neveletlen

Kiadó: Valhalla, 1992

Jelentem, a különösen ronda könyvborítók iránti rejtélyes vonzalmam újra átvette az irányítást a tudatom felett. Viszont - ahogy az esetek túlnyomó többségében - most sem bántam meg: az Amber hercegeivel újabb nagyszerű sci-fi/fantasy világot fedeztem fel.

Zelaznyról már áradoztam egyszer itt a neveletlen blogon, A fény ura nagyon nagy hatással volt rám. Akkor viszont beértem annyival, és nem is olvastam utána, hogy Zelazny-nak milyen egyéb magyar nyelvű kiadásai vannak.

Pár napja a bookline-os kategória értesítőben szúrtam ki az Amber hercegeit, és rögtön meg is rendeltem. Utánaolvasva tudtam meg, hogy az Amber krónikák összesen kétszer öt könyvből álló sorozat, amihez ráadásul még számos kiegészítő novella is társul.

Más kérdés, hogy magyarul eddig csak a második részt (Avalon ágyúi) találtam meg az Amber hercegei mellett, úgyhogy lehet, hogy kénytelen leszek angolul elolvasni a folytatásokat. Másik megoldás az lehet, ha valamelyik lelkes hazai kiadó (ugye, Agave?), kiadja a sorozatot...

Igen, nagyon kíváncsi vagyok Corwin herceg további történetére, főleg, hogy az Amber hercegei éppen csak annyira volt elég, hogy az olvasó megismerje Amber világát, és megkedvelje az amnéziából szép lassan tudatra ébredő, gyakorlatilag félisteni képességekkel rendelkező herceget.

Ez a mű kevésbé súlyos, és emiatt sokkal könnyebben emészthető, mint A fény ura volt, ugyanakkor ebben is vannak mitológiai/vallási utalások, amitől Zelazny művei többek az átlag fantasztikus irodalomnál. 

A Valhalla Páholyos könyvekhez képest egész emészthető a fordítás, bár bőven vannak elgépelések a szövegben. A kevésbé művészi fordítás miatt azt csak a könyv második felénél kezdtem érzékelni, hogy a történetet tulajdonképpen élőben meséli egy egyelőre rejtélyes hallgatóságnak a főszereplő.

Az Amber hercegei nagyszerű választás volt, szóval századjára is le kell írnom, sőt, lassan ars poeticává kell tennem: don't judge a book by its cover. 

A sok old-school sci-fi után jöjjön újra egy kis kortárs tudományos-fantasztikum, méghozzá az egyik kedvenc mai orosz (pontosabban: kazah) szerzőmtől, Szergej Lukjanyenkótól. Sajnos az Ugrás az űrbe folytatását egyelőre nem volt alkalmam beszerezni/elolvasni, viszont a legutóbbi könyvvásárló körutam során kezembe akadt a Világok őre...

Már az első pár oldal elolvasása után rá kellett jönnöm, mennyire hiányzott a lelkemnek Lukjanyenko stílusa és fantáziája, mohón faltam a Világok őre minden sorát. Különösen, hogy ebben a könyvben mintha több kikacsintás lenne az olvasó felé, mint az Őrség-sorozatban, és az író jelenléte is jobban érezhető. Több benne a humor és az irónia, több benne a kulturális utalás.

Az egyik kedvenc részem az, amikor a történet főhőse tanácsot kér egy sci-fi szerzőtől, aki végigsorolja, hogy a nagy orosz mesterek közül ki hogyan építené fel a sztori láncolatát.

Egyszerre tisztelgés ez a példaképek előtt, ugyanakkor érzek benne némi "Így írtok ti" féle fricskát is. Az alapsztoriról is sok nagy irodalmi előkép beugrott, például Dosztojevszkij Hasonmása, vagy A per Kafkától. (Apropó, említettem már, hogy Dosztojevszkij és Vonnegut is november 11-én született?)

A történet - annak ellenére, hogy egy már ezerszer lelőtt sablont vesz alapul - meglepően fordulatos és élvezhető, mégis azt kell mondjam, hogy nem ér az Őrség könyvek nyomába.

Másfelől pont a korábban említett személyessége miatt Az ugrás az űrbennél jobban tetszett. Most, hogy egy kicsit utánaolvastam, ez sem önálló könyv, szóval kíváncsian várom a folytatását.

A magyar kiadásról csak annyi kiegészítő megjegyzésem lenne, hogy a borítója szokás szerint nagyon látványos, viszont őszintén megvallva nem ragadta meg a könyv világát, hangulatát, túlságosan teátrálisnak érzem. A fordítás természetesen csillagos ötöst érdemel :)

Hello Kitty-s Óriásos

Kellemes meglepetés ért, amikor azt láttam az A38 hajón szerda este, hogy az IHM és az Óriás közös koncertjére milyen nagy az érdeklődés. Őszintén szólva én rosszabbra számítottam, és önző módon talán egy kicsit jobban is éreztem volna magam, ha pár száz emberrel kevesebben vagyunk, hiszen akkor nem kellett volna folyton ide-oda kerülgetnem az előttem álló, langaléta csávót, szóval a cím erre is utal. Mindenesetre az örömteli tény, hogy a srácok ennyi embert megmozgatnak.

Az estét Szepesi Matyi zenekara, a Konyha nyitotta, és teljesen jól bemelegítették a közönséget - bár azt éreztem, hogy az utolsó szerzeményre jöttek bele igazán. Az éppen a debütáló korongon dolgozó banda érezhetően fejlődött, amióta utoljára láttam őket, a hangzás és a hangulat egyre inkább "konyhásabb", bár nekem még mindig a "Quimby meets Queens Of The Stoneage"  ugrik be a számok hallatán. (Egy kicsit az Arctic Monkeys legutóbbi korongjára is emlékeztett egy-két momentum, viszont az megint csak visszavezet a QOTSA-hoz.)

Az éjszaka fő produkciója természetesen az IHM+Óriás kombó volt, ami az első két szám erejéig valóban le is tépte az ember fejét, ami nem is csoda, ha azt nézzük, hogy egyszerre nyomta a két dobos. Tudom, trollkodás, de én arra számítottam a beharangozók után, hogy az összeolvasztott csoda végig fog működni, ehhez képest a koncert nagy részében inkább váltogatta egymást a két banda.

Persze meg tudom érteni, hogy ezt rohadt nehéz lett volna kivitelezni, de igazság szerint a két zenekar együtt annyira ütött, hogy fájt a szívem, amikor "csak" az Óriás vagy az Isten háta mögött volt színpadon. Egyedi Petinek viszont full riszpekt, hiszen ő megállás nélkül végignyomta a két órás koncertet (hiszen ő a közös nevező). A terem közepén a hangzás nagyon jó volt, és így végre normálisan is meghallgathattuk a számomra eléggé félreérthető szövegű új Óriás szerzeményt.

Tömören összefoglalva az Együttes intimitás nagyszerű kezdeményezés, amit érdemes lenne úgy kidolgozni, hogy akár az egész estén át működjön a vegyes felállás. A rajongók (köztük én is) ettől függetlenül nagyon hálásak lehetnek, hogy ilyen csemegéket kapnak a
srácoktól, szóval megint csak: riszpekt.

Gondolom rengeteg blogger, újságíró kezdte ezzel: egyáltalán nem lepett meg Amy Winehouse halálhíre. Én speciel úgy őrzöm az emlékezetemben, ahogy egy dvd extráján láttam: a lemezkiadónál fiatalon, drog és pia mentesen, egy szál gitár kíséretében, szívszaggatóan szépen énekel.

Ez csak egy egyszerű tribute, egy, a virtuális fiók mélyéről előkapart, négy éve megjelent, semmitmondó lemezajánlócska. Asszem, a gesztus a fontos.

És egyel több találat, ami nem elsősorban a drogokról és önpusztításról, hanem inkább a zenéről szól.

"Cím: Amy Winehouse: Back To Black

Kis lead: Amy második lemeze a soul fénykorát idézi.

Nagy lead: Az első lemez letisztult jazzdalai után a különleges hangú Amy Winehouse a soul és R&B felé fordult.

Body: Bár hazánkban csak az ínyencek ismerik a nevét, Amy Winehouse-t az új évezred egyik legjobb brit énekesnőjeként tartják számon a szigetországban. Elképesztő hangja mellett elsősorban botrányaival hívta fel magára a közvélemény figyelmét, főképp alkoholizmusa volt fő téma az elmúlt években. Sokat elárul Amy személyiségéről, hogy miután kiadója elvonókúrára akarta küldeni, ő inkább írt egy dalt a témáról (Rehab), ami nagy sikerrel futott a brit toplistán.

Azt is érdemes tudni róla, hogy a Back To Black már második korongja: debütáló lemeze, a Frank 2003-ban jelent meg, és azonnal kivívta a kritikusok elismerését. A lágy jazztémákat hip-hop elemekkel társító korongot egyaránt jelölték Mercury és Brit Award díjakra, azonban akkor „csak” egy Ivor Novello-t sikerült Amy-nek begyűjteni. A tavaly megjelent Back To Black már meghozta a legfontosabb angol zenei elismerésnek számító Brit Award-ot is.

Akárcsak a hazai funky egyik legismertebb csapatánál, a Back To Black cím a „fekete műfajokhoz” való visszatérést jelenti, jelen esetben ez a soul és R&B.

Amy második lemezén is Salaam Remi producerrel dolgozott együtt, azonban ezúttal csatlakozott Mark Ronson is, aki a közelmúltban Robbie Williams, Christina Aguilera és Lily Allen albumain dolgozott.

A két szakember tökéletes munkát végzett: a Back To Black úgy idézi fel a hatvanas évek slágereinek hangulat- és hangzásvilágát, hogy közben mégis frissnek és „élőnek” érezzük a dalokat. A főszerep természetesen Amy fantasztikus orgánumának jut, no és persze a szívbemarkolóan őszinte dalszövegeinek.

Amy Winehouse második lemeze „kötelező olvasmány” az R&B és a soul szerelmeseinek, kár, hogy csak 10 dal került fel rá!"

RIP.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én kifejezetten szerettem a jól elkapott feldolgozáslemezeket. Pontosabban újraértelmezett albumokat. Sokáig az Ok Computer reggae verziója vezette nálam a listát, de úgy tűnik, megérkezett a méltó trónkövetelő: a Spin magazin ingyenesen letölthető Nevermind tribute-ja.

Kiadó: Griff Könyvek, 1990

Kicsit nehezen rágtam végig rajta magam, de újabb rovátkát húzhatok be a "klasszikus" sci-fi írók listáján, Brian W. Aldissét. Más kérdés, hogy egy-két novelláját már olvastam válogatásokban, többek között azt a pár oldalas írást is, amiből az A.I. című film is született.

Őszintén szólva ezt a könyvet is a furcsa könyvborítók iránt táplált megmagyarázhatatlan vonzalmam miatt vettem kézbe, hiszen ilyen szempontból igazi kincs a mű 1990-es kiadása. A borzasztó illusztráció és a zűrzavaros fülszöveg mellé a hab a tortán az "IZGALOM! KALAND! FANTÁZIA! HORROR! SZERELEM! KÖLTÉSZET!" beharangozó a hátlapon. Magyar sci-fi könyvön ilyet még nem láttam, leginkább az ötvenes évek amerikai ponyvalapjait juttatják eszembe, illetve van egy erre vonatkozó Monty Python paródia is.

A vicces az egészben mégis az, hogy ez a blikkfangos szöveg nagyon is passzol a Földburokra. Bár mai aggyal kell némi nyitottság az eredetileg 1962-ben megjelenő történethez, ha az olvasó kellőképpen hozzászokik Aldiss elképesztő világához, akkor egy kifejezetten fantáziadús, fordulatos, sokszor megdöbbentő regényt olvashat. Van itt kérem szuperokos, parazita gomba, polipot élethűen utánzó növény, szárnyas emberek, megalomán delfin, és a bolygók között utazgató, óriás növény-pókok. (Elsőre elég röhejesen hangzik, tudom.)

A mű olvasása közben rá kellett keressek a neten, és ebből a wikipédiás cikkből kiderül, hogy a könyv öt novellából állt össze, amik válogatásként Hugo Awardot is nyertek. Ez a vonás azért néha tetten érhető a történetvezetésen, korábban fontosnak hitt eseményszálak hosszú időre teljesen eltűnnek, akárcsak a kiemelt karakterek. Ugyanígy érezhetőek az enyhe árnyalatnyi váltások a stílusban, mögöttes tartalomban is, a sokszor véresen komoly sztori el tud menni egészen az abszurd humorig is (bár jobban belegondolva nincs is nagy távolság a kettő között).

Kicsit jobban utánaolvasva azt is megtudtam,hogy Aldiss is a "reneszánsz" típusú sci-fi írók közé tartozott, költött, festett, útikönyvet írt. Van még pár hasonlóan rémes borítójú alkotása a gyűjteményemben, azt hiszem, a Földburok után még nyitotabb leszek az írásai iránt.

Kiadó: Móra, 1989

Ha már az előző könyvnél filmeket emlegettem, Sheckley esetében is beugrott jó néhány filmcím, többek között a Menekülés Absolomból, A Menekülő ember, és A pusztító is, bár utóbbit állítólag Nemere Istvántól nyúlták a készítők, csak nem volt elég pénze beperelni őket. A wikipédia szerint A menekülő ember inkább Sheckley egyik novellájával mutat elég sok hasonlóságot, noha hivatalosan Stephen King-hez társítja a nagyérdemű a történetet.

A lényeg, hogy újabb hiányosságot pótoltam sci-fi téren,  éppen ideje volt valamit olvasnom sheckleytől is. Bár a már említett szócikk alapján Robert igazán a novellákban volt jó...

Nem voltak elvárásaim A státuszcivilizációval kapcsolatban, tulajdonképpen épp ez akadt a kezembe, azért kezdtem el olvasni. Ehhez képest nagyon pozitív csalódás ért, egy egyszerre pörgős, akciódús, mégis elgondolkodtató sztorit kaptam, amiből nem hiányzott a feketehumor és némi moralizálás sem, szóval pont nekem találták ki. 

Nagyon tömören összefoglalva egy antiutópiáról van szó, ami kvázi a globalizáció szélsőséges verzióját vázolja, ugyanakkor van benne bőven társadalomkritika is. Ami igazán érdekes volt a könyvben, az az utolsó néhány fejezet, de nem akarok túl spoileres lenni. A lényeg, hogy az elbeszélés stílusa és hangvétele éles kanyart vesz a végére, és a kezdeti akciófilmes pörgés sokkal inkább filózgatásba megy át... de ez nem megy a történet rovására, sőt.

Sheckley elsőre meggyőzött, szóval keresni fogom a többi írását is.

Kiadó: Móra, 1994

Első ránézésre és az enyhén spoileres fülszöveget elolvasva A zöld agy erősen "zs kategóriás" könyvnek tűnhet. Ugyanakkor Frank Herbert neve számomra garancia a minőségi irodalomra, így be is vált a "don't judge the book by it's cover" mondás. A könyv sztorija alapján elsőre két film is beugrott, A csillagközi invázió és a Mimic - A júdás faj. Tekintve, hogy Herbert 1966-ban írta a saját bogaras sztoriját, akár azt is gondolhatnánk, hogy leginkább a Mimic jó pár ötletet lenyúlt tőle.

A zöld agy egyébként magán viseli a Herbert életmű számos pozitív vonását, talán annyiban tér el a legismertebb könyveitől, hogy több benne az akció, és kevesebb benne a filozofálgatás. A történet is lényegesen egyszerűbb, mint a Dűne könyvekben vagy a kései írásaiban, ennek ellenére én kifejezetten élveztem az olvasását.

Ha nem is minden fejezetben, de a történet vége felé egyre gyakrabban jönnek elő azok a témák, amiket a fő műveiben a végletekig boncolgat: a vallás, a politika és társadalom viszonya, az oköszisztéma érzékeny egyensúlya. A társadalomba szerveződő rovarok iránti érdeklődése egy későbbi könyvében teljesedik ki, az 1973-as Hellstrom's Hive-ban, ami magyarul sajnos nem jelent meg.

Ami viszont megint lenyűgözött Herbertben, hogy milyen jó mesélő: az első oldaltól az utolsóig tökéletesen le tudja kötni az olvasó figyelmét.

Megrögzött Foo Fighters rajongóként írnom kell néhány gondolatot az új klipről, ami a Walk című dalhoz készült. Egyfelől, már alig vártam, június 2-án élőben néztem a klippremiert a neten. Annak is nagyon örültem, hogy pont a Walk az új klipes nóta, mert mostanában az az egyik kedvenc dalom az új lemezről.

Őszintén szólva, ambivalens érzéseim vannak a Walk videója kapcsán. Kommentként azt írtam a srácoknak a facebookon, hogy "klasszikus foo klip", hiszen már-már védjeggyé vált az ökörködés a Foo Fighters klipekben. Sőt, a Wasting Lightról már készült is egy hasonlóan komolytalan videó (White Limo).

Nálam nagyobb idiótát keresve sem találni, mégis azt kell mondjam, jobban szeretem a csapat komolyan vehető videóit: a The Pretendert, a Times Like These-t, a Best Of You-t, a My Hero-t. A vicceskedésnél a Big Me és Learn To Fly alap, és hát ott van a Gondry féle Everlong is... de a Walknál nem erre számítottam.

Az előzetes képek alapján sejteni lehetett a történet koncepcióját (az Összeomlás című film alapötlete), és azt reméltem, hogy kihoznak belőle valami igazán ütős, már elnézést, odabaszós videót. A Walk szövege, az egész dal monumentalitása többet ért volna ennél a hülyéskedésnél, még akkor is, ha jót röhögtünk rajta.

Persze a Wasting Lighton még van jó pár olyan szerzemény, ahol be tudják pótolni a komolyságot... nem hiszem, hogy az I Should Have Known esetében meg mernék kockáztatni a vicceskedést, ugyanakkor kihagyhatatlan dal.

Érdemes elolvasni a recorder összeállítását.

Szerző: Neil Gaiman
Kiadó: Agave, 2010

Amíg az Amerikai Istenek agavés újrakiadására várok, végre eljutottam oda, hogy a novellák és képregények után egy regényt is elolvassak Neil Gaimantól. Egészen pontosan egy különös "ifjúsági regényt", ami 2009-ben számos szakmai díjat besöpört, köztük a Hugót, a Locust is.

Valóban különleges, morbid mese A temető könyve, a Dzsungel könyvének sajátos újraértelmezése, Neil Gaiman kilóméterekről felismerhető stílusában. 

A (képes) könyv első fejezete alapján nagyon nehezen fogadta be a gyomrom, hogy hivatalosan gyerekkönyvről van szó, nehezen tudom elképzelni, hogy a kislányomnak felolvassam azt a történetet, ami egy család lemészárlásával kezdődik.

Utólag belegondolva a klasszikus mesék (pl. Grimm) is tele vannak erőszakkal, minden csak tálalás kérdése. Ahogy Gaiman is írja a könyv utószavában, aki csak a Disney féle Dzsungel könyvét ismeri, feltétlen olvassa el az eredetit.

Márpedig Neil barátunk a hátborzongató tálalás nagymestere, amit csak felerősítenek Dave McKean szuggesztív erejű illusztrációi. Ha már a stílusnál tartunk, újfent meg kell dícsérjem a P.K. Dick könyveknél sokat emlegetett Pék Zoltán fordító nagyszerű munkáját.