neveletlen

Szerző: Márai Sándor
Kiadó: Helikon, 2001

Talán egy zenei blogon olvastam pár éve azt a gondolatot, hogy adott pillanatban megálljt kellene parancsolni minden további lemez megjelenésének, hiszen annyi előadót és albumot "kell" feldolgoznunk már így is, hogy sosem jutunk a végére. Így van ez minden kulturális termékkel, a filmekkel és könyvekkel is - mint ahogy már korábban is értekeztem róla: minél többet olvasok, annál inkább azt érzem, hogy mennyire keveset olvastam eddig.

Persze ez nem mentség, súlyos hiányosságaim vannak, főleg a magyar irodalomból, amit jól példáz, hogy csak most jutottam el az első Márai elolvasásához. Nem tudom, mi az oka, de valamiért én jobban vonzódtam eddig a külföldi írókhoz, és a hazai szerzők közül csak egy-két kedvencem van, akiket rendszeresen olvasok, ugyanakkor számos alapíró könyvét még kezembe sem vettem - eddig legalábbis. Ez van, ha az ember a saját kénye-kedvére olvas, és nem jár irodalom/esztétika/satöbbi bölcsész szakra :)

Mégsem bánom, hogy csak most került kezembe A gyertyák csongik égnek. Akárcsak Hesse esetében, csak most értem meg rá, hogy Márait olvassak. Amióta családos ember vagyok, más szemmel látom a világot, más szemmel nézek a nőkre, más szemmel nézek a gyerekekre, és persze máshogy látom saját magam is.

Különösen igaz ez egy olyan történetre, mint Márai Sándor jelen tárgyalt kötete, hiszen az életemben többször is kerültem olyan helyzetbe, hogy az akkori partnerem összeszűrte a levet valamelyik barátommal (ezt hívják eufemizmusnak, asszem). Ha korábban olvasom, óhatatlanul magamra vonatkoztatom a szituációt, és a regény élvezete helyett önigazolást keresek benne, és önsajnálatba merülök. "Felnőtt" fejjel viszont szinte teljesen el tudtam vonatkoztatni a saját emlékeimtől, ami nem is olyan nehéz, hiszen engem senki sem akart lelőni vadászat közben.

Szerző: Philip K. Dick
Kiadó: Agave, 2009

Dick regénnyel indítottam az idei évet, és máris itt a következő, a Szabad Albemuth Rádió. Igazából egy darabig pihentetni akartam egyik nagy kedvencemet, de a Duna tévén belefutottam egy nagyon jó dokumentumfilmbe, és kedvet kaptam egy kis skizofréniával és paranoiával fűszerezett altertnatív valósághoz. Félretéve a szarkazmust, Philip könyvei tényleg egytől-egyig ugyanarról szólnak, ugyanabban a nyomasztó, mégis szórakoztató stílusban, és mégsem tudom megunni őket, mégis meg tud lepni könyvről-könyvre.

A Szabad Albemuth Rádió - ami a szerző halála után jelent meg - is "klasszikus" Philip K. Dick alkotás. Van benne világméretű összeesküvés, idegen entitás, látomások, rendőrállam... no és persze rengeteg életrajzi elem. Az Agave féle kiadás hátsó borítóján a szerkesztő úgy fogalmaz, hogy ebben a műben a Kamera által homályosan és a Valis elemeit gyúrta össze Dick. Ez kissé félrevezető: valójában a Szabad Albemuth Rádió a Valis előtanulmánya, olyannyira, hogy az eredeti címe a "Valiszisztéma A" volt. Abban is van igazság, hogy a Kamera által homályosanra is hasonlít, hiszen abban is saját élményeit, félelmeit írta meg. Viszont a Szabad Albemuth... az első olyan könyve, ahol saját nevén meg is jelenik szereplőként Dick.

Ami a Szabad Albemuth Rádióban (és Valisban) elképesztő, hogy olyanok, mintha naplók lennének. Nem sci-fit olvasunk, nem is morálfilozófiai értekezést: Philip K. Dick félelmetes és csodálatos elméjébe nyerünk betekintést. Jómagam köpni-nyelni nem tudtam, amikor az önéletrajzi könyvéből megtudtam, hogy Dick valóban spirituális (?) élményen eset át a hetvenes években, valóban hitt abban, hogy hozzá egy isten-műhold (?!) beszél, valóban látott lebegni az égen egy szőrnyűséges fémarcot, és még sorolhatnám.

A Szabad Albemuth Rádióban leírt látomások és rejtélyes esetek (pl. a rádió csak hozzá beszél, miközben be sincs kapcsolva) tényleg megtörténtek vele, sőt, a könyvben leírt módszerrel akarta az FBI (a műben ABN) rábizonyítani, hogy kommunista áruló.

Szerintem ezt a könyvet úgy érdemes elolvasni, ha már ismerjük Dick magánbejáratú univerzumát, elképesztő rögeszméit, rendhagyó életrajzát. Önmagában is jó könyv, de a kellő háttér ismeretében igazán érdekes.

Szerző: Juan Carlos Onetti
Kiadó: 2007

Őszintén szólva eddig nem nagyon hallottam Onettiről, ami nem is meglepő, hiszen az interneten rákeresve is csak nagy nehezen szedegettem róla össze a lényeges információkat magyarul. Neked már könnyebb helyzeted lesz, kedves blogolvasó, mert ebből az írásból minden fontosat megtudhatsz.

Azt is bevallom férfiasan, hogy rendesen megküzdöttem A megvalósult álom című elbeszélés kötettel. Ahogy már említettem, főleg regénypárti vagyok, a novellákat inkább nyaralások alatt preferálom. Ráadásul a többszöri átszállással járó napi tömegközlekedés miatt kialakult egy olyan rutin bennem, amihez nagyon nehezen volt illeszthető Onetti "hosszú, a végtelenségig húzódó egymás mellé rendelésekből, a jelzők metonimikus sorából álló mondataival" operáló stílusa.

Máskor a reggel félbehagyott történet fonalát könnyedén felveszem hazafele menet, az urugayi szerző esetében viszont teljesen elvesztem. A 3-4 oldalnál hosszabb írások esetén nehezen zökkentem vissza a történetbe, sőt, olyan elbeszélés is volt, ahol egyszerűen feladtam, mert nem volt erőm újraolvasni.

Ez persze nem Onetti hibája. Sőt, nagyon is érzem, hogy miért tartják az ismertebb latin-amerikai írók (Marquez ,Borges, Cortazar) előfutárának a szerzőt. Igazi mester ő, rengeteget lehet tőle tanulni, szinte minden mondatában van valami, amin sokáig elrágódhat az olvasó. A lélekről ír, a lélekhez szól, a lélek nyelvén. (Csak egy példa: "a boldogság mellőzött kutyája")

Ezért is nehéz feldolgozni akár csak egy 3-4 oldalas novelláját is, mert túl sokat ad, és itt a racionális értelmezés nem sokat segít. Egy darabig emésztgetem A megvalósult álmot, aztán ha felkészültnek érzem magam, belevágok egy regényébe is.

Szerző: Andrej Kurkov
Kiadó: Atheneum 2000, 2004

Újabb ékes példa arra, hogy találomra is lehet igazán jó könyveket találni. Jelen művet tavaly nyáron vettem egy leértékelésen a feleségemnek, pusztán azért, mert röhejesen olcsó volt (250 forint), és mert egy pingvin van a borítóján. Erre tessék, az idei termésből eddig messze A halál és a pingvin a favorit, teljesen magával ragadott, imádtam.

Egyfelől, ez a könyv is a blogon sokat emlegetett (némileg okoskodó megfogalmazással) poszt-szovjet milliő jegyében íródott: Ukrajnában játszódik, van benne sok pia, maffia, média - akárcsak egy Pelevin regényben. Másfelől, a pingvin nemcsak a borítón van, hanem valóban a könyv egyik központi karaktere. A főszereplő újságíró kutya helyett tartja Misát, a depresszióra hajlamos, szívbeteg pingvint. Zseniális ötlet, jól kidolgozott szituáció - a legszebb benne, hogy teljesen hihetően ábrázolva. Egyébként is jók a karakterek, emberiek, szerethetők.

Amit viszont nem teljesen értek, hogy miért emlegetik itthon és a külföldi oldalakon is a bulgakovi hagyomány követőjének a szerzőt. Nekem Bulgakov nem ugrott be, persze az is lehet, hogy a tőle olvasott két könyv nem elegendő összehasonlítási alapnak. Ha valaki tudja, kérem írja meg kommentként!

A külföldi oldalakon azt is láttam, hogy a sztorinak folytatása is van, magyarul egyelőre nem találtam a szerzőtől más könyvet... mindenesetre kíváncsian várom akár a folytatást, akár Kurkov más műveit!

Szerző: Arkagyij és Borisz Sztrugackij
Kiadó: Móra, 1993

Újabb nagy hiányosságot pótoltam be, én, a fene nagy sci-fi rajongó: végre olvastam egy könyvet az orosz tudományos-fantasztikus irodalom nagyágyúitól, a Sztalkert is jegyző Sztrugackij-fivérektől. Más kérdés, hogy nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a jó könyvet választottam, hiszen a Sánta sors a testvérpár utolsó együtt írt könyve. Persze ami késik, nem múlik, és van bőven készleten az írásaikból, többek között a külön nekik szánt Metagalaktika, ami jól jelzi helyüket és fontosságukat a sci-fi világában.

Azért is írtam, hogy nem vagyok biztos a választásban, mert a Sánta sors szerintem kifejezetten nehéz olvasmány: lassan bontakozik ki az egyébként is zavaros cselekmény, sok a látszólag céltalan mellékszál, flashback, értekezés. Jobban belegondolva nem sikerült teljesen megértenem a könyv végét sem... és összeségében olyan érzésem van, hogy túl buta vagyok, pontosabban nem vagyok elég okos és művelt a mű értelmezéséhez. Szerencsére vannak nálam okosabbak, egy rokonlelkű blogger ezt írta, érdemes elolvasni.

Ennek ellenére egyáltalán nem bántam meg, hogy végigolvastam, és kedvet is kaptam a korábbi írásaikhoz. Bár a kép nem teljesen állt össze, az apró részletek magukkal ragadtak. A számtalan irodalmi és sci-fi utalás, Bulgakovtól Bradbury-n át Arthur C. Clarke-ig. Ezek mellett beugrott Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország című könyve is, egyfelől a párhuzamosan futó, majd összeérő két cselekményszál, másrészt a mindkét műben megjelenő, nyomasztó fekete alakok miatt is. Nos, Harukit sokszor hasonlítják az orosz írókhoz...

Természetesen újra elbűvölt a jellegzetes szovjet/orosz miliő (amit rejtélyes okból imádok, legyen szó Dosztojevszkijről, Pelevinről vagy Lukjanyenkóról). Arról nem is beszélve, hogy a könyv egyszerre szól az írás/alkotás folyamatáról, egyszerre éles kritika a kommunizmusról, ugyanakkor filozofálgatás a múlt, jelen, jövő viszonyáról, mindez megspékelve rengeteg alkohollal (konyak, vodka, gin, whisky) és őrültebbnél őrültebb karakterekkel, valamint csípős humorral.

A Sánta sors az a típusú könyv, amin hosszan fogok még rágódni, és újra meg újra elő kell, hogy vegyem. Azt hiszem, ennél jobbat egyetlen könyvről sem tudnék mondani. Ezért a mondatért pedig végleg megérte elolvasni: "Fajankók. Nem adtak neki olvasnivalót, és éhen halt".

Szerző: Frédéric Chaudiére
Kiadó: Magyar Könyvklub, 2006

Az igazat megvallva nem emlékszem, mikor vettem ezt a könyvet, és mióta várja, hogy elolvassam. Ahogy hirtelen ötlettől vezérelve tettem anno a kosaramba, ugyanúgy spontán módon találtam rá a könyvespolcon is, hogy elolvassam.

Mindent egybevéve elég vegyes érzelmeim vannak az Egy hegedű...-vel kapcsolatban. Először is, felháborítónak tartom a könyv igénytelenségét szerkesztési szempontból. A fordítással alapvetően nem voltak gondok, viszont a mű tele van elírásokkal, hiányzó ragokkal, felcserélt szavakkal. Az egész olyan hatást kelt, mintha a Word helyesírás ellenőrzőjét eresztették volna rá olvasószerkesztő helyett. Szerintem ezt egyetlen kiadó sem engedhetné meg magának, pláne nem egy Magyar Könyvklub (bár a honlapjukat elnézve, nem tudom, miért csodálkozom).

Maga a sztori - egy Stradivari hegedű története a fa kivágásától a huszadik századig - engem nagyon megfogott, ezért is vettem meg "látatlanban" (értsd: a szerző ismerete nélkül) a könyvet. Nehezen barátkoztam meg viszont a jelen idejű történetmeséléssel, nálam ez egyedül Stephen Kingnél vált be.

A cselekményvezetés sem győzött meg igazán, még akkor sem, ha összeségében élveztem a sztorit. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a szerző egy szimfonikus műnek megfelelően építette fel a történetet, de ez csak spekuláció.

Szerencsére a fejemben ülő rendező így is egy izgalmas és érdekes tévéfilmet komponált az egészből, olyan Hallmarkos stílusban :)

Szerző: Poul Anderson
Kiadó: Budapest Kiadó, 1990

Mielőtt belekezdenék a könyv taglalásába, némi magyarázkodás: anyagi megfontolásokból egy darabig nem fogok új könyveket venni, hanem próbálom utolérni magam. Így került elő ez a régi Galaktika Könyv, a Majd ha az Orion fölszáll.

Némi aktualitása azért mégis van, hiszen egyes vélemények szerint Anderson egyik novelláját nyúlja az Avatar.

Rátérve a könyvre: nagyon örülök, hogy végigolvastam, bár eleinte voltak kétségeim. A történet egy poszt-apokaliptikus világba röpíti az olvasót, ahol egy atomháború után a föld nemzetei eltérő fejlettségi szinten próbálják fenntartani a civilizációt. Ami nagyon zavaró volt, hogy sokáig nehezen tudtam beazonosítani, hogy melyik regénybeli ország melyik háború előtti nemzetnek felel meg. Ha valamelyik hazai kiadó újra megjelentetné a művet, javaslom, hogy tegyék bele ezt a térképet. Ráadásul a beazonosítható utódállamok olyan hülye neveket kaptak, mint Laszka, vagy Merika.

A történetmeséléssel is voltak gondjaim, legalábbis eleinte. Anderson előbb több oldalt szán egy tájkép részletes leírására, vagy egy szereplő hátterének bemutatására, aztán viszont az egyes karakterek életéből akár 10 évnyi eseményt is letud három sorban.

Ezek voltak a fő negatívumok, lássuk, mi tetszett. Szerethető, érdekes karakterekre épül a regény, akik a 650 oldal alatt tényleg az olvasó szívéhez nőnek. Külön érdekes a Plik nevű alkoholista dalnok figurája, akinek egy-két momentumot eltekintve nincs lényeges szerepe a történetben, ugyanakkor mégis meghatározó elem az Orionban. Nagyon szimpatikus az egyik főszereplő, Ronica, akinek néha egész meglepő, a történetbe nem illő káromkodások hagyják el a száját.

Egy gyöngyszem: "Különben is szerintem mi, emberek, bármilyen fajta emberek, csupán megdicsőült majmok vagyunk. Igaz, fölbasszuk magunkat az űrbe."

Szintént tetszett a történet komplexitása, fordulatossága. Az utolsó oldalakig nem tudtam bizonyosan, mi fog történni, így a köny vége felé szó szerint faltam a lapokat. Ráadásul, ha jól értelmezem a wikipedia szócikkét, az Orion... egy sorozat első része, bár azt nem tudom, hogy magyarul jelentek-e meg folytatások.

Szerző: Herman Hesse
Kiadó: Magvető, 1980

Érdekes, hogy működik az ember képzelete olvasás közben. Pontosabban, hogy működik az én fantáziám, mert nem tudom, másnál hogyan zajlik ez a folyamat. Mostanában az agyam rászokott arra, hogy az olvasott könyveket más-más rendezői szemmel láttatja a fejemben. A történetnek megfelelően lehet akciódús manga, tévé-sorozat, vagy, mint jelen esetben, ódivatú kamaradarab.

A Csillagsorsot ugyanis alacsony költségvetésű darabként láttam ott benn, remek színészi alakításokkal, bár azt ne kérdezd, kedves olvasó, hogy kik voltak a színészek. Hogy kicsit a könyvről is beszéljek, nem volt olyan erős hatással rám, mint a Sziddhárta, ugyanakkor kicsit megnyugodtam, hogy azért még tudom élvezni a "klasszikus" szépirodalmat is, nemcsak a sci-fit, meg a fantasyt, meg a posztmodern csodákat.

Más kérdés, hogy a Csillagsors végkifejlete durván padlóra küldött: nem szeretek mások szenvedéseiről olvasni, ezért is preferálom jobban az erősen fikciós műveket a realista írások helyett. Másfelől öröm volt olvasni ezeket a szépen szerkesztett, művészi igénnyel megírt sorokat, a romantikába hajló leírásokat.

Nagyon szeretem a Magvető Kiadó ezt a világirodalmi sorozatát, jók a borítók, és különös bája van a pirosra festett lapszéleknek.

Szerző: Viktor Pelevin
Kiadó: Európa Kiadó, 2007

Őszintén szólva nem emlékszem, mikor vettem ezt a könyvet, bár legrégebben három éve vehettem, mivel 2007-es. Azt sem tudom, hogy vajon miért vártam ennyi ideig vele, ha Viktor Pelevin az egyik nagy favoritom. Talán az volt a gond, hogy ez nem regény, hanem elbeszélés kötet? Talán... valamiért a novellákat és elbeszéléseket akkor szoktam olvasni, ha elutazok valahova, vagy nyaralok. A sárga nyilat is csak azért vettem le a polcról, mert épp telepítettem valamit a számítógépre, és túl sokáig tartott. Mindenesetre jót tett a lelkemnek egy kis Pelevin.

A címadó elbeszélésnek jó hangulata volt, a Remete és Hatújjú a szerző legjobb műveit idézi, viszont az utolsó két elbészélés Pelevin azon típusú elvont filozofálgatásai közé tartozik, amiken nehezn rágom át magam máskor is.

Mindenesetre nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet - még mondja valaki, hogy a számítógépezés nem hasznos!

Szerző: Neil Gaiman
Kiadó: Agave, 2009

Lassan egy éve, hogy kiraktam egy verset ebből a könyvből, de csak most jutottam oda, hogy az egészet el is olvassam. Az apropó az volt, hogy rákattantam a Sandman képregényekre, meg a Csillagpor és a Coraline című filmek is nagyon bejöttek, úgyhogy éppen ideje volt már Neil Gaimant olvasni.

Ja, és odáig voltam meg vissza attól a galériától, ahol az író olvasószobáját (pontosabban egy könnyvel teli raktárt) mutatták.

Nem tudom eldönteni, hogy Gaiman neve mennyire ismerős a hazai közönség számára, azt biztos, hogy külföldön az egyik legnépszerűbb kortárs író mostanában.

Más kérdés, hogy akárcsak a legtöbb kedvencem, ő sem sorolható a "szépirodalmi" írók közé, inkább posztmodernként emlegetik, ami csupán azért van, mert nagyon sokoldalú alkotó. A Törékeny holmikból is ez derül ki: az ötletes ujjgyakorlattól kezdve a Poe-i horroron át a rendhagyó verseken keresztül a lebilincselő fantasy-ig bármit tud írni.

Ami a leginkább tetszik benne, hogy az utolsó betűig hiteles: ott érzem a jelenlétét minden egyes sorában. Lassanként begyűjtöm a könyveit, és remélhetően idén még fogok tőle olvasni regényt is, nemcsak novellákat.

Itt az ideje, hogy legalább egy poszt erejéig említést tegyek újdonsült kedvenc antikváriumomról, ami időről-időre feldobja a hétköznapjaimat. A nem túl fantáziadús nevű Óbuda Antikváriumról van szó, ami olyan könyvesbolt, amiről a magamfajta műkedvelők csak álmodoznak.

Miért is ömlengek?

Ad1. Ebben az antikváriumban igazi kincsekre lelhet az ember, jó állapotban, olcsón. Legjobb példa erre az a Titán szirénjei, ami szinte érintetlen állapotban (1989-es kiadás), 400 forintért vettem meg. A könyv lapjai között találtam egy 1989-es Totó szelvényt.

Ad2. Amikor ma bementem, a fiatalabb tulaj azzal fogadott, hogy sikerült beszereznie pár Hesse kötetet, csak még nem árazta be őket. Pár perccel később mégis előállt a Csillagsors egy ezerkilencszátnyolcvanvalahanyas kiadásával, ami szintén szép állapotban volt. Azaz nemcsak emlékezett rá, hogy hónapokkal ezelőtt Hessét kerestem, hanem beárazás nélkül eladta nekem 1200 forintért.

Ad3. Régi Metagalaktikákat 400-600 forintért találni.

Ad4. Szinte az összes szocreál mesekönyv megvan, szinte fillérekért.

Ad5. Jelenleg a kirakatban lévő könyvek darabja 200 forint.

Ad6. A boltnak olyan hangulata van, mint a legjobb könyvtáraknak. Szívem szerint órákig nézelődnék.

Ad7. Lehet találni Weöres Sándort és Vonnegutot is, sosem méregdrágán.

A listát sokáig folytathatnám, ehelyett inkább rendszeresen járok oda, és sokszor írok a beszerzett kincsekről :)