neveletlen

Ha jól emlékszem, 300 forintért akadt kezembe az év elején az Átjáró sorozat második része egyik kedvenc könyvesboltomban az Üllői és Ferenc krt sarkon, és egyből le is csaptam rá, azt hiszem a The Thing egy ponyvakiadásával egyetemben. 

Jó volt visszatérni Pohl sajátos humorú és hangulatú világába, bár őszintén szólva kissé hiányoltam az első könyv posztmodernbe hajló stílusát. Pont azok a részek maradtak ki a folytatásból, amik a legjobban tetszettek Az átjáró-ban: a hirdetések, a programnyelv-részletek, a főszereplő beszélgetései egy pszichológus szoftverrel (utóbbi egy röpke pillanatra feltűnik ugyan).

Másfelől viszont ez a könyv számos új elemmel gazdagította az első rész világát: több a szereplő (bár továbbra is Robin az egyik fő karakter), sokkal fordulatosabb és akciódúsabb, és hát... egyre többet megtudunk a hicsíkről. SPOILERVESZÉLY! Mi több: a végén még fel is bukkannak, és két könyvnyi "teaser kampány" után jó végre velük találkozni. 

A mesterséges intelligencia ebben a könyvben is fontos szerephez jut egyébként, és a történet egyik leginkább szerethető karaktere az Albert Einstein külsejével és gesztusaival felruházott AI. A Túl a kék eseményhorizonton másik legerősebb szereplője a "Legvénebb" névre hallgató szuperintelligens gép.

Az Átjáró sorozat második könyve sem okozott csalódást, így biztos haladok tovább a Pohl történetével...

Coming up next: az Éhezők viadala trilógia, ráadásul ebookként. Wow.

Jim Jarmusch az egyik kedvenc rendezőm, amit mi sem jelez jobban, hogy sokszor úgy érzem, az életem egy Jarmusch film, és én is csak egy „szerethetően különös” karakter vagyok valamelyik mozijából. Legutóbbi filmje, A Limits Of Control (Az irányítás határai) ennek ellenére túl sok volt nekem, nagyon nehezen néztem végig, és kevés dolog fogott meg benne igazán.

Március környékén figyeltem fel az Only Lovers Left Alive előzetesére, és a trailer alapján rögtön bele is szerettem. A hétvégén sikerült végre megnézni a Halhatatlan szeretők-et, ami szerintem borzasztóan felszínes és sablonos címfordítás egy ilyen filmnek.

Vegyes érzelmeim/benyomásaim vannak, bár az tény, hogy nagyon nagy hatással volt rám ez a rendhagyó love story. Érzelmileg eléggé kiborított: látva Adam és Eve kapcsolatát, semmi másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy bárcsak én is találhatnék magam mellé valakit, aki ennyire megért, aki ennyire passzol hozzám, akivel nem tud elválasztani sem tér, sem idő, mint a filmben emlegetett Einsten elméletben a „spooky action at distance”-ben. Azt hiszem, ennyi elég is a szentimentális ömlengésből.

A két főszereplő karakter zseniális: különösen Tom Hiddleston művészetrajongó vámpírja. A fickó eddig szimpatikus volt Loki miatt, de ezzel a szereppel felírta magát a kedvenc színészeim listájára. Azokat a jeleneteket, amikor Adam zenél a kis odújában, bármeddig el tudnám nézni…

Másrészt be kell vallanom, hogy akárcsak a Limits Of Controll esetében, az Only Lovers… tempója is túl lassú néha, főleg, hogy a lényegi cselekmény megint csak minimális. Mintha a film pontosan olyan (majdnem) örökéletű vámpíroknak készülne, mint akikről szól – akiknek teljesen mindegy, hogy egy hangulatkép tíz másodperc, vagy tíz perc. Jobban belegondolva, az egész film nem más, mint egy relatíve röpke szippantás egy teljesen más világból: olyan szeretők életéből, akik szinte minden szempontból többek nálunk, „zombiknál”.

Jarmusch szerencsére hozza a szokott formáját: a rendkívül finom humort, az apró részleteket, a tökéletesen választott filmzenét, a jól választott színészeket. Már csak Bill Murray hiányzik.

Már bő húsz éve olvasok sci-fi könyveket, de érdekes módon Orson Scott Card nevével csak az elmúlt években találkoztam, leginkább az Ender's Game (Végjáték) kapcsán. Ez azért is fura, mert több külföldi fórumon is alapműként emlegetik Scott regényét (és a folytatásokat), sőt, már láttam olyan toplistát is, ahol a legjobb sci-fi könyvnek szavazták meg, evör.

Egyből felkaptam hát a fejem, amikor tavaly láttam a Végjáték film előzetesét, ugyanakkor azt is megfogadtam magamban - hogy okulva a számtalan rossz adaptációból - előbb mindenképp elolvasom a könyvet, mielőtt belevágnék a moziba.

Utóbbi pillanat a napokban jött el, és a jelek szerint nagyon jó döntést hoztam :)

Először is: a könyv tényleg zseniális. Alig 3 nap alatt befaltam az egészet, pedig mostanában szégyenszemre csigalassúsággal olvasom a köteteket. Nagyon jó hangulata van, fordulatos a történet, szépen felépített karakterekkel dolgozik, magával ragad és beszippant. Azzal persze vitatkoznék, hogy jobb lenne a Dűnénél, de mindenképp az idei eddigi legjobb könyvélményem.

Ezzel szemben viszont a film óriási csalódás. Pont a legfontosabb részleteket hagyja ki a történetből, és az eredeti mű olvasása nélkül egy érthetetlen, felszínes baromságnak hat. A főszereplő srácnak ugyan átlagos feje van, de sokkal idősebb, mint a könyvben szereplő Ender - pedig pont az a Végjáték egyik legbrutálisabb vonala, hogy mennyire fiatalok a képzésben résztvevő gyerekek, és hogy Ender mennyivel fiatalabb mindenkinél.

Ender testvérei, Valentine és még inkább Peter teljesen elvesztik a jelentőségüket a filmben, pedig az eredeti történetnek ők az igazi mozgatórugói.

És hát Harrison Ford... hogy is mondjam... szar? Persze lehet, hogy nem az ő hibája, hanem a borzasztó forgatókönyvé. Látványilag sem vagyok megelégedve, igazi parasztvakítás, a könyv sokszor nyomasztó hangulata nyomokban sem bukkan fel.

Elég is a filmről, az biztos, hogy Orson Scott Scard is felkerül azoknak az íróknak a listájára, akitől bármikor, bármit szívesen olvasok, már be is van raktározva egy fantasy tőle :)

A geekz is írt róla egy hasonlót...

Az Őrség-sorozatról már többször is írtam a blogon, például itt és itt, nem csoda hát, ha rég nem látott barátként üdvözöltem Anton Gorogyeckij Fénypárti Mágust és barátait. Igazából közel két éve vártam már, hogy elolvashassam ezt a könyvet, és végre eljutottam lelkileg és anyagilag is oda, hogy a kezembe vehessem.

Mint mindig a Lukjanyenko könyvek esetében, ezt is elég gyorsan befaltam ahhoz képest, hogy egy-egy nehezebb könyvön akár hónapokig el tudok rágódni. Összességében pozitív a benyomásom róla, de be kell vallanom férfiasan, hogy azért nem tépte le a fejemet. Inkább jó volt nosztalgiázni, visszacsöppenni Lukjanyenko sajátos világába.

A főszereplő ezúttal megint Anton, aki nagyon a szívemhez nőtt a többi Őrség-kötetben, de a karaktere mintha kevésbé lenne mélységében kidolgozva, mint korábban. Újra az egész világot (emberi és Másféle egyaránt) érintő döntéseket kell meghoznia, de az igazi motivációi eléggé felszínesek maradnak szerintem.

Szintén csak ötlet szintjén van kidolgozva a könyvben megjelenő Tigris/Hóhér karaktere és valódi szándékai, amit nagyon sajnálok, mert egy igazán erős szereplőt lehetett volna kihozni belőle...

Fanyalgás ide vagy oda, bitang jól esett megint Lukjanyenkót olvasni. Szerencsére van még mit bepótolnom tőle az elmúlt évekből...

Rég volt már rá példa, hogy a blogon egy viszonylag friss könyvről írjak. Sajnos az már szomorú aktualitás, hogy az ukránokról most túl sokat is hallunk a hírekben... A Gyacsenko házas- és szerzőpárról már írtam itt a blogon, és az Arszen és a játék hatalma az úgynevezett Metamorfózis-sorozat egy újabb darabja.

Őszintén szólva szinte semmilyen összefüggést nem találtam az Alekszandra és a teremtés növendékeivel, azon kívül, hogy az Arszenben is egy tinédzser élete fordul fel fenekestül. A kiadó az első könyvhöz hasonlóan megint eléggé ügyefogyott módon próbálta népszerűsíteni a könyvet (Egy könyv gyerekeknek -áthúzva- szülőknek -áthúzva- mindenkinek!), nem tudom, miért nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy egy fasza kortárs ukrán sci-fi, és kész.

Attól még, hogy a főszereplő tini, ez nem egy ifjúsági regény, vagy mi.

Első ránézésre az Arszen... elég középszerű ötleteket kínál, amit már láthattunk/olvashattunk ezerszer: a virtuális valóság és a valós élet összemosódása elég elcsépelt téma. Mégis azt kell mondanom, hogy a könyvnek többször is sikerült meglepnie, mi több, egészen a történet végéig fent tudta tartani az érdeklődésemet, és a végső csattanó is eléggé nagyot ütött.

Röviden összefoglalva Marina és Szergej Gyacsenko másodjára sem okozott csalódást, és melegen remélem, hogy a Metamorfózis-sorozat további kötetei is megjelennek magyarul.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már nagyon várom a tavaszt, ezért stílszerűen a Helliconia: Tavasz című könyvvel ébresztem fel tetszhalott állapotából a Neveletlen blogot. Természetesen az elmúlt bő fél évben is olvastam, de egyszerűen nem jutottam oda, hogy le is írjam róluk, amit gondolok. Újévi fogadalmaim között viszont ott volt, hogy idén megint visszatérek az online olvasónaplómhoz ;)

Amíg Aldisst külföldön az egyik legnagyobb sci-fi guruk között emlegetik, addig itthon elég mostoha helyzetben van a szerző, és csupa igénytelen kiadás látott már napvilágot a műveiből, melyekről a blogon is írtam itt és itt.

Sajnos ez alól a Helliconia... sem kivétel, és a viszonylag elfogadható borító ellenére a Tájfun kiadó 1992-es verziója a kiadó nevéhez illően katasztrofális: körülbelül a regény felétől az addig tűrhető szintű fordítás egyik oldalról a másikra szinte olvashatatlanná válik. Rosszabb, mintha Google Translate-tel készült volna... amit azért is nagyon sajnálok, mert érződik, hogy a regény egyik erőssége pont Aldiss hihetetlen részletes és szemléletes leírásaiban rejlik.

A könyv elsőre fantasy-nak tűnik, de úgy 150 oldal után bejön egy enyhe sci-fi-s csavar a képbe, ami engem nagyon meglepett, ugyanakkor sokkal érdekesebbé tette az addig kicsit lassan építkező történetet. Sajnos a könyv végéig ez a vonal csak minimálisan bontakozik ki, így már nem fogom megtudni, hogy Aldiss hogyan köti össze a bolygó lakosainak világát a körülötte keringő megfigyelőállomáséval. Hacsak valamelyik hazai kiadó nem vállalja be, hogy rendesen kiadja a trilógiát... Az is meglepett, hogy itthon többen is foglalkoztak a könyvvel, egy nagyon részletes ajánlót itt olvashattok. Ugyanitt érdemes elolvasni a kommenteket is :)

Sem a hazai, sem a nemzetközi szaksajtóban nem találok róla infót, hogy van-e összefüggés az új Terry Gilliam film (Zero Theorem) és Jevgenyij Zamjatyin: Mi című regénye között...

Őszintén szólva nekem a trailer alapján elég nagy nyúlásnak tűnik.

Úgy tűnik, Neil Gaiman is bekerül abba a sorba nálam, amiben Vonnegut, Herbert és Dick is van: szabályos időközönként el kell, hogy olvassak tőle valamit.

Mivel mostanában nehezebben megy az olvasás, itt volt az ideje egy újabb novelláskötetetnek, pedig ha igazán aktuális szeretnék lenni, akkor az Óceán az út végén-t kellett volna elolvasnom, de ami késik, nem múlik.

Először is, meg kell dicsérnem a 2011-es Agavés kiadást: ezt a könyvet öröm kézbe venni, olyan jól sikerült a borítója...

Gaiman természetesen most sem okozott csalódást, bár férfiasan be kell vallanom, hogy egy-két költeményét azért átlapoztam. Ugyanakkor pont az egyik vers ötlete tetszett a legjobban: a Baywolf: ordas világ alapötlete egyszerűen zseniális. (A Beowulf legenda Baywatch közegbe helyezve, futurista környezetben, költeményként. Wow.)

Szintén kiemelném a kötetet záró Hó, üveg, almát is, ami egy klasszikus mesét helyez teljesen új, horrorisztikus megvilágításba.

Nem tudhatnék ilyen részleteket, ha a kötet elején Gaiman nem írt volna minden novellához egy-egy leírást a bevezetőben, amik a művek sokszor intim, személyes vonatkozása mellett az alkotás folyamatába is betekintést nyújtanak.

Bárcsak minden szerző engedne ilyen betekintést a saját kis univerzumába... Az már csak hab a tortán, hogy a bevezetőben plusz egy novella el van rejtve (A nászajándék), ami ráadásul a kötet egyik legjobb darabja.

Ez is csak azt jelzi, hogy mennyire jó író Gaiman: ha a bevezetőben éppen egy novella kívánkozik ki belőle, akkor gond nélkül benne is hagyja.

A kis házilag vezetett statisztikámban - miszerint kedvenc íróim milyen arányban szerepelnek a blogon - Frank Herbert előlépett az első helyre, bár holtversenyben van Philip K. Dickkel, mindkettejüknek hat könyvéről írtam már a Neveletlen hasábjain.

Akárcsak Dick, Herbert sem okoz sosem csalódást: akármilyen témában, akármilyen terjedelemben is olvasok tőle, mindig le tud nyűgözni.

Így volt ez a Védett nőkkel (eredeti címén: Fehér pestis) is, ami komplexitását, mélységét, felépítését is tekintve a Dűne könyveket idézte számomra. Akárcsak a Dűne-ciklusnál, itt is azt éreztem, hogy Herbert igazi mesterember az írás tekintetében, akitől csak tanulni lehet: legyen szó karakterépítésről, filozófiáról, tudományos részletességről vagy akár történelmi hitelességről.

A blogon szívesen játszok el a gondolattal, hogy az egyes olvasmányokat én hogyan interpretálnám (pontosabban: hogyan látom a képzeletemben), és a Védett nőkből szerintem nagyon jó, igényes tévésorozatot lehetne készíteni, ami akár 4-5 évadot is kitöltene az összetettségét tekintve...

Sokáig egyébként azért nem vágtam bele a könyvbe, mert (szégyen-gyalázat) még nem olvastam Merle Védett férfiak című regényét, és a beharangozó szerint Herbert könyve egyfajta "ellenpárja" az eredeti műnek. Nos, ez csak annyiban igaz, hogy az alapszituáció hasonlít: akárcsak Merle történetében, itt is csak az egyik nemet veszélyezteti egy halálos kór...

Jobban utánaolvasva a legtöbb fórumon egyetértenek a rajongók abban, hogy Herbert nem feltétlenül ellenpárnak vagy tudatos utalásnak szánta könyvét, és csak a hazai fordítású cím utal ennyire közvetlenül Merle művére, jó magyar szokás szerint elferdítve az eredeti címet.

Ha már a fórumoknál tartunk, az kellemes meglepetésként ért, hogy a hazai oldalakon több, nagyon részletes elemzést is találtam a könyvről, többek között itt és itt.

Már nem is mentegetőzöm tovább, megint nagyon lassan sikerült befejeznem egy könyvet, és megint nagyon sok időmbe telt, hogy eljussak idáig, hogy posztot írjak róla. Olyannyira, hogy már mindjárt írhatom is a következőt :)

Vicces belegondolni, hogy a blogon hány olyan könyvről írtam már, ami a Neurománc nélkül sosem született volna meg, elég ha csak néhányat linkelek: Ready Player One, Snow Crash, Valós halál, Lucifer sárkánya...

És hát akkor arról a rengeteg filmről nem is beszéltem, amik olyannyira meghatározták a fiatalságomat, mint a Mátrix (ami felháborítóan sokat nyúlt), a Ghost In The Shell, Dark City, a 13. emelet és így tovább.

A Neurománc közel húsz éve látott napvilágot, és tökéletesen működik ma is. Magába szippant, kiforgat és beforgat. Néha brutális, máskor költői (külön riszpekt Ajkay Örkény fordításáért).

Csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom, hogy nem 15 éve olvastam először... de elolvastam, és ez a lényeg.

Chris Hadfield a legnagyobb király.