neveletlen

Gondban vagyok, ha az Óriás ingyenesen letölthető kislemezéről vagy a párhuzamosan forgatott klipekről kell írnom, mert csak olyan közhelyes és nyálas kifejezések jutnak az eszembe, mint a hiteles, szerethető, szimpatikus, rock'n'roll és örömzene, és így tovább.

Egyébként is, megértük azt a kort kis hazánkban, hogy vannak magas szakmai színvonalon írt zenei blogok, akik tudják körültekintően, részletesen értékelni az efféle megmozdulásokat, úgyhogy a magamfajta blogolgató rajongók csak simán örülnek, és elmennek a pénteki koncertre. Jee.

Nem tudom, milyen párhuzamos univerzumban bujkáltam eddig, hogy még nem olvastam Silverberget, de éppen ideje volt. Más kérdés, hogy a Lord Valentine kastélya sokkal inkább fantasy, mintsem sci-fi, de ez egyáltalán nem kizáró tényező nálam.

Különös egyveleg Silverberg munkája, egyszerre klasszikus mese a hercegről, aki poklot és mennyet megjárva küzd elveszített trónjáért, másrészt tolkieni részletességgel kidolgozott fantasy, számos új fajjal, kultúrával, földrajzzal; harmadrészt viszont tudományos-fantasztikum, egy leigázott civilizáció és egy egykor virágzó bolygó története.

Az biztos, hogy Silverberg nagy mesemondó, a legjobbak közül való: a közel hatszáz oldalas könyvet csak úgy habzsoltam, és már a mű felénél beszereztem a magyarul  megjelent folytatásokat (eddig kettő látott napvilágot). Szerethető karakterek, dinamikus történetvezetés, gyönyörű tájleírások jellemzik a Lord Valentine-t, ami miatt megbocsájtható a kissé sablonos és túlságosan is happy end szerű befejezés is. Persze a mesék így érnek véget.

Eredetileg egyből bele akartam vágni a Majipoor krónikái című második kötetbe, de pihenésképpen inkább "lazítok" egy kicsit Dickkel. 

Az idei X-faktor messze egyik legszimpatikusabb figurája Baricz Gergő, aki okozott már pár kellemes meglepetést. A legutóbbi műsorban már azért is csillagos ötöst kapott tőlem, hogy Kings Of Leont énekelt, de a hab a tortán az énekes utolsó pár mondata volt, ami nem tudom, hány embernek tűnt fel igazán. Egy sablon kérdésre ezt válaszolta a srác:

"Ez a dal arról szól, hogy folyamatosan keresni kell valakit, valakit akire igazán szükséged van. Teljesen át tudom élni azt, amikor bolyongsz a világban, és nem találod meg azt a személyt, aki azokat a mondatokat ki tudja mondani, ami által meg tudod szeretni magad eléggé, hogy továbblépj az életben."

Nem tudom, hogy ezt gyakorolta-e a tükör előtt korábban, de az biztos, hogy igazi telitalálat.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, 1994

Ahogy ígértem, elkezdtem olvasni azoknak a szerzőknek a műveit, akiket a Trillió éves dáridóban az alapok között emlegetnek, és még nem olvastam tőlük semmit. Az első a sorban Samuel R. Delany, akiről a szerzők Roger Zelazny-val egy fejezetben, mondhatni egy lapon írnak, gyakori összehasonlítások mellett.

Mivel Zelazny nagy hatással volt rám, ezért is választottam Delany-t a hiányzók közül, de sajnos azt kell mondanom, hogy a Menekülés a holt városból nem győzött meg igazán.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Delany rossz író lenne, inkább azt érzem, hogy maga a könyv nem volt jó választás - bár egyedül ezt találtam meg magyarul. Eleve az a gond vele, hogy egy trilógia nyitó könyve, ami pont akkor fejeződik be, amikor a történet megkapja azt a csavart, ami igazából felkelti az olvasó érdeklődését. 

Sok szempontból emlékeztet az Amber hercegeire, itt is egy kvázi feudális társadalmat ismerünk meg, itt is (részben) a trónért zajlik a harc. Azonban Zelazny műve sokkal fordulatosabb, izgalmasabb, fantáziadúsabb. Delany könyvében tényleg csak az utolsó 20-30 oldalon csillanak meg a lehetőségek, a történet nagy részében viszont teljesen sablonos, átlagos kalandregényt olvashatunk. Az más kérdés, hogy Delany stílusa kifejezetten jó, sokszor szépirodalmi színtű.

A neten utánaolvasva Delany egyébként kifejezetten érdekes írónak tűnik, tekintélyes életművel, olykor rendhagyó témaválasztással és széles (külföldi) rajongói bázissal. A kedvenc infó, amit találtam róla a wikipédián, hogy az egyik olyan sci-fi szerző, akinek a nevét a legtöbbször elrontották nyomtatásban, több, mint 60 féleképp írták már le :)

Az idei ősz nemcsak a Nevermindról szól, hanem az Achtung Baby is jubilál. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a U2 kap mindenféle elismerést, deluxe editiont, no és persze fasza feldolgozáslemezt is, ezúttal a Q magazinnak köszönhetően.

A recorder blog szerkesztői voltak olyan jófejek, hogy az egészet felpakolták ide, szóval mindenki meghallgatja a lemezt. Mielőtt elmondanám a véleményem, megintcsak kénytelen vagyok nosztalgiázni kicsit: tisztán emlékszem rá, hogy a nővérem nyomta a kezembe az Achtung Baby kazit. Nagyon tetszett a borítója, főleg a trabantos kép.

Arra is emlékszem, hogy az épp Bonóba szerelmes osztálytársnőm hosszasan fejtegette, mennyivel jobb lemez a Joshua Tree, és a U2 mennyire elment kommersz irányba. Muhahaha! Vajon ma mit mondana?

Az első dolog, ami szemet szúr a Q válogatáslemezén, hogy elég népszerű előadókat sikerült összeszedni az AHK-TOONG-BAY-BI covered (ennyire hülye címet...) albumhoz. Ráadásul jónéhány a U2 farvizén hajózott be a popvilágba, elég megemlíteni a Snow Patrolt, a Killerst vagy a Fray-t. Vannak "nagyöregek" is, mint a Depeche Mode és a Nine Inch Nails, az igazi változatosságot pedig Patti Smith és Jack White hozza.

A legnehezebb helyzete Damien Rice-nak volt, hiszen a One-t már sikerült annyira elcsépelni a számtalan feldolgozással, hogy nehéz belőle bármi érdekeset kihozni. Szerintem sikerült neki, legalábbis azt sikerült elérnie, hogy ha nem is adott hozzá semmi pluszt, legalább nem vett el belőle. A Snow Patrol viszont kellemes meglepetést okozott, mert meg tudták ragadni a Mysterious Ways új oldalát. Dave Gahanék hozzák a szokott színvonalat, és ügyesen "depesítették" a So Cruelt. A korong legjobb darabja egyértelműen Jack White feldolgozása, és szégyen-gyalázat, de be kell vallanom, hogy nekem a Jacques Lu Cont remix is nagyon erősnek tűnt az albumon. A Garbage és a Fray viszont felejthető...

Szerző: Brian W. Aldiss és D. Wingrove

Kiadó: Szukits, 1995

Bő egy hónapot váratott magára egy újabb könyvajánlós poszt, de mentségemre szóljon, hogy közel 600 oldalnyi sci-fi történelmen kellett átrágni magam. Senkit se tévesszen meg az átrágni kifejezés: nagyon lelkes és hasznos rágcsálódás volt ez, inkább arra értem, hogy a magyar kiadást nagyon apró betűkkel szedték, és az sem segített túlságosan, hogy a rengeteg hivatkozás a második könyv végében volt. A fordítás nem volt túl rossz, de olvasmányosnak sem mondanám.

Mégis felül kell emelkednem a Szukits kiadó által elkövetett hibákon, hiszen egy rendkívül fontos és hiánypótló művet adtak ki magyarul a kilencvenes évek közepén, és ezért minden hazai sci-fi rajongó hálás lehet (vagy nagyon jól megtanul angolul). Más kérdés, hogy a Metagalaktikák között is volt egy hasonló célú kiadvány, ami arra vállalkozott, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom történetét dolgozza fel a kezdetektől kvázi napjainkig.

A Trillió éves dáridó azonban nem szimpla irodalomtörténeti esszé, sokkal inkább hitvallás, tele tabukat feszegető, erősen szubjektív, sokszor kifejezetten provokatív felvetésekkel. Már a mű alapgondolata is olyan lendülettel löki meg az olvasót ezen a sajátos irodalmi hullámvasúton, hogy még egy magamfajta lelkes rajongó is csak kapkodja a levegőt, már ha nem sikítozik éppen. Aldiss és Windgrove nem megy el a nagy klasszikusokig (később persze eljut oda is), hanem rögtön az elején leszögezi: a sci-fi a gótikából nőtte ki magát, és A Frankenstein tekinthető a műfaj igazi alapkövének. A hasonlóan meredek kijelentések egymást követik a több száz oldalon, Verne nem is olyan fontos, az amerikaiak által kultikusnak tekintett sci-fi magazinok káros hatásúak, a Szárnyas fejvadász pedig nem is jó film. Nagy írólegendák is sorra megkapják a magukét, szerencsére az én kedvenceim,  mint Philip K. Dick és Frank Herbert többnyire pozitív kontextusban tűnnek fel.

Ami miatt számomra nagyon hasznos volt a Trillió éves dáridó, hogy inkább az angolszász szerzőkkel foglalkozik, míg én sokkal inkább a keleti blokk szerzőin nevelkedtem, így számos olyan írót felírhattam a képzeletbeli listámra,  akiket fontos ismerni, és még nem olvastam tőlük semmit. Az kicsit fájt, hogy néhány orosz szerző nem került említésre, ugyanakkor hatalmas meglepetésként ért, hogy Karinthy és Babits viszont igen. Sőt. Karinthy-t az adott témában Philip K. Dick felé emelik  a szerzők. Wow. (A részletet egyébként ki is raktam a facebookra, tessék csekkolni.)

Rögtön be is vásároltam néhány olyan szerző könyvéből, aki kimaradt, így Delany, Silvelberg, Heinlen nevével biztos fogtok talákozni a közeljövőben itt a neveletlenen.

Rengeteget tudnék még mesélni a Trillió éves dáridóról, ehelyett inkább egy fohásszal zárom a posztot: olyan jó lenne, ha újra kiadnák a könyvet magyarul, esetleg új fordításban, használható jegyzetekkel, esetleg néhány szakértő kommentárral, netalán képes illusztrációkkal. Hajh, be jó is volna. Addig is, maradnak a hangyányi betűk, ronda borító, wcpapír minőségű lapok. Ahogy szeretem.

Még eltart egy darabig, amíg a két kötetes Trillió éves dáridót végigolvasom, szóval addig pár zenei poszttal múlatom az időt :)

Tavasszal volt egy bejegyzés az akkor hallgatott zenékről, most ősszel is van aktualitása egy hasonló bejegyzésnek, főleg, hogy elég sok új album jött ki mostanában, amire érdemes figyelni (meg persze becsúszik egy-két korábbi is).

Van bőven miből válogatni, a teljesség igénye nélkül:

- Kasabian: Velociraptor!

- Mutemath: Odd Soul

- Blink 182: Neighborhoods

- Yonderboi: Passive Control

- Harcsa Vera: Lámpafény

- RHCP: I'm With You

- Taking Back Sunday: Taking Back Sunday

Egy kis kedvcsináló:

Mutemath:

Kasabian:

Blink 182:

Taking Back Sunday:

Bármelyik online zenei blogot/magazint nézem, mindenütt a Nevermind megjelenésének huszadik évfordulója a téma. Akárcsak Freddie Mercury esetében, most sem mehetek el szó nélkül a topik mellett, hiszen a Nirvana nagyon fontos eleme a személyiségfejlődésemnek.

Ha a Queen volt az öntudatra ébredés első csipás pislogása, akkor a Nirvana volt az első padlóra zuhanás az ágyról az éjszaka közepén. Most persze a Nevermindról kellene írnom, de egyfelől már áradoztam az évforduló kapcsán megjelent tribute albumról, másrészt sokkal többet hallgattam a Bleachet és az In Uterót. Úgyis annyi helyen leírják a korong jelentőségét, hogyan változtatta meg a kilencvenes éveket, bla-bla. Maradnék a Freddie Mercury-s posztnál jól bevált gyakorlatnál, és inkább spontán nosztalgiázok. Arra a pillanatra nagyon pontosan emlékszem, hogyan tört be a tudatomba Kurt Cobain muzsikája.

Egy gimis osztálytársamtól kértem kölcsön egy (természetesen agyonmásolt) Nirvana kazit, mert tetszettek az MTV-n látott klipek. Igen, gyerekek, akkor még zenét játszott az zenetévé, nem részegen dugó és üvöltöző majmokat. Vagyis hát de, részben. Na mindegy, ott feküdtem elalvás előtt a sötét szobában, amikor megszólalt a Scentless Apprentice... ami olyan katarzis élményt váltott ki belőlem, amit még Jim Carrey sem tudna elripacskodni. Nem tudtam aludni, összezavarodtam, de reggel más emberként ébredtem.

Attól a perctől kezdve Nirvana rajongó voltam, és mind a mai napig az is maradtam. Ekkoriban már próbálkoztam a gitározással (sajnos ma is csak a próbálkozásig jutok el), szóval jött a magnó mellett hosszasan ücsörgések korszaka. Igen, gyerekek, akkor még nem volt internet, ahonnan 1-2 kattintással letöltötted a tabulatúrát és a dalszöveget. Ültél, és addig próbálgattad, amíg nem hasonlított eléggé. Szerencsére a Nirvana 3-4 akkordos dalait azért nem volt nehéz megfejteni :)

Volt sok zenekari próbálkozás, a gimis zenekarral (amiben csak kornyikáltam) játszottuk a Lithiumot és Smells Like-ot, természetesen borzalmasan, de a lényeg, hogy én nagyon beleéltem magam a hellóhellózásba. Későbbi, gitáros projektekben is állandó közös nevező volt a Nirvana, olyan fantáziadús, és egyáltalán nem Kurtre hajazó nevekkel, mint a Pet Meat vagy a Feeling Sheep. Szintén nagyon élesen emlékszem arra, hogyan tudtam megvenni a Nirvana kazettákat eredetiben.

A buszmegállóban álldogáltam, amikor hirtelen egy taxi száguldott el mellettem az úttesten, hangos csörrenés kíséretében. Ekkor vettem észre, hogy egy taxisbuksza teljes tartalma kiszórodott az úttestre. A kapzsiság ősi ösztönétől hajtva kiszaladtam érte, felkaptam, majd hazáig szaladtam vele. Nem voltam ám ilyen rosszéletű kölök, otthon egyből megmutattam a szüleimnek, hogy a hülye taxis elhagyta a napi keresetét, és miután nem találtunk semmi olyan jelet, ami alapján vissza lehetett volna adni a tulajnak, a szüleim lenyúlták a devizát (dollárt és márkát), én meg megkaptam zsebpénznek a forintot :) Épp elég volt arra, hogy megvegyem mind a 4 Nirvana kazit.

Bár debreceniként kötelezően szeretnem kellett volna a Tankcsapdát, akkoriban én kifejezetten rühelltem, az Egyszerű dal miatt. Egyszerűen pofátlan nyúlásnak tartottam. Nem értettem, hogy az egy tribute. Az egy másik történet, hogy évekkel később miért kezdtem el mégis Tanksapkát hallgatni, egyszer elmesélem.

Sőt. Mondok rosszabbat is. Amikor a Foo Fighters első klipje megjelent, én kifejezetten ellene voltam, mert a Bravo magazinban azt olvastam, hogy Dave Grohl Kurtnek énekli, hogy I don't owe you anything. Szerencsére elég hamar beláttam, hogy ez mekkora hülyeség volt. A sors iróniája, hogy az egyik kedvenc számom azóta az I'll Stick Around.

Volt olyan is, amikor azon készültem ki, amikor rájöttem, hogy az általam istenített Kurt is másol zenészeket, és amikor először hallottam az Is She Weird című Pixies számot, egy világ dőlt össze bennem.

Persze nemcsak nosztalgiázni tudok. Valahányszor a kezembe veszem a gitárt, egy-két Nirvana riffet kénytelen vagyok eljátszani. Mint ahogy valahányszor elszakad a cérna, a végső menedék a Nirvana muzsikája a - kezdetben igazságtalanul megvetett - Foo Fighters mellett. Kezd ez a poszt túl hosszú lenni, és én még órákig tudnám írni. Jobb itt abbahagyni, és meghallgatni a Something In The Way-t.

Feltűnt, hogy mostanában csupa olyan dalt hallgatok, ami az elrohanásról szól. Ha nektek is van hasonló dalotok, várom a kommentek közé! (Runaway train nem ér.)

The National: Runaway

Kanye West: Runaway

Nemjuci: Runaway

Linkin Park: Runaway (live)

És egy vidámabb ráadás:

Ez pedig a levezetés:

Úgy tűnik, 2011 a klasszikus sci-fi éve nálam, hiszen egy újabb, a műfaj hőskorából származó könyvet habzsoltam be. Sőt, azt is elárulhatom, hogy legközelebb még mélyebbre merülök, és Aldiss sci-fi történeti munkájába vágok bele. Annyi előnye mindenképp van a dolognak, hogy magyarul elég kevés találat van a neten ezekre a könyvekre, a jelen tárgyalt Zsiványhajóról például még senki sem írt ajánlót, csak a fülszöveget lehet itt-ott megtalálni.

Már maga a kiadó is megér egy misét, a Hajja és fiai elég sok olyan sci-fi és fantasy írást kiadott kvázi ponyvaként, ami igazi kincsnek számít magyarul, köztük több Van Vogt, Poul Anderson és Harry Harrison kötet...

A.E. Van Vogtról is írtam már itt a blogon, nagyon röviden összefoglalva: bár a nagyközönség számára itthon szinte ismeretlen a neve (én is az Agavés sorozat révén találkoztam vele), a tudományos-fantasztikus irodalom aranykorának egyik legnagyobb írójáról van szó. Az Alien-univerzum rajongói viszont jól ismerhetik, hiszen egyes vélemények szerint egyik korai novellájából nyúlták a prédákba tojásokat rakó gyilkológép ötletét. További érdekesség, hogy leghíresebb művét Boris Vian fordította le franciára.

A Zsiványhajó könyvként 1965-ben jelent meg, de három korábbi novellából gyúrta össze Vogt. A közel 50 éve írt történet mind a mai napig aktuális, sőt, egyre aktuálisabb: a túlnépesedő Földről útjára indított csillaghajó útját meséli el a letelepedésre szánt világok kutatása közben. Ami igazán magával ragadott a könyvben, hogy egyszerre el tudtam képzelni látványos blockbusterként, ugyanakkor a Moon stílusú kamaradarabként is. A könyv leginkább azt mutatja be, hogyan korcsosodik el az emberi faj, miután több generáción át bolyong az űrben, szinte remény nélkül. Néha olyan érzésem volt, mintha egy középkorban játszódó, trónviszályokat bemutató történetet olvasnék, máskor viszont a Star Trek Voyager fedélzetén éreztem magam :)

Az biztos, hogy keresni fogom Van Vogt többi könyvét is, na és persze meglátjuk, mit ír róla Aldiss a Trillió éves dáridóban (ezt vehetitek teasernek).

Kicsit késve reagálok a mai évfordulóra: Freddie Mercury ma lenne 65 éves. Sorra láttam az ismerőseim facebook postjait, a legkirályabb google doodle-t evör, Taylor Hawkins üzenetét a youtube-on, és rá kellett jönnöm, hogy én is sok mindent tudnék mondani, ha nem is Freddie-ről, de a Queenről.

Igazából ez a zenekar volt az első olyan banda számomra, amit igazán megszerettem. (Legalábbis nagyon remélem, hogy a hatodikosan hallgatott rapülők nem számít.) Az első emlékem, hogy volt valahonnan egy agyonmásolt Queen válogatáskazim, ahol még a számcímeket sem ismertem, és a magam 10-11 éves fejével azt találtam ki, hogy biztos minden dalnak a refrén a címe. Szóval mind a mai napig van pár olyan dalcím a fejemben, amit csak én ismerek :)

Később a dalcímeket kijavította az a nálam pár évvel idősebb csaj (akit egyébként onnan ismertem, hogy gyakran együtt sétáltattuk a kutyáinkat, az enyémet egészen véletlenül Freddie-nek hívták) akinek kölcsönadtam a kazit - és azt hiszem, ez volt az első alkalom az életemben, amikor zenével próbáltam csajozni.

A következő emlékem viszont az, hogy Kurt Cobain halálakor orosz romantikuson edződő tinédzser lelkemben áttokként éltem meg, hogy minden olyan zenekar énekese, amit én megszeretek, hamarosan meghal.

Freddie is, és Kurt is alig egy évvel azt követően távozott el, hogy felfedeztem a zenéjüket... szerencsére azóta ez az "átok" megszűnt. De nemcsak kamaszkori élmények/hatások fűznek a Queenhez.

Már az is nagyon melengette a szívemet, amikor a Brian May feltűnt az egyik legszebb Foo Fighters szerelmes dalban, és később az is kiderült, hogy May és Taylor is a Foo Fighterst tartja a legjobbnak a mai zenekarok közül. És akkor még nem említettem azt a momentumot, amikor a Hyde Parkban 80 ezer néző előtt a Foo Fighters koncert ráadásában meglepetésként felbukkant a színpadon a Queen... sosem felejtem el.

Sorolhatnám még a végtelenségig: milyen hatással volt rám, amikor a Hegylakóban meghallottam a Who Wants To Live Forevert (ez a címe? :)), hogyan próbáltam életem első házi bulijában elénekelni a Bohemian Rapsody-t, és mennyire sajnálom, hogy a Queent nem láthattam Freddie-vel együtt élőben, csak a Paul Rodgers féle utózenekart.

Mercury színpadi jelenléte, intenzitása megismételhetetlen és példa értékű bármilyen előadó számára. Szóval a legnagyobb riszpekt.