neveletlen

Legnagyobb sajnálatomra, kis robot-pendrive-om még nincs, mert személyesen nem tudtam elmenni érte szombaton, de az új Óriás nagylemezt már letölthettem (ami egyébként nagyon jófejség a zenekar részéről) -  mindenesetre ami késik, nem múlik, és alig várom, hogy menőzhessek vele a munkahelyemen (mármint a robottal). Egyébként a Lángoló Gitárokon ti is belehallgathattok.

Zuhogó esőben bandukolva hallgattam meg először az új dalokat, és nem gondoltam, hogy órákkal később már írni is akarok róla. Aztán gyorsan meghallgattam csöpögő kabátban a villamoson is, utána pedig végre az otthon melegében, falrengető (vagy farlengető?) hangerővel is. Aztán még kétszer.

Szóval, most hallgatom ötödjére, és egyre jobban tetszik. Őszintén szólva első blikkre azt hittem, hogy valami nincs rendjén, de a lemezt záró Titkot visszaadni annyira betalált nálam, hogy egyből tudtam, hogy csak időt kell hagynom az új daloknak, hogy beérjenek, és a jelek szerint ez nem volt túl hosszú :)

Hogy végre a Tűz, víz, repülőről is írjak: számomra ez az Óriás eddigi leginkább változatos lemeze, mind hangzásilag, mind hangulatilag. Ideális harmadik nagylemeznek, mert bőven van benne a Jön nyers rockjából és A példák hullámokra kísérletezgetéséből is, ugyanakkor számos új elemmel is színesedett az eddig már jól bevált recept.

Olyannyira, hogy a magamféle elhivatott rajongónak (aki az elejétől követem a csapat pályafutását) is számos (kellemes) meglepetést okoztak Egyedi Petiék. Részben emiatt csillagos ötöst érdemel a lemezt zenei producerként jegyző Varga Ádám (30Y), aki teljesen új kontextusba helyezte számomra az Óriás egyébként nagyon is erős karakterét. Erősen szubjektív vélemény, de visszaszorult az előző album hangzását olyannyira meghatározó szintetizátor, ami szerintem kifejezetten jót tett az új daloknak.

Ötödik hallgatás után a Titkot visszaadni mellett számomra a 100x, a Mindenki hasra, és a nemrég klipként is bemutatott Helyet tudni tűnnek a Tűz, víz, replülő legerősebb dalainak.

Szintén egy eléggé személyes megjegyzés: a csapat indulásakor nem értettem a fórumokon azokat a véleményeket, amik szerint az Óriás hasonlít a Kispálra, de a Csak a szirma kell valóban lehetne egy Lovasi András nóta is. Talán nem véletlen, hogy a Megadó Kiadó gondozásában jelent meg a korong :)

Viccet félretéve, a Tűz, víz, repülő egyenes folytatása az eddigi Óriás lemezeknek, amitől a csapat (számomra) továbbra is az egyik legérdekesebb és leginkább szimpatikus rockbanda kicsiny hazánkban. Így tovább!

Mivel mostanában kevesebb időm jut olvasásra, úgy döntöttem, hogy inkább a nagy hiányosságaimat pótolom be az újdonságok helyett. Két nagy tartozásom mindenképp van, ebből Az átjáróval most, a Neurománccal pedig a következő könyves bejegyzésben foglalkozom.

Nehéz ilyen sci-fi alapművekről bármi újat is mondani, ezért kifejezetten csak a személyes élményeimet osztom meg veletek, a többihez pedig Google a ti jó barátotok.

Mint a nagy klasszikusokhoz általában, Az átjáróhoz is úgy viszonyultam, hogy tisztában voltam a jelentőségével és helyével az SF univerzumban, de egyszerűen nem éreztem még késztetést rá, hogy kézbe vegyem.

Előbbi felvetésre csak egy példa: az általam bibliaként forgatott Trillió éves dáridó szerint "a modern SF szerzők szuperligájába" Asimov, Clarke, Heinlein, Herbert,  Hubbard és Vogt mellett Frederik Pohl is beletartozik. Éppen ezért nagy elvárásaim voltak Az átjáróval kapcsolatban, azt vártam, hogy a Dűne vagy az Alapítvány sorozatok kínálta komplexitásra számíthatok.

Ehhez képest Frederik Phol könyve inkább tűnt egy ügyesen felépített lélektani drámának. amit akár egy kamaradarabként is el tudnék képzelni. Hozzáteszem, hogy ez mit sem von le a könyv értékéből, épp ellenkezőleg, ez az igazi, mély tudományos-fantassztikus regények titka, hogy a környezettől és szituációtól függetlenül valójában az emberről szólnak.

Ezen túl az is nyilvánvaló számomra, miért is olyan jelentős Pohl: mesteri módon "kínozza" az olvasót egészen az utolsó oldalakig fenntartva az érdeklődést és a feszültséget, miközben posztmodernbe hajló elemekkel (lásd szarkasztikus apróhirdetések, idézetek egy robot programnyelvéből, stb.) színesíti a cselekményt.

Elsőre ezek a benyomásaim, de szeretnék még később visszatérni a témához - akár felül is bírálva jelenlegi véleményemet - a folytatások elolvasása után.

Mit is mondhatnék egy olyan könyvről, amiben a főhős a virtuális világban a Firefly típusú űrhajót Vonnegutról nevezi el? Amiben oldalanként több utalás esik a nyolcvanas-kilencvenes évek pop- és játékkulturájára, mint bármelyik Family Guy epizódban?

Ahol az egyik nagy küldetés, hogy a Gyalog Galoppot kell fejből eljátszani? Ahol a szerző a borítóképen nem egy macskával vagy kutyával az ölében néz nagy komolyan a kamerába, hanem egy felnyitott ajtajú Deloreanra támaszkodva mosolyog? Mindezt egy olyan formátumú könyvben, ami akkora, mint egy Gameboy?

Nem tudok mást mondani, csak ennyit: ÜBERKIRÁLY.

Bár a virtuális valóságokban/játékokban játszódó regényekkel Dunát lehet rekeszteni, Ernest Cline könyve annyiban különleges, hogy az ő világában minden a gyíkság (azaz geekség) magasztalásáról szól. Hogy én mennyire vagyok gyík, az abban nyilvánul meg, hogy szerény véleményem szerint ez mégsem egy geek könyv.

Számomra a Ready Player One egy életérzés, nagy adag nosztalgiával, rengeteg kikacsintással, és sok-sok olyan elemmel, ami az én ízlésemet és világképemet is nagyban meghatározta.

Elég csak elolvasni a rengeteg felsorolás egyikét, például a "kötelezően" ajánlott írókét: Douglas Adams, Kurt Vonnegut, Neal Stephenson, Richard K. Morgan, Stephen King, Orson Scott Card, Terry Pratchett, Terry Brooks, Bester, Bradbury, Haldeman, Heinlein, Tolkien, Vance, Gibson, Gaiman, Scalzi, Zelazny.

Egy oldallal később pedig felsorolja a rendezőket, tessék figyelni: Cameron, Gilliam, Jackson, Fincher, Kubrick, Lucas, Spielberg, Tarantino, Kevin Smith. Ok, itt Jarmusch kimaradt :)

A Ready Player One kötelező olvasmány, geekeknek, gyíkoknak, nerdöknek, gémereknek, filmbuziknak,zenebuziknak, sci-fi és fantasy, manga és horror rajongóknak... és így tovább. Nagyon remélem, hogy lesz folytatás.

Először is, minden kedves olvasómtól elnézést kérek a hosszabbra nyúlt szünetért, de őszintén szólva elég lassan haladtam a Kurt Vonnegut életrajz olvasásával (nemcsak ez tartott relatíve sokáig, hanem az is, hogy rávegyem magam ennek a posztnak a megírására). Ez engem is jócskán meglepett, hiszen amikor megkaptam karácsonyra a könyvet, szó szerint rávetettem magam, és már a karácsonyi ajándékok bontogatása közben bele-bele lapoztam.

Azt fontos megjegyezni, hogy Vonnegut számomra (és a világon több millió rajongója számára) több kedvenc írónál, afféle "jellemformáló kohó" fiatal korom óta, nézetei és történetei a személyiségem meghatározó részei. Éppen ezért nagyon nehezen tudtam feldolgozni az Így megy ez fő konklúzióját: hogy Vonnegut, mint író, és Vonengut, mint magánember nagyon különbözik.

És, hogy a hozzám hasonló, megrögzött rajongók ne járjanak úgy, mint én, felhívnám a figyelmet, hogy inkább most hagyják abba a poszt olvasását, ha nem akarnak olyan dolgokat megtudni Kurtól, ami esetleg kiábrándító lehet számukra.

*

Hogy mire gondolok? Nekem például nagyon megdöbbentő volt rájönni, hogy a könyveiben a (nagy)családot és az összetartozást mindenek fölé emelő Vonnegut mennyire rossz férj és hanyag családapa, akitől az örökbefogadott gyerekei szinte félnek. Másik nagyon szemléletes példa, hogy főleg a kései műveiben a Föld kizsákmányolása ellen ágáló szerző a tőzsdén pont azoknak a multicégeknek a részvényeivel kereskedett, amik ellen annyira tiltakozott.

Ilyen szempontból az Így megy ez nagyon őszinte könyv: kendőzetlenül mutatja be az igazi Vonnegutot, bogaras, magának való, és sokszor gyarló emberként. Talán a legbeszédesebben Kurt házinénije foglalja össze a könyvben a jellemét: "elbűvölő, zsémbes, éretlen, önző". Az önéletrajzot jegyző Charles J. Shields egyébként nem fogta vissza magát a Vonnegut regényekkel kapcsolatban sem, és néha kifejezetten negatív véleményt fogalmaz meg egy-egy műről.

Az már kevésbé volt kiábrándító, inkább érdekes, hogy egy-egy mű mennyire nehezen született meg. Amikor az ember egy-két nap alatt elolvas egy zseniálisnak tartott Vonnegut regényt, bele sem gondol, hogy az a mű, hosszas vajúdás és tipródás után, akár évtizednyi próbálkozás után született meg. Ugyanakkor az lenyűgözött (hogy végre írjak valami pozitívat is), hogy milyen kitartással és szorgalommal írt Kurt, főleg a kezdeti kudarcok ellenére is.

Nem tudom eldönteni, hogy mivel járok jobban: ha a fejemben továbbra is az a Kurt él, akinek én képzeltem a könyvei alapján, vagy ha elfogadom a tényt, hogy ő is csak egy ember volt, tele hibákkal. Minden bizonnyal az utóbbi. Továbbra is a kedvencem marad, és továbbra is rendszeresen olvasni fogom a könyveit, újra meg újra. Viszont az Így megy ez hátoldalán megfogalmazott gondolattal egyáltalán nem értek egyet: "Szeretjük a könyveit. Szeretni fogjuk a róla szólót is". Nem szerettem. Felkavart. Így megy ez.

Nagyon megörültem, amikor tavaly év végén boltokba került Joan Slonczewski "új" könyve, hiszen az Elízium-ciklus eddigi részei teljesen magukkal ragadtak. Sajnos a magyar nyelvű kiadás nem követi az ciklus eredeti megjelenési sorrendjét, és pont az Agypestis előzményeit tartalmazó Génszimfónia nyitotta a sorozatot hazánkban.

Ezért, aki még nem ismeri a történetet, javaslom, hogy az alábbi sorrend szerint olvassa őket:

1. Ajtó az Óceánba
2. Elízium lánya
3. Génszimfónia
4. Agypestis

Vicces, hogy gyakorlatilag ez a sorrend a könyvek emészthetőségi faktorát is jelenti egyben. Míg az Ajtó az Óceánba kifejezetten olvasmányos, addig az Agypestis nehezebb darab: vontatottabb, és elég mély morális-filzófiai-vallási kérdéseket boncolgat.

Már maga az alapkoncepció is rendesen feladja a leckét, még a magamfajta rutinos sci-fi rajongónak is. A történet szerint a Gémszimfóniában megismert "mikroemberek" kontrollált körülmények között egyfajta agyserkentőként élnek a kijelölt hordozókban, akivel állandó kapcsolatban állnak, és istenként tekintenek rá. Ha pedig elfajulnak a dolgok, akkor intelligens drogként működnek, ami a dopamin központ machinálásával a szolgájává teszi a hordozót.

Így pár mondatban összefoglalva ez elég frappánsnak tűnik, és valóban érdekes és rendhagyó felvetés, azonban bő 400 oldalon kifejtve őszintén szólva már túl sok.

A ciklus többi köteténél megvolt az a varázs, hogy új és új világokat fedezhettünk fel, a bennük élő különleges lényekkel és társadalmakkal együtt, viszont az Agypestis gyakorlatilag magában a főszereplőben zajlik. Más kérdés, hogy egy mikrobiológus (értsd: Slonczewski) szemével nézve az emberi agy és az emberi test is felér egy teljes bolygóval, de ez egy laikus számára sokkal nehezebben emészthető gondolat.

Elég jó sci-fi trailelerek láttak napvilágot az elmúlt hetekben...

Először is egy figyelmeztetés: bár a blogon eleve "szubjektív könyv-és zeneajánlók" vannak, ebben az esetben még szubjektívebb leszek, ha úgy tetszik: elfogult. A Konyha zenekar pályafutását ugyanis kezdetektől fogva követem, sőt, Szepesi Matyi frontember munkásságát már sokkal korábbról is, de ez egy másik történet... egyébként pár szóban már a blogon is írtam róluk.

Bő két év telt el az első Konyha kislemez és klip megjelenése óta, és végre eljutottunk az első nagylemezig, a Konyhanyelvig. Őszintén szólva a szó pozitív értelmében szórakoztató volt figyelemmel követni a csapat fejlődését: hogyan is alakul a Konyha hangzásvilága, hogyan lesz egyre több saját szám a koncerteken, hogyan találja meg egyre inkább saját zenei indentitását. Ha már itt tartunk, sokan, sokszor emlegettük már a bandaneveket, amik eszünkbe jutottak a Konyha dalok hallatán, külföldi vonalon a Foo Fighters, QOTSA, Arctic Monkeys (és mostanában rájöttem, hogy Black Keys), magyarok közül pedig Quimby, Hiperkarma, Kaukázus, Kispál. Mégis, a Konyhanyelv alapján azt kell mondjam, a végén az egész egy zenekarra hasonlít: a Konyhára.

Igen, az Asszem visszafekszem refrénje lehetne akár egy Foo Fighters nóta refrénje is, igen, a Mittudtok úgy indul, mint egy Kaukázus szám, igen, egy-egy gitárhang a legjobb Black Keys momentumokat idézi, igen, a szöveg szarkazmusát Kiss Tibi is megirigyelheti - de ez tényleg egy Konyha, ahol ezek igazából csak fűszerek.

És a magamfajta zenebuzik számára ezek a fűszerek igazi ínyencfalattá teszik a Konyha zenéjét, amit érdemes újra meg újra ízlelgetni, felfedezni. A Konyhanyelv amúgy is az a jóféle, sokszorhallgatós album, számos elrejtett aprósággal, finom zenei nüanszokkal. Csak néhány példa: a Mantrában a háttérben felbukkanó Egyedi Peti (Óriás), a Feltörték a szíved "drámai" zongorahangja, a Nem a régi lemezverziójának finomságai, és így tovább.

Túlzás lenne azt mondani, hogy a Konyhanyelv konceptlemez (bár a zenei szakírók szeretnek ilyesmivel dobálózni), viszont azt kell mondjam, hogy összességében a daloknak van egy nagyon jól körülhatárolható hangulatvilága, és ez a kilenc dal a végén egy kerek történetté áll össze (más kérdés, hogy talán kerekebb lenne, ha a Manta zárná a korongot).

Külön szót kell ejtenem a Konyhanyelv borítójáról, ami külön csavart ad - szó szerint - ennek a sztorinak. A Kiskifli rendhagyó klipjét jegyző Lossonczy Bazsó illusztrációi első ránézésre teljesen más albumot sugallanak, akár progresszív metál is lehetne. De nem az, hanem a Konyha első lemeze. Gratula, srácok!

Szinte menetrendszerűen, itt a következő Philip K. Dick ajánló. Bár a Timothy Archer... elvileg az úgynevezett Valis-trilógiába tartozik, számomra inkább a legutóbb tárgyalt Egy megcsúszott lélek vallomásaival hozható szorosabb kapcsolatba. Ez a könyv is Dick szépirodalmi próbálkozásai közé tartozik, és szerencsére a szerző már nem élte meg a mű enyhén szólva is visszafogott fogadtatását. Annak ellenére sem kapkodták a Timothy Archert, hogy ez volt PKD utolsó könyve, és nem sokkal a halála után meg is jelent...

Nem csodálom, hogy nem aratott nagy sikert: mély, vallási témákat boncolgató könyv, tele bibliai és latin idézetekkel, amiben nyoma sincs a "szokásos" dicki húzásoknak, és sci-fit még nyomokban sem tartalmaz. Ráadásul ebből a könyvből az Egy megcsúszott lélek... szatírája és társadalomkritikája is hiányzik: az egész történet egy hitét elvesztő püspök, és közvetlen környezetének lélektani drámája.

Ami mégis igazán érdekessé teszik a Timothy Archer lélekvándorlását, az a rengeteg életrajzi vonatkozás: Timothy Archer karakterét és történetét is Dick szinte egy az egyben egyik barátjáról és vitatársáról, Pike püspökről mintázta. Mi több, élete utolsó éveiben a szerző meg volt róla győződve, hogy Pike püspök lelke benne talált új életre halála után. És ez a mozzanat teszi igazán felkavaróvá a Timothy Archert, hiszen egyfajta spirituális naplónak is tekinthető.

A Timothy Archer "önmagában" nem igazán élvezhető olvasmány: inkább a megszállott Dick rajongóknak ajánlom.

Azon ritka alkalmak egyike ez, amikor "kortárs" magyar sci-firől írok a blogon. Fura dolog ez nálam, hogy annak ellenére, hogy viszonylag sokat olvasok, elkeserítően kevés magyar irodalmat veszek kézbe. Nemcsak a tudományos-fantasztikum terén, úgy általában. Ki tudja, talán az lehet az oka, hogy sokakhoz hasonlóan bennem is negatív emlékek élnek még az egyáltalán nem gyerekeknek szánt, mai fejjel nehezen emészthető kötelező olvasmányokról...

Brandon Hackettről, azaz Markovics Botondról sok jót olvastam már a neten, és nagyon szimpi dolgokat posztol a Facebook oldalán, így amikor láttam a könyvét akciósan a bookline-on, le is csaptam rá.

Az első pár oldal után még rossz előérzetem volt, főleg a "feneketlen űr mélysége" klisé ijesztett meg, de aztán gyorsan elröppent az aggodalmam, és teljesen magába szippantott az Isten gépei.

Le a kalappal Botond előtt, hogy ilyen komplex témába is nyugodt szívvel belevágja a fejszéjét, és évezredeket és galaxisokat is átívelő történetet vet papírra, számos technikai és társadalmi kérdést feszegetve, nem beszélve a morális vonulatról... Jó a stílus, jók a karakterek, fordulatos a történet, nincsenek üresjáratok: az Isten gépeiben minden megvan egy jó sci-fihez. 

Nagyon tetszett még a könyvben, hogy az állandó fejlövésem, a "magyarázó jellegű utószó" is van benne, bár az más kérdés, hogy kicsit olyan érzésem volt, mintha egy egyetemista beadandó esszéjét olvasnám transzhumanizmus és szingularitás szemináriumon :)

Viccet félretéve, őszinte leszek: talán azért nem akarok a Hacketthez hasonlóan remek magyar SF-t olvasni, mert megesz az irigység, hogy ő tud ilyen témákról ilyen jól írni (ráadásul még ki is adják a könyveit), én pedig nem. Mert a nagy nemzetközi írók esetében fel sem merül bennem, hogy hozzájuk mérjem magam, de egy hazai, tőlem csak pár évvel idősebb szerző esetén igenis azt érzem, hogy basszus, neki sikerült...

Szóval, Markovics Botond: full riszpekt, és debreceniesen szólva veszem megfele a többi könyvedet is.

És egy kis reklám:

Szeretem Feldmár András könyveit, sőt, R. D. Laing-et is neki köszönhetően kezdtem el olvasni. Olyannyira, hogy A barna tehén fia című kötetet előrendeltem az internetről, még a megjelenés előtt, két éve. Mégis váratott magára a könyv elolvasása: a megfelelő hangulat és lelkiállapot kellett hozzá, hogy levegyem a polcról.

Nem mozgok otthonosan a pszichológiai témájú könyvek terén (ahogy a blogon is látszik, évente 1-2 csúszik be), így nem tudom, mennyire számít rendhagyónak Feldmárék könyve.

A Barna tehén... egy népmese elemzése és az általa indított spontán gondolatsorozat/párbeszéd dokumentációja, ami ugyanakkor az olvasót is próbálja minél jobban bevonni a társalgásba.

A könyvhöz kapcsolódóan az internetről ingyenesen letölthető egy "practice book", amiben a beszélgetés során elhangzott módszerek kipróbálására ösztönöznek a szerzők, és ezek a gyakorlatok szerves részei az olvasási folyamatnak.

Ami nekem még szimpatikusabbá tette az egészet, hogy miután letöltöttem a pdf-et a könyv oldaláról, egy - valószínűleg automatikus levélben - rögtön egy érdeklődést is kaptam Büky Dorottyától, hogy sikerült-e a letöltés.

Ez persze jól bevált online marketingfogás, ugyanakkor az már sokkal emberibbnek tűnt, amikor a pár soros válaszomra rögtön jött is egy valódi válasz email. 

Sőt, az "emberi" szó jutott legtöbbször eszembe A barna tehén fia olvasása során: a kér szerző teljesen spontán fejti ki véleményét az adott témákban, humorral, személyes élményekkel bőven megfűszerezve, az egymásnak és az olvasónak egyaránt szánt "beszólásokról" nem is beszélve.

Mindenkinek csak ajánlani tudom A barna tehén fiát, aki szereti a mély beszélgetéseket, ahol egyaránt megfér a zen filozófia, a modern pszichoterápia és egy népmese világa. Riszpekt.

C.S. Lewis-t a nagyközönség elsősorban a Narnia-sorozat alkotójaként, és J. R. Tolkien egyik legfontosabb kortársaként ismeri, pedig a tudományos-fantasztikus irodalomban is legalább olyan jelentős szerző, mint a fantasy világában.

A Wikipédia szerint az először 1938-ban megjelent A csendes bolygó alapötlete épp egy Tolkiennel közös párbeszédből született. Ha jól értelmezem, ez a bizonyos beszélgetés vezetett nemcsak a "kozmikus trilógia" megírásához, de Középfölde létrejöttében is jelentős szerepe volt...

Nekem nem voltak különösebb elvárásaim A csendes bolygóval kapcsolatban, azon kívül, hogy olvastam már róla pozitív kritikákat korábban.

Eleinte kicsit szkeptikus is voltam, nem értettem, hogy miért is olyan jó könyv ez, aztán egyik percről a másikra azon kaptam magam, hogy teljes szívemmel szurkolok a történet főhősének, Ransomnak, és vele együtt fokozatosan egyre inkább megkedvelem Malacandra (azaz a Mars) világát.

Ha már a Marsnál tartunk, A csendes bolygó is legalább olyan meseszerű, mint A Mars hercegnője, azonban sokkal mélyebb vonulatai vannak, mint Burroughs ponyvába hajló sztorijának.

Bár elsőre a könyv egy "misztikus világban játszódó kalandregény", Lewis vallásfilozófiai, nyelvészeti, és alapvető morális kérdéseket csempészett be a történetbe, miközben végig meg tudta őrizni a fanyar humort és ironikus hangvételt is.

Bár én a Kozmosz-sorozatban megjelent verziót olvastam, örömmel látom, hogy nemrégiben újra kiadták a kötetet, a folytatásaival együtt. Szóval: folyt. köv.