért, ha láthattam volna őket munka közben.

Persze a végeredmény számít, ami egy rendkívül szórakoztató, felnőtteknek szánt mese angyalokról és démonokról, de leginkább az emberekről.

Számomra az Elveszett próféciák legnagyobb pozitívuma - a sziporkázó stílus, magával ragadó sztori, és az apró finomságok mellett - az emberi gyarlóságról szóló mögöttes üzenet, amit Vonnegut műveiben is annyira szeretek. Mindez csak egy-egy, fejezet végére odaszúrt mondatban érhető tetten, amik azokban egytől-egyig igazi telitalálatok, és szívem szerint mindegyiket egyenként kiposztolnám a facebook üzenőfalra, a nép okulására.

A könyv másik nagy pozitívuma - a továbbra is sziporkázó stílus, magával ragadó sztori, és az apró finomságok mellett - a remek karakterekben rejlik. Kedvencem a pokol kutyája, aki hirtelen egy aranyos kutyus helyzetébe kényszerül, és teljesen meghasonul.

Igazság szerint órákat tudnék még áradozni a könyvről, de tudjátok, mit? Inkább olvassátok el ti is, fáradt vagyok.

Szerző: Napoleon Hill
Kiadó: Bagolyvár, 2007

Van abban némi morbid báj, hogy egy alkimistákról szóló könyv után a meggazdagodás titkával kecsegtető műről írjak, de így jött ki a lépés.

Őszintén szólva, mindig is tartottam az olyan könyvektől (és emberektől), akik meg akarják mondani nekem a tutit. Az mindig gyanús, ha valaki nagy felismerésekről, az egyetlen jó megoldásról beszél, legyen szó akár filozófiáról, akár életvezetési tanácsokról vagy akár pénzről.

Másrészt sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen című könyvet valaha is kézbe veszek, ami miatt mégis belekezdtem a Gondolkozz és gazdagodj-ba, az

ad1. ajánlott olvasmány volt egy marketing képzésen, amire járok
ad2. ugyanaz a Bagolyvár adta ki, ami a Marketing 22 vastörvényét is (ami nagyon tetszett).

Bár sok olyan elem van Napoleon Hill könyvében, amit nem szeretek (pl. az állandó nyomatékosítás, a fellengzős stílus), összeségében nem bántam meg, hogy elolvastam. Sőt, be kell, hogy valljam, nagy hatással volt rám. Már az első pár fejezet után azt éreztem, hogy valamit megmozdított bennem mélyen, és ezt a változást még most is érzem. Bogarat tett a fülembe, és bár szkeptikus vagyok a pénszerzés nagy titkával kapcsolatban, sok érdekességet találtam a könyvben, illetve mutatott egy olyan gondolkodási irányt, amit tényleg hasznossá lehet tenni, nemcsak a pénz tekintetében, de a hétköznapokban is.

A Bagolyvár kiadó könyvei egyre inkább tetszenek, könnyen forgatható, kis méretű ponyvák, amik ideálisak a tömegközledésen való olvasásra.