neveletlen

Szerző: Philip K. Dick
Kiadó: Agave, 2009

"Azt hittem, hogy már olvastam P.K. Dick legelborultabb könyvét. Hát nem." Ezt a két mondatot írtam ki az egyik közösségi oldal üzenőfalára, miután elolvastam a Visszafelé világ pár oldalát. Ez az igazán lenyűgöző Dickben, hogy még ennyi befalt könyv után is képes volt meglepni. És hát arról ne is beszéljünk, hogy újabb olyan sztori, amit Hollywood pár évtizeddel később nagy sikerrel lenyúl: legalábbis nekem egyből beugrott a Benjamin Button...

A Visszafelé világ pontosan arra épít, amire a Brad Pittes film is: mi lenne, ha az élet visszafelé folyna. Amíg viszont a Benjamin Buttonban csak a főszereplő élete fordul meg, addig Dick egy egész világot vizionál, ahol születés helyett a holtak ébrednek fel, a kaját felöklendezik, a cigit pedig a csikkből visszafújják. Magához híven a szerző szörnyen nyomasztó légkört teremt már az első sorokban, és az olvasó rögtön szemtanúja lehet egy kihantolásnak. A könyvben sorra találjuk az elképesztő ötleteket a negatív előjelű folyamatokra: borotválkozás helyett álszakállat ragasztanak, a könyveket elpusztítják, és így tovább... vagyis, ha stilszerű akarok lenne, akkor így vissza.

Persze nem a jó öreg Philip lenne, ha a történet ennyiből állna, ez ugyanis csak keret egy szövevényes vallási-filozófiai krimihez, amiben bőven van akció, politikai intrika és szerelmi szál is. Nem maradhattak ki a drogos-transzendens élmények, látomások, pszichotikus képességek sem, és a katartikus befejezés mellé is odatehetjük a pipát.

Mindezt fűszerezzük meg Szent Ágostontól, Platóntól (stb.) vett idézetekkel, és megkapjuk Philip K. Dick egy újabb remekművének receptjét, amitől megint csak elbizonytalanodunk, hogy ez az ember őrült volt-e, vagy zseni, netalán egy másik dimenzióból ide tévedt vándor. Egy biztos: remek író volt.

Szerző: Al Ries - Jack Trout
Kiadó: Bagolyvár, 2008

Ahogy említettem a korábbi posztomban, erről a könyvről több helyen is olvastam, így az elsők között szereztem be, kb. 1000 forintért egy online antikváriumból. Hirtelen az ugrik be róla, hogy pár éve nagyon sok pénzért beiratkoztam egy "írótanfolyamra", ahol az égvilágon semmit sem tanultam, viszont sikeresen elvették a kedvemet az írástól hosszú időre. Aztán megvettem Stephen King: Az írásról című könyvét fillérekért, és sokkal többet tanultam belőle, mint a számos hű de nagy hazai író előadásaiból.

Nos, A marketing 22 vastörvénye is ilyen könyv, azzal a különbséggel, hogy nem kellett elvégeznem egy méregdrága tanfolyamot (neadjisten, egy egész szakot) ahhoz, hogy ezt megtudjam.

A két amerikai marketing guru lényegretörően, ugyanakkor szórakoztatóan és viccesen avatja be a laikusokat és szakmabelieket egyaránt a reklámszakma alapigazságaiba. Mindezt konkrét példákkal támasztják alá, miközben olyan nemzetközi cégek marketingeseit állítják kínpadra, mint a Coca-Cola vagy a Burger King.

A könyv olyannyira gyakorlati szempontból közelíti meg a témát, hogy a végén külön fejezetet szánnak arra, hogy részletesen felvázolják, mi vár arra a kollegára, aki valóban követni akarja ezt a 22 törvényt.

Azért külön pirospontot adok a műnek, hogy a 22 az egyik kedvenc számom. :)

Szerző: Baja Sándor
Kiadó: Geopress, 2004

Az a helyzet, kedves olvasó, hogy jó eséllyel több szakmai könyv is elő fog fordulni a blogon a következő hónapokban. Többnyire marketing témájú, de "beeshet" pénzügyi is. Próbálom azért megtartani a kellő sci-fi arányt :)

Jelen tárgyalt kötetben az a vicces, hogy nem azért szereztem be, mert ez a hasznos blog ajánlja, marketingkonyv.blog.hu/ , hanem mert a Keleti Pályaudvaron 4000 forint helyett 500-ért a kezembe akadt, és amekkora sóher vagyok, nem tudtam neki ellenállni.

Nem mellesleg egyáltalán nem bántam meg, hogy megvettem (és elolvastam). Ideális kezdés volt, mert kifejezetten színes, érdekes, ugyanakkor van benne némi elmélet is. Ami miatt minden kezdő számára ajánlott, hogy tele van gyakorlati példákkal, ráadásul a szerző még arra is figyelt, hogy tippeket adjon az állásinterjúkon felmerülő kérdésekre. A stílus is szórakoztató, vannak benne egész vicces momentumok is, pl. hogy a szerző miért nem javasolta a Punica terméknév használatát hazánkban.

Az egyetlen hátránya, hogy 2004-ben jelent meg, így eléggé elavult, leginkább az online marketing és közösségi média szempontjából (ami akkor még szinte nem is létezett).

A következő könyvet a már linkelt blog és Baja Sanyi is ajánlja, szóval kíváncsian várom.

Szerző: Hal Clement
Kiadó: Kozmosz, 1978

Legutóbbi antikváriumos portyámon akadt kezembe ez a könyv, és mind a borító, mind a tartalom egyből felkeltette a figyelmemet. Utólag azt kell mondjam, hogy többet vártam a történettől, de azért jól szórakoztam Az elveszett rakéta olvasása közben.

Ami leginkább zavart benne, hogy alapvetően egy sablonos, régimódi kalandregényről beszélhetünk, csak a közeg és a szereplők teszik sci-fivé. Másfelől néha idegesítő volt a túlságosan is szájbarágós tudományos  körítés, a Xénia láz nevű borzalom jutott eszembe róla ("Milyen rendszer? Periódusos rendszer!").

Ami viszont csillagos ötös, az Kuczka Péter utószava. Nagyon jól elhelyezi a művet az akkori sci-fi világban, vázolja a szerző előnyeit és hibáit, szemlélteti a tudományos-fantasztikus irodalom helyzetét. Nagyon sok mai könyvből hiányolom az efféle szerkesztői utó- vagy előszavakat... Minden tiszteletem a szerkesztő úré, hogy a hetvenes évek végén, a szocializmus keretei között, az információs társadalom kellékei (értsd: internet) nélkül ennyire tájékozott tudott lenni.

Szerző: Martin Amis
Kiadó: Európa Kiadó, 2008

Úgy tűnik, valami baj van az agyammal, legalábbis a szépirodalom fogyasztása tekintetében. Mert íme, újabb olyan szépirodalmi mű, amivel meggyűlt a bajom, és egy hónap alatt rágtam át rajta magam. Bezzeg, ha egy sci-fi lenne bő 600 oldalas, azt befalnám alig két hét alatt.

Alapjában véve jó könyv a Pénz - búcsúlevél. Szerintem indokolatlanul ilyen hosszú, bőven elég lenne belőle 300 oldal is, főleg, hogy első ránézésre az egész sztori semmi másról sem szól, csak piálásról, balhéról, nőkről, és persze pénzről. Nyílván sokkal többről szól ennél, értem én a dolgot, csak nem kellene ennyire a számba rágni. Szerencsére a könyv vége felé azért bejön pár fordulat, amit megéri "kivárni".

Nagyon tetszett a fordítás (ala Falvay Mihály), kifejezetten jó a mű nyelvezete (kedvenc szavam belőle a punáta). Más kérdés, hogy nagyon kíváncsi lennék az eredeti verzióra, mert érzésem szerint sok káromkodást, anglicizmust, szlengszót nagyon a saját íze szerint alakította át a fordító, mindezt a nyolcvanas évek közepén.

Azon is sokat tűnődök, vajon célzásként kaptam-e pont ezt a könyvet az egyik barátomtól - miután szakmát váltottam a közelmúltban, és a pénzvilág felé orientálódtam.

Szerző: Garry Douglas
Kiadó: Galaktika, 1989

Sokszor hivatkoztam már a blogon arra, hogy a könyvek olvasása közben gyakran filmként látom magam előtt a történetet, mindig a sztorinak (szerintem) megfelelő műfajban és stílusban. A Hegylakó esetében felmerül a költői kérdés, hogy mi a helyzet az olyan alkotásokkal, amit előbb láttam filmként, és csak később olvastam el a könyvet. A válasz egyszerű: remake. De erről majd később.

Az irodalomkedvelők egyik állandó vesszőparipája, hogy a megfilmesített könyveknél a film sosem tud az eredeti mű fölé emelkedni. Születhetnek jó adaptációk (pl. A gyűrűk ura), de mivel mindenki máshogy éli meg az olvasás folyamatát, egyetlen rendező nézőpontja nem tudja a tömegek számára visszaadni az eredeti élményt.

Ennek kifordított változata, amikor film vagy forgatókönyv alapján, utólag készül könyv egy történetből. Őszintén szólva, sosem kedveltem ezt a megoldást, és csak kivételes esetekben vágok bele az ilyen kötetekbe. Nos, duplán kivételes helyzetbe kerültem, hiszen legutóbbi antikváriumos látogatásomkor két filmes könyvet is beszereztem, a Hegylakót és A nyolcadik utas a halált. Utóbbit már olvastam korábban, és szerencsére pozitívan csalódtam benne...

A Hegylakó az én generációm számára kultfilmnek számít, gyerekként hatalmas hatással volt rám. Többek között neki köszönhetem, hogy azóta is Queen rajongó vagyok.

Jelen tárgyalt könyv szinte jelenetről-jelenetre követi a filmet, így túl sok meglepetést nem szerzett. Egy-két apró mozzanat került bele, de egyik sem módosít az eredeti cselekményen. Amit nagyon hiányoltam, az a halhatatlanok eredete, amit a film folytatásai megmagyaráznak ugyan, de azt reméltem, a könyv alapján komplexebb képet kapok. Sajnos épp az ellenkezője az igaz, a Hegylakó könyváltozata csak kapargatja a felszínt.

Bár gyerekként nagyon szerettem, mai fejjel nagyon rossz választásnak tartom Christopher Lambertet a főszerepre, Ramirez és Kurgan viszont telitalálat volt. Az én verziómban Connert Jason Statham, Ramirezt Antonio Banderas, Kurgant pedig The Rock játszotta :) Ja, és a filmzenét ki más jegyezhetné, mint a Muse.

Az viszont pozitív meglepetés, hog a könyvet jegyző Garry Douglas valójában Garry Kilworth, és korántsem egykönyves szerző, hanem elég termékeny sci-fi és fantasy író.

Szerző: Kurt Vonnegut
Kiadó: Európa, 1983

Nemrég nézegettem a könyvespolcomat, és elszörnyedve fedeztem fel, hogy nem emlékszem erre a Vonnegut könyvre. Én, az óriási Vonnegut rajongó. Igazság szerint most sem vagyok biztos benne, hogy korábban olvastam-e, és nem emlékszem rá, vagy pedig csak belekezdtem egykor, de félbemaradt. Valószínűleg az utóbbi, mert az előszó nagyon ismerős volt... azt feltételezem, hogy túl fiatalon vágtam bele az olvasásába, és elijesztett a politikai vonal.

Szerencsére mára benőtt a fejem lágya, így pár nap alatt befaltam a Börtöntölteléket. Valójában, pont a 31. szülinapomon fejeztem be. Azt hiszem, ennél jobb ajándékot nem kívánhatok, mint egy "elfeledett" könyvet a kedvenc szerzőmtől.

Csak ismételni tudom magam a könyvvel kapcsolatban: Vonnegut továbbra is a legjobb író, akit valaha olvastam, szívem szerint minden második mondatát idézném. Mint oly sokszor, ezt az írást is filmként éltem meg lelki szemeim előtt, afféle vicces-szomorú, szatirikus drámaként, talán Jim Jarmusch rendezésében. Békesség.

Vonnegut, mint mindig, egyik percben megröhögtet, a következőben megríkat, utána az egészet megfűszerezi egy olyan életbölcsességgel, amit bármelyik nagy tanító vagy filozófus megirigyelne. És a hab a tortán - legalábbis számomra - a fentiek közé elrejtett, zseniális sci-fi novella ötletek... más kérdés, hogy kicsit összezavart, hogy ebben a könyvben Kilgore Trout Dr. Robert Fender egyik írói álneve, ami nekem új. Sebaj: csingiling!

Szerző: Robert Charles Wilson
Kiadó: Metropolis Media, 2009

Pontosan erre a könyvre volt most szükségem: egy sallangmentes, sodró lendületű, akciódús, és mégis elgondolkodtató sci-fire. A Bioszféra egyszerűen nagyszerű - jól átgondolt szerkezet, könnyen követhető cselekmény, szimpatikus karakterek jellemzik.

Más kérdés, hogy a történet alap szituációját (bizarr, idegen világ, ami egyfelől csábító opció, mégis az emberek számára lakhatatlan) már ezerszer feldolgozták. Eszembe jutott Lem Édenje, Clarke Rámája, a Galaktika könyveket újraindító Génszimfónia (ez különösen hasonló sztorit vázolt), sőt, még az Avatar is. Az igazat megvallva, utóbbi nagyon is sokat lophatott volna a Bioszférából, ha már nem lopott volna ezer más helyről :)

Mégsem zavartak az irodalmi előképek, egy pillanatig sem éreztem a Bioszféra olvasása közben, hogy Wilson nyúlt volna. Amiatt sem, hogy az alaphelyzetet megfűszerezte némi politikával és hatalmi harccal - bár jobban belegondolva, ez sem túl nagy újdonság.

Wilsontól a Pörgést is nagyon szerettem, aminek szerencsére két folytatása is van, szóval fogok még tőle olvasni.

Szerző: Ray Bradbury
Kiadó: Agave, 2008

Milyen fura, hogy már több könyvet is olvastam Bradbury-tól, mégis elfelejtettem milyen jó író. Ez a novelláskötet is már két éve volt besuvasztva a sok Philip K. Dick és egy korábbi Bradbury válogatás mellé, és most is csak azért vettem elő, mert beugrott, hogy Neil Gaiman mennyire dícséri az írót, pontosabban, hogy az egyik fő példaképeként emlegeti.

Miközben olvastam A villamos testet..., valóban egyből beugrott Gaiman stílusa. Kicsit olyan érzésem van, hogy Neil csupán némi fantasy-t és gótikát adott hozzá Bradbury-hez, de ez persze erős sarkítás.

A villamos testet énekelem című kötet nagyon jól érzékelteti a sci-fi írók valódi helyét és súlyát az irodalomban: minden egyes írás bőven megállná a helyét szépirodalmi alkotásként is. Mély gondolatok, magával ragadó stílus, provokatív ötletek, apró kikacsintások - minden megvan benne, ami egy írásművet kiemel a szürke átlagból.

Ráadásul, Bradbury stílusa annyira el van találva, hogy őt olvasva az ember (újra) kedvet kap az íráshoz... végre papírra (azaz billentyűre) vetettem egy több, mint tíz éve érlelődő novella ötletemet, szóval thanks, Ray.

Szerző: Arthur Phillips
Kiadó: Európa, 2003

Majdnem egy hónapomba telt, míg elolvastam ezt a könyvet, ami így belerondít az idei két hetes átlagomba. Persze ez nem versenyfutás, és ha ennyi kellett neki, hát akkor legyen ennyi. Az a furcsa, hogy az első 100 oldalt elég gyorsan befaltam, csak a maradék 500-ba tört bele a fogam majdnem, sőt, néha azt is fontolgattam, hogy abbahagyom.

Azt tudnotok kell, hogy a mű egyáltalán nem Prágáról szól, hanem Budapestről, méghozzá külföldiek szemével. A történet közvetlenül a rendszerváltás után játszódik, és a középpontjában egy fiatal, pályakezdő, amerikai újságíró áll. Ez is magyarázza, hogy miért ment olyan gyorsan az eleje: szörnyen érdekelt, az alábbiak miatt

ad1. Számos olyan Budapesten élő külföldi barátom van, akik simán passzolnának a könyv történéseibe. Mi több, az egyikük könyvet is írt arról, hogyan látja a magyarokat. Más kérdés, hogy egy szintén itt élő, irodalomkedvelő seattlei srác (nem mellesleg a világ egyik legjobb dobosa) szerint a Prága kifejezetten rossz könyv. Szó mi szó, tanulságos volt arról olvasni, hogy - legalábbis a szerző szerint - milyen szemmel néznek rám.

ad2. Jómagam is fiatal, tapasztalatlan, naív, kezdő újságíróként kerültem Budapestre, és hasonlóan zűrös érzelmi kalandokat éltem át, mint a főhős.

ad3. Már a Bűnös Budapest (Kondor Vilmos) olvasása közben is felfedeztem, milyen jó egy könyvben olyan utcákról, szórakozóhelyekről, jellegzetes városrészekről olvasni, amit magam is jól ismerek, ugyanakkor a történet teljesen más megvilágításba helyezi őket.

Sajnos a kezdeti lelkesedés kifújt egy idő után, főleg, amikor a szerző hosszas és felesleges kerülőket tesz a történetben, egy-egy mellékszál kibontására. Ráadásul ezek mellett még csapong is, de nem az általam kedvelt posztmodern módon, inkább "szépirodalmaskodóan" - és ezért a kifejezésért nyugodtan megkövezhettek.

Nyelvi szempontból viszont tartogat érdekességeket a Prága azoknak, akik fogékonyak az ilyesmire: egy olyan könyvnek a fordítása, ahol egy amerikai próbálja a magyar nyelv nehézségét érzékeltetni angolul.

Szerző: Jon Courtenay Grimwood
Kiadó: Ulpius, 2004

A könyv kapcsán az első nagy kérdésem, hogy van-e az Ulpiusnak sci-fi részlege, vagy sem? A Lucifer sárkányával együtt még két sci-fi látott napvilágot 2004-ben, Az átjáró, valamint a Randevú a Rámával. A borítón szereplő www.sci-fi.ulpiushaz.hu link már nem él, az is lehet, hogy sosem létezett. Az Ulpius jelenlegi honlapján megtalálhatóak ezek a művek, de a sci-fi, mint kategória nincs feltüntetve, bezzeg "Borzongás" meg "Vámpírrománcok" van. Erre azt mondja a modern fiatal, hogy WTF.

Szóval, ha véletlenül idetévedtél kedves Ulpiusnál dolgozó jóember, egy kommentben megírhatnád, mi a története az Ulpius sci-fi-nek. Valami gebasz biztos lehetett, mert én pár éve jócskán leárazva vettem meg egy kórház előcsarnokában.

Másik nagy kérdés: Grimwoodnak miért pont ezt a könyvét választották? A wikipediát olvasva nekem úgy tűnik, ez egy korai alkotása, igazi sikereket csak későbbi, alternatív történelmi könyveivel ért el. Ráadásul, a Lucifer sárkánya a jelek szerint az 1997-es neoAddix folytatása.

Rátérve a könyvre, elsőre azt mondanám rá, hogy olcsó cyberpunk, vérbeli ponyva, sok erőszakkal, némi szex-szel, és ma már viccesnek ható informatikai zagyvával. Másrészt viszont vannak benne jó ötletek, látványos fordulatok, jól kitalált karakterek. Ha film lenne, moziban nem feltétlenül nézném meg, de ha a tévében látnám, biztos leragadnék. Azt hiszem, többet nem is kell róla mondanom.