neveletlen

Szerző: Láma Ole Nydalh
Kiadó: Jaffa, 2009

Eleinte tartottam tőle, hogy ez a könyv kilóg majd a blogról, de jobban belegondolva egyáltalán nem lóg ki. Jó kis nyitómondat...

Sokat köszönhetek a szerzőnek, hiszen 18-19 éves koromban az ő könyve keltette fel az érdeklődésemet a buddhizmus iránt, ami mind a mai napig megmaradt. Azt tudom, hogy anno kitől kaptam kölcsön az írást, de a címére már nem emlékszem. Amikor megláttam a könyvesboltban az Első lépést..., azt gondoltam, hogy ez az a bizonyos mű, ami egykor annyira magával ragadott, de mégsem. (Ja, és még mindig a karácsonyi ajándékoknál tartok, de a készlet azt hiszem, lassan elfogyott.)

Az Első lépés a gyémánt úton azt a kalandos folyamatot mutatja be, hogy miként lett az élvhajhász dán drogcsempészből elismert láma. Rendkívül fordulatos, izgalmas, érdekes történet várja az olvasót, ami felér bármelyik akciófilmmel.

Magamban jót mosolyogtam azon, hogy mennyire hasonlít a Mennyei próféciához a sztori, azzal a különbséggel, hogy ott elvileg fiktív a történet, az Első lépések... viszont egyfajta napló, útibeszámoló.

Ole Nydahl meglepő részletességgel emlékszik feleségével közös utazásaira. Nagyon szemléletesen fogalmaz, úgy tér ki apró részletekre, hogy mégsem válik unalmassá.

Bár már több, mint tíz éve olvasok buddhista (és egyéb spirituális) témájú műveket, az Első lépés... számos meglepetést tartogatott számomra. Olyan csodákról, jelenségekről számol be, amiket eddig elképzelhetetlennek tartottam, és őszintén szólva most is kétkedve fogadok.

Persze ez természetes reakció, minden bizonnyal akkor hinném el igazán őket, ha velem is megesnének. Bárcsak.

Szerző: Malcolm Gladwell
Kiadó: HVG, 2007

Valóban fordulóponthoz érkezett a blog: ez az első könyv, ami a szakmámhoz kapcsolódik. Ha másért nem is, hát amiatt, hogy a főnökömtől kaptam karácsonyra. Félreértés ne essék, nem stréberségből olvastam el viszonylag hamar, valóban kiváncsi voltam rá, milyen könyvet tart érdemesnek a góré arra, hogy az egész cégnek megvegye, és ódakat zengjen róla.

Szerencsére nem voltak nagy elvárásaim, így nem is csalódtam nagyot. (Zárójelben jegyzem meg, hogy nagyon durva deja vu érzés lett rajtam úrrá, miközben ezt írom). Szóval back to reality: a könyv felvetése, témaválasztása kifejezetten érdekes. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy mitől lesz valaki vagy valami váratlanul nagyon népszerű, legyen szó bűnözési hullámról vagy egy eladandó termékről.

Kezdem a pozitívumokkal. Van a kötetben néhány érdekes sztori, esettanulmány, ami valóban felkeltette a figyelmemet, például a Szezám utcáról szóló fejezet, vagy a 150 ember elv. Az alaptétel is tetszik, miszerint a "járványok" beindulásához feltétlen szükséges 3 embertípus, amiket most nem kezdek el sorolni.

Jöjjenek a negatívumok.... sajna a könyv 2000-ben került először piacra, így szerintem eléggé elavult. Alig számol az internettel, és sok, a könyvben szereplő állítás, előrejelzés már egyáltalán nem állja meg a helyét. Hiányoltam a mémekkel való kapcsolatot, bár lehet, hogy akkoriban még nem állt úgy a mémkutatás, mint ma.

Nagyon zavart az állandó visszacsatolás és ismétlés: azok az események, amikre hivatkozik viszonyítási alapként, legalább harmincszor előkerülnek a szövegben, szinte mindig ugyanúgy. Nem vagyok szakfordító, de rengeteg stilisztikai hibával találkoztam, a HVG-től azért többet várnék.

Összeségében nem bántam meg, hogy átrágtam magam a Fordulóponton, de nem is ájultam el tőle. Ettől még az eszmei értéke megmarad, mert a főnököm egész megható (hatásvadász?) szavakkal dedikálta...

Szerző: Arthur C. Clarke, Stephen Baxter
Kiadó: Metropolis Media, 2009

Hiába, nem tagadtam meg magam, és újra sci-fibe kezdtem bele, ráadásul milyenbe! Az Időodisszeia trilógia első két része is nagyon tetszett, és szerencsére a befejező könyv sem okozott csalódást. Sőt, ami még különlegesebbé teszi a művet, hogy ez Clarke egyik utolsó megjelent munkája 2008-as halála előtt.

A mester súlyos betegsége és hajlott kora ellenére megint zseniális tudományos-fantasztikus művet alkotott, melyben a tudomány és a fantasztikum aránya szinte ideális. Nem fárasztó, nem nehezen érthető, mégis rendkívül részletes és naprakész. Már a korábbi köteteknél is lenyűgözött, hogy az utószóban Clarke és Baxter (mert azért róla se feledkezzünk meg) forrásmunkákat feltüntetve veszi sorra a történetben szereplő technikai vívmányokat, tudományos elméleteket. Mi több, a Napviharban megjósolt holdbázis helye egyezik a Nasa egy évvel később bejelentett terveivel...

Persze aki ismeri Clarke életművét,annak ez nem újdonság: az író számos olyan felfedezést, találmányt évtizedekkel előre megjósolt, ami miatt bizonyos tudományos körökben prófétaként tekintettek rá.

Az Elsőszülöttek sodró lendületű, fanyar humorú, olykor megdöbbentő, máskor elgondolkodtató olvasmány. A korábban felsoroltak mellett nagy pozitívuma, hogy könnyen magával ragadja az olvasó fantáziáját, én speciel teljes televíziós minisorozatot képzeltem el hozzá, mondjuk a 3 kötetből lehetne három évadot kihozni, a mai addiktív sorozatok cliffhangerektől hemzsegő, rendhagyó kameramozgásos világával.

Külön tetszettek az apró kis nüanszok a sztoriban (spoiler nélkül): Edison szerepeltetése, az H.G. Wellsért és Verne Gyuláért rajongó marslakók, vagy a katasztrófát (és ezzel a történetet) űroperaként emlegető szerzők.

Szintén dícséretet érdemel, hogy nemcsak a szerzők gondoltak utószóra, hanem a Galaktika sorozat szerkesztői is, így az utolsó pár oldalra bekerült egy Arthur C. Clarke "rekviem" is, méltó búcsúként a sci-fi műfaj egyik nagy alakjától.

Egyedül csak azt bánom, hogy a trilógia első két részét lenyúlta a tesóm, és nem tudom a három könyvet elégedett  sóhajtozva nézegetni a polcon. Ami késik, nem múlik.

Szerző: A.E. van Vogt
Kiadó: Agave, 2009

Korábban már örvendeztem itt a blogon az Agave sci-fi klasszikusok sorozatának, melyben egyelőre csak két könyv jelent meg, A fény ura, és jelen tárgyalt kötet, az A nulla-A világa. Akárcsak Zelazny esetében, Vogtról sem hallottam eddig, noha a "science-fiction aranykorának egyik legismertebb és legkedveltebb írója". Sebaj, szép lassan pótolgatom be a hiányosságaimat...

Az A-nulla nem volt olyan elsöprő erejű hatással rám, mint A fény ura, kevesebb benne a humor és a fantázia, a nyelvi lelemény. Ha viszont azt nézem, hogy először 1945-ben jelent meg, sok szempontból alapműnek tekinthető, és valóban megérdemli a klasszikus jelzőt. Felbukkannak benne olyan fogalmak/jelenségek, mint a teleportálás, a gondolatátvitel, sőt, a robotika egyik alaptétele is megjelenik (a Gépezet csak akkor ölhet embert, ha az rátámad).

Néha beugrott Philip K. Dick neve a sztori alapján, például az önmagát kereső főhős, az állandó csavarok, a világméretű összeesküvés, mind-mind visszatérő elemek Dick műveiben (mire ezt leírtam, már rá is gugliztam kettejük nevére, és valóban: Dickre nagy hatással volt Vogt - akkor csak nem vagyok annyira hülye a tudományos fantasztikumhoz...).

Bár maga a cselekmény fordulatos és jól követhető, az egész művet meghatározó szemantikai vonulat néha túl magas volt nekem. Jót tett volna a könyvnek néhány lábjegyzet, vagy egy utószó. Ugyanakkor a történetnek van néhány ma már mosolyogtató eleme is, ami pusztán keletkezésének idejéből, és az akkori technikai-tudományos fejletségből ered. Csak hogy egy példát is említsek, a főhös az egyik jelenetben "atomzseblámpát" használ. Kellemes meglepetésként ért viszont az a pár soros vadászjelenet - ami egyébként is kilóg a történetből - ahol a vadászok olyan lényt hajtanak,  aki miután megértette, hogy csapdába esett, leült, és zokogni kezdett. Nem tudom miért, de ez a jelenet nagyon magával ragadott.

Szumma-szummárum, örülök, hogy elolvastan az A nulla-A világa című könyvet, csak ne lenne ilyen fura címe :)

Szerző: Boris Vian
Kiadó: Cartaphilus, 2009

Különös, hogy csak akkor esett le, hogy a Pekingi ősz kifejezés milyen fontos szerepet játszott az életemben, amikor már befejeztem könyvet. Viani fordulat is lehetne, hogy egy Ősz Gyuri nevű srácnak köszönhetem, hogy ma is gitározok, de ne szaladjunk ennyire előre...

Azt hiszem, nem lehetett volna jobb könyvvel indítanom az évet, mint ez (a Philip K. Dick-et már decemberben elkezdtem). Ebből is látszik, hogy a feleségem mennyire ismer, mennyire tudja, mire van szükségem, mi fog tetszeni. A Pekingi őszt karácsonyi ajándékként kaptam, egyáltalán nem számítottam rá, meg sem fordult a fejemben, hogy a Tajtékos napokon kívül több Vian művet is el kellene olvasnom - bár a Tajtékos napokat nagyon szerettem.

Márpedig a Pekingi ősz igazi telitalálat számomra: humora, ötletessége, hangulata, többsíkúsága (de randa szó), mind-mind szívemnek, lelkemnek kedves. Ezentúl jobban oda fogok figyelni a kiadóra is - mert bár zenei könyveim vannak már tőlük - eddig nem soroltam a kedvenceim közé.

A 2009-es kiadás csillagos ötöst érdemel (sőt, az egész sorozat is, amit minden bizonnyal beszerzek), szép, ötletes borító, nagyszerű fordítás, egyszerre vicces és informatív utószó, a keménykötés ellenére viszonylag könnyű súly... szóval így kell ezt csinálni kérem szépen. Még nem volt alkalmam megkérdezni becses nejemet, hogy a könyvben talált Vianos könyvjelzőt ő csempészte-e bele, vagy az alapból járt a kötethez, ha az előbbi, akkor köszi béjb, ha az utóbbi akkor még nagyobb csillag az ötös felé.

Gondolom, nem sok újat mondok azzal, hogy Vian fantasztikus elme, "klasszikus" zseni, aminek a megértésében sokat segített Takács M. József utószava. Szóval garantálhatom, hogy idén még lesz pár Vian beszámoló, és egyúttal megragadom az alkalmat, hogy boldog egy éves szülinapot kívánjak kis internetes olvasónaplómnak, a neveletlen.blog.hu-nak. Nem gondoltam, hogy két hétnél tovább fog tartani, és íme.

Visszatérve a bevezetőre: 14 évesen a Balaton, Neurotic és Trabant feldolgozásokat játszó, debreceni Pekingi ősz gitárosa, Ősz Gyuri nyomta a kezembe toldozott-foldozott akusztikus gitárját - amiből állítólag sört is ittak - és írta le egy kockás papírlapra az 5 alap akkordot... azóta gitározok. Kösz, Gyuri.

Szerző: Philip K. Dick
Kiadó: Agave, 2003

Ha jól emlékszem, az Agave kiadó ezzel a kötettel robbant be a hazai könyvpiacra, de ha nem is, az tuti, hogy az első könyvei között volt. Az elmúlt hét évben szinte az összes Dick könyvet megvettem, amit kiadtak, talán csak a legutóbbi két könyv hiányzik, és a nagy részét el is olvastam. Valamiért azonban pont Az ember a Fellegvárban kimaradt, bár évek óta ott van a gyűjteményben. Ugyanaz a helyzet, mint Murakamival volt: addig nem akartam megvenni az új könyveit, amíg még van a polcon olyan műve, amit nem olvastam.

Bár az egyik kedvenc íróm, óvatosan bánok Dick könyveivel. Pár alkotása annyira felkavart (pl. a Palmer Eldricht...), hogy utána hónapokig nem is volt lelkierőm gondolni rá. A Valistól is teljesen megzakkantam. Ehhez képest erről a könyvről azt kell mondanom, hogy kifejezetten könnyen emészthető. Semmi skizofrénia, semmi paranoia, semmi önmagából kiforduló világ. Talán az utolsó 20-30 oldalon halványan éreztem azt a borzongató őrületet és zsenialitást, ami annyira magával tud ragadni az íróban. Ez egyáltalán nem baj, mert a mester újra tudott meglepetést okozni, mondhatni új oldalát ismertem meg.

Az életrajzából kiderül, hogy Philip K. Dick mindig is szépirodalmi író akart lenni, és szenvedett attól, hogy nem ismerik el "igazi" íróként. Szerintem ez a könyve sokkal inkább szépirodalom, mint sci-fi, és megérdemelné, hogy az olyan művekkel emlegessék egy lapon, mint Az ötös számú vágóhíd. Abban nem vagyok biztos, hogy valóban ez a könyv teremtette volna meg az alternatív történelmi regény műfaját, ahogy az a borítón áll, de az biztos, hogy a műfajon belül mérföldkő.

A kivitelezés csillagos ötös, a borító hangulatos, ötletes, mint ahogy a fejezeteket elválasztó Ji-king jelek is. Szóval így hét év távlatából is köszönöm, Agave.

Mint a legtöbb kedvenc külföldi írómat, Murakami Harukit is teljesen véletlenül találtam meg. Egy barátom számára vettem meg szülinapi ajándékként a Világvégét... még tíz éve, és aztán tőle kaptam kölcsön, hogy olvassam el.

Pár éve boldogan láttam, hogy a Geopen könyvkiadó sorra adja ki egymás után Haruki könyveit, azonban ez a lelkesedés hamar lelohadt, miután elolvastam a Kafka a tengerpartont. Lehet, hogy kultursznob hozzáállásnak tűnik - én inkább könyvbuzinak nevezném - de szerintem a Geopen nem jó irányból közelít Murakamihoz. Nem tetszenek a borítók, nem tetszik a minőség, nem tetszik a kivitelezés.

Emiatt óvatosan nyúlok hozzá egy-egy "új" könyvhöz, és így történhetett meg, hogy a Norvég erdő és a Határtól délre... már több, mint egy éve várja, hogy elolvassam őket. Mivel azonban a boltokban már kapható a legújabb könyv is (A kurblimadár krónikája), úgy éreztem, addig nem lenne ildomos megvennem, amíg nem adok esélyt a már említett műveknek.

A Norvég erdővel kezdtem, és nagyon magával ragadott a hangulata: egyrészt, pár nap alatt befaltam, másrészt újra kedvet éreztem az íráshoz. A fordítással, fogalmazással voltak gondjaim, annak ellenére, hogy a könyvet ugyanaz az Erdős György jegyzi fordítóként, aki a Világvégét... is fordította - elvileg. Ugyanis a könyv borítójában az is szerepel, hogy Nagy Mónika volt a fordító, így kicsit bizonytalan vagyok, hogy ki fordított, mit. A Norvég erdőtől elragadtatva belevágtam A határtól délre, a naptól nyugatra című könyvbe, ez viszont csalódás volt az előzőhöz mérten, úgy éreztem, túlságosan is hasonlít a történet. Itt a fordítással nem volt bajom, a kiadással viszont igen. Egyfelől megbocsáthatlannak tartom a "Japán módra megírt, lírai, álomszerű Casablanca-történet" felcímet a borítón, erre csak annyit tudok mondani, hogy WTF???

(Most, hogy kerestem a neten a borítóhoz képet, látom, hogy van olyan verzió is, ahol a "Franz Kafka díjas szerző legújabb sikerkönyve" felcím díszeleg. Megintcsak WTF?)

További negatívum - bár ez megintcsak a könyvbuzi szemlélet - hogy a belső borítón található részlet nem egyezik a könyben szereplő szöveggel, ami igénytelenségre és figyelmetlenségre utal, márpedig egy világhírű, Nobel-várományos író könyve esetében ez nem megengedhető.

Na jó, jól kifröcsögtem magam, az egyértelmű, hogy Murakami Haruki nagyszerű író, rokonlélek, én meg jobban járnék, ha megtanulnék japánul, hogy a műveit eredetiben élvezhessem. Hamarosan írok a Kurblimadárról szerintem :)  

Szerző: Vlagyimir Vasziljev
Kiadó: Metropolis Media, 2009

"Tetralógia: Négy önálló részből álló, de tematikailag összefüggő műalkotás."

Valami hasonló defoníció élt a fejemben a tetralógia kapcsán, így eléggé meglepődtem, amikor a Galaktika hírlevélben azt láttam, hogy megjelent az Őrség-sorozat legújabb része. A blogon írtam már az Utolsó őrségről, ami szerintem nagyon frappáns befejezése a történetnek. Lehet, hogy Másféle lennék, mert abban a bejegyzésben már megéreztem, hogy az "utolsó" mégsem az utolsó?

Viccet félretéve, a meglepetés ellenére azért örültem is, mert nagyon szeretem a másfélék világát. Vasziljevtől nem idegen az Őrség-univerzum, hiszen ő volt a Nappali őrség társszerzője. Nem csoda hát, ha a legújabb rész is Lukjanyenko hozzájárulásával készült el.

Szerencsére a Káosz-őrség hangulatát, színvonalát tekintve egyáltalán nem lóg ki a sorból. Vasziljev stílusa is magával ragadó, ugyanolyan otthonosan mozog az orosz és ukrán varázslók, boszorkányok és egyéb állatfajok világában, mint Lukjanyenko. Sőt... nekem például nagyon bejött, hogy az egyik szereplő Rejtő Jenőt olvas.

Minden pozitívuma mellett mégis van negatívuma is a könyvnek. Megdőlt az az egyensúly, ami az egész Őrség sorozat alapköve, vagyis a Fény és a Setét szolgáinak egyensúlya. Ez a történet ugyanis szinte teljesen a Setétek szemszögéből mesél, és Fénypártiakat egyfajta okoskodó, gerinctelen figuráknak állítja be. A korábbi kötetekben pont az volt a jó, hogy a "jók" ugyanolyan esendőek voltak, mint a "rosszak", mint ahogy a Setét karakterek is lehettek szimpatikusak. Vasziljev érezhetően a setétek felé húz, talán nem véletlenül volt pont a Nappali őrség társszerzője.

A másik negatívum a rossz címválasztás, pontosabban a félrevezető fordítás. Az eredeti cím ugyanis A fekete palmíra arca lenne. A korábbi Őrség kötetekre utaló Káosz őrség cím  az olcsó mozis filmcímeket idézi. Kár érte.

Összeségében azért nagyon örülök a könyvnek, kellett a lelkemnek egy kis orosz fantasy.

Szerző: Frank Herbert
Kiadó: Valhalla, 1994

Felháborító félrefordítások, égbekiáltó helyesírási hibák, magyartalan mondatszerkesztés, az áttetszőségig vékony lapok - ezek teszik élvezhetetlenné A Dosadi kísérlet 1994-es, Valhallás kiadását. A Csillagkorbács elolvasása után mindenképp olvasni akartam a folytatást Frank Herberttől, de sajnos csak ebben a kiadásban volt elérhető a mű.

Érzem benne Herbert zsenialitását, sokszor hallottam is a fejemben, hogy az adott mondatoknak hogyan kellett volna megszólalniuk, de sajnos nem igazán "jött át" a regény. Folyton elvonta a figyelmem a (nyelvi) igénytelenség miatti bosszankodás, és nem tudtam eléggé figyelni az apró részletekre, az egymásba futó szálakra, a történet és a szereplők komplexitására. Márpedig egy ilyen mélységű mű esetében ez nem megengedhető. Tényleg sajnálom. Hátha kiadják újra, és megint nekifutok.

Szerző: Kim Stanley Robinson
Kiadó: Metropolis Media, 2009

Elcsépelt szófordulattal élve nagy fába vágta a fejszéjét Kim Stanley Robinson A rizs és só évei megírásával. Még erőltetettebb folytatással élve,  az a helyzet, hogy nem tört bele a bicskája, épp ellenkezőleg, úgy felaprította azt a bizonyos fát, hogy csak na. Hogy érthető is legyen ez a szózavar: Robinson egy olyan alternatív történelmi regényt írt, ahol még arra is tudott figyelni, hogy az egyes karaktereket több reinkarnáción keresztül ábrázolja a képzelt világban.

Korábban már értekeztem Nick Hornby nyomán az alternatív történelmi regényekről, azonban a szerző számomra új szintre emelte a műfajt. Eddig ugyanis csak olyan könyveket olvastam, amik a közeget megtartották, és csak egy-két dolgot helyettesíttetek be egy oda nem illő elemmel (pl. sárkányok a napóleoni háborúkban). Ehelyett Robinson több ezer évnyi történelmet gondolt újra, elképesztő részletességgel.

Ami nem tetszett benne, az a történetvezetés következetlensége. Eleinte van mesélő, aki hirtelen eltűnik... ugyanígy azt sem tudtam megérteni, hogy miért kapnak egyes időszakok/karakterek nagyobb hangsúlyt a többinél. Pont a számomra legérdekesebb vonulat - az amerikai indiánoknál reformokat indító ronin története - alig pár oldalt kapott a 600 (!) oldalas regényben, míg egyes, kevésbé érdekes szereplők akár 100 oldalon át is uralták a sztorit.

A befejezéssel sem vagyok száz százalékig elégedett, bár lehet, hogy csak nem értem igazán. Az a helyzet, hogy A rizs és a só évei-t szerintem akkor lehet igazán értékelni, ha az olvasó a megfelelő történelmi háttéranyag birtokában mindig el tudja helyezni magában Robinson alternatív világát. Szégyen-gyalázat, de ez nekem nem sikerült. Ettől függetlenül "riszpetta", azaz riszpekt egy ilyen komplexitású mű megírásához.

Szerző: Frank Herbert
Kiadó:Szukits, 2009

Frank Herberttől eddig "csak" a Dűne-sorozatot olvastam, egyes könyveit viszont többször is, így nagyon megörültem, amikor a könyvesboltban kezembe akadt ez a Dűnétől független történet. Mondjuk az gyanús volt, hogy alcímnek azt vetette oda a kiadó, hogy "a Dosadi kísérlet előzménye", de őszintén szólva eddig nem hallottam róla, hogy Herbert a Dűnén kívül más sorozatot is írt volna. Megkérdeztem hát egyik kedves ismerősömet, aki nagyon jártas Frank életművében, és ő már ismerte mindkét könyvet, és szerinte a Csillagkorbács sokkal gyengébb, mint a Dosadi kísérlet. Hasonló kritikákat olvastam róla az egyik nemzetközi közösségi-irodalmi oldalon is. Igazából még ha így is van (mármint hogy a második rész sokkal jobb), akkor is csak örülni tudok neki, mert személy szerint nagyon bejött a Csillagkorbács. Egyfelől mert van benne a Dűnéhez hasonló mélység - szociológiai, filozófiai, fizikai vonatkozás - , másrészt pedig rendkívül színes fantáziavilága miatt. Egyszerre olvasmányos, mégis sokszor nehezen érthető. Néha vicces, néha túl komoly. Azaz vérbeli sci-fi. Szóval ha a Dosadi kísérlet sokkal jobb, akkor azt nagyon fogom szeretni.

Szintén kellemes csalódás, hogy a rejtélyes okokból a nagy méretekhez ragaszkodó Szukits kiadó ezúttal egy könnyen forgatható puha fedeles kiadást választott - tartsák meg ezt a jó szokásukat. Hiányoltam viszont a kötetből egy rövid Frank Herbert életrajzot, esetleg valami jó utószót, amiben elhelyeznék a Csillagkorbácsot az életműben. Az sem derült ki, hogy tervezik-e a Dosadi kísérlet kiadását, így berendeltem a netről a régi, Valhallás kiadást, a borsos ár (antikvár is 3 rugó) és a feltételezhetően rossz minőség ellenére is. Szóval hamarosan folyt. köv.