neveletlen

Korábban hosszasan értekeztem arról a hírről, miszerint kilépett (?) a Tankcsapdából Cseresznye, a gitáros. Nem mehetek el szó nélkül a legújabb fejlemény mellett sem: az új gitáros ugyanis Sidlovics "Sidi" Gábor lesz, akit leginkább a Zanzibár (ex) gitárosaként ismernek a popszakmában. 

Be kell vallanom, ez egy nem várt, ám pozitív fejlemény számomra... némi túlzással visszaadta a reményt, hogy a Tankcsapda tagcseréből még valami jó dolog is kisülhet.

Pár hete Sidi távozása a Zanzibárból egyáltalán nem lepett meg, ez már borítékolható volt a Maffia nevű hobbiprojekt indulásakor. Mégsem kapcsoltam össze fejben a két hírt, meg sem fordult bennem ez a lehetőség. 

Minden bizonnyal Sidi fogadtatása ugyanolyan vegyes lesz, mint amilyen a Cseresznye távozásáról szóló reakcióknál is volt. Akik kicsit is értenek a zenéhez, és voltak már Zanzibár koncerten, azok jól tudják, hogy a csapat zenészei vérbeli rockerek, akiknek ráadásul megvan a kellő képzettsége és lelkesedése is ahhoz, hogy élvezhető, minőségi rockot nyomjanak élőben.

Hogy miért lett belőlük mégis egy időben agyonjátszott popzenekar, az egy másik sztori, de becsületükre szóljon, hogy többször is, elég drasztikusan megpróbáltak kitörni abból a kategóriából, amibe a magyar zeneipar sajátosságai miatt kényszerültek. 

Sidiről csak annyit jegyeznék meg az esetleges fanyalgóknak, hogy kevés olyan lelkes és elkötelezett gitárost ismerek, aki kellően szerény, ugyanakkor legalább annyira megszállott is, nem mellesleg saját gitárboltja van.

Röviden: Hajrá Sidi! Üdv a csapatban!

Nem nagyon tájékozódtam az Égi esztergáról, mielőtt belevágtam volna, ezért elég nagy meglepetést okozott. Eddig A sötétség balkezét olvastam a szerzőtől, illetve sokat hallottam már a fantasy könyveiről, így valami hasonlóra számítottam ezúttal is, viszont azt sosem gondoltam volna, hogy egy "kvázi Philip K. Dick könyvet" fogok olvasni. Arról tudtam, hogy Dick és Guin barátok voltak, de nem emlékeztem rá, hogy az írónőnek van egy ennyire Dickre hajazó műve is.

Az Égi eszterga témaválasztását tekintve valóban akár Dick agyszüleménye is lehetne: a főszereplő álmai módosítják a valóságot, és az őt kezelő pszichiáter ezzel visszaélve megpróbálja a saját elvei szerint formálni a világot. Szerencsére a könyv nem egy gyenge utánérzés, inkább Ursula saját értelmezése a valóság/álom témakörben.

Kevésbé nyomasztó, kevésbé paranoid, sokkal finomabb, árnyaltabb megközelítés, mint PKD őrült víziói. Hozzáteszem, számos Dick műhöz hasonlóan ez sem könnyű olvasmány, de megéri rászánni az időt és az energiát. Ráadásul elég komplex műről van szó, amit minden bizonnyal többször is el kell olvasni ahhoz, hogy teljesen összeálljon a kép. A pszichológiai és filozófiai vonatkozás mellett számos irodalmi és eszmetörténeti utalás található a könyvben, nem beszélve az olyan alapvető morális kérdésekről, mint az orvos-beteg viszony, vagy szimplán a hatalomvágy kérdésköre.

Az összetettsége miatt számos nyitott kérdést is hagy olvasóban, én például hajnalban azon kaptam magam, hogy a történetet vallási szempontból próbálom értelmezni... A komplexitás és a szakzsargon ellenére nem lehet panasz a stílusra sem: néha már-már költőien szép képek tűzdelik az Égi esztergát.

És ha már itt tartunk: Dickhez képest itt az érzelmi vonal is erősebb, és kapunk egy szerelmi szálat is.

Tömören: csillagos ötös.

Az Égi esztergát nemcsak a sci-fi rajongóknak ajánlom, hanem pszichológusok, pszichiáterek számára is :)

Egyszer (jó régen) áradoztam egy budai antikváriumról. Már egy ideje nem jártam arra, mert másfél éve új munkahelyem van, azonban december közepén arra vitt a sors, és nem bírtam megállni, hogy ne menjek be. Természetesen az eladó srác azonnal felismert, és büszkén mutatta be az új sci-fi polcot a boltban. Régen viszonylag eldugva, egy fotel mögötti sarokban volt a "sci-fi részleg", most azonban egy sokkal nagyobb polcot kapott, kiemeltebb helyen, mivel a tulajnak sikerült egy nagyobb készletet beszereznie. Mondanom sem kell, egy elég nagy szatyorral távoztam a boltból, tele 200-300 forintért levadászott sci-fi klasszikusokkal.

Ezek egyike volt a Halálvilág, ami tökéletesen illik abba az elméletembe, hogy minél gagyibb vagy rondább egy könyv borítója, annál jobb lesz a mű. Nos, ez a borító sok embert mosolygásra (az öreg néniket pedig szörnyülködésre) késztetett a metrón, de én még külön élvezem is a dolgot.

A Halálvilág Harry Harrison első publikált könyve, egy trilógia első része. Egyes vélemények szerint ugyanabban az univerzumban játszódik, ahol Harrison legnépszerűbb könyve, a Rozsdamentes acélpatkány is, de erre csak homályos utalások vannak szerintem. Két könyv ugrott be egyből a Halálvilág olvasása közben: A Dűne és a Bioszféra, előbbi néhány évvel, utóbbi néhány évtizeddel később született, mint a jelen tárgyalt kötet.

A könyvben szereplő Pyrrus lakói sokban emlékeztetnek a fremenekre, keménységüket, kegyetlenségüket tekintve, de hiányzik belőlük a fremenek hite és vallási fanatizmusa, mint ahogy a Dűne is sokkal komplexebb, mélyebb történet, mint a Halálvilág.

Ettől függetlenül jó könyv a Deathworld, Harrison rajongóinak feltétlen ajánlom, de bármely sci-fi kedvelő olvasó is nyugodt szívvel belevághat.

Mielőtt belevágnék a könyv taglalásába, nézzünk meg együtt a John Carter előzetesét:

Most pedig ugorjunk vissza pontosan száz évet az időben, ugyanis ekkor jelent meg először az Under The Moons Of Mars című sorozat az All Story szórakoztató magazin hasábjain. A történetek pontosan azt nyújtották (és nyújtják ma is), amit a hollywoodi blockbusterek: látványos akciót, mesés szerelmet, hihetetlen kalandokat.

Mai szemmel nézve A mars hercegnője olcsó és sablonos ponyvaregény, aminek vajmi kevés köze van a tudományos-fantasztikus irodalomhoz.

Sosem szabad azonban elfelejteni, hogy mikor született, és milyen hatása volt. Burroughs művei számos szerzőt és rendezőt inspiráltak, amire jó példa, hogy többek között Heinlein és Kim Stanley Robinson is egyértelmű irodalmi utalásokat tesz rá. Ray Bradbury és Arthur C. Clarke is ezen a könyveken nőtt föl. Sőt, állítólag a Vészhelyzet Carter dokija is a Mars könyvek főhőse után kapta nevét. És nemcsak a kulturális hatása érezhető mind a mai napig: számos tudóst épp ezek a bugyuta könyvecskék inspiráltak gyerekként arra, hogy a tudománnyal foglalkozzanak.

Korábban már ismertem Burroughs nevét, leginkább a magyarul is bőségesen megjelent Tarzan könyvek miatt. A szerző sci-fi műveiről azonban csak a Trillió éves dáridóban olvastam először, amiben szinte egy egész fejezetet szentelnek Burroughs által képviselt vonalról a sci-fi történetében. A wikipedián külön szócikket találunk csak az úgynevezett Barsoom könyvekről (így hívják a Mars lakói bolygójukat), a posztban tárgyalt első részről pedig magyarul is olvasható egy elég részletes elemzés, érdemes elolvasni az sfmag-on.

Könnyed, szórakoztató olvasmány volt A Mars hercegnője, ami alapján kíváncsian várom, hogy mit hoz ki belőle a hollywoodi álomgyár. Az biztos, hogy a forgatókönyvíróknak nem volt nehéz dolga...

Mindig is ellentmondásos érzelmeim voltak a Tankcsapdával kapcsolatban. Egyfelől, elméletileg kötelező lenne szeretnem őket, hiszen debreceni (proli) gyerek vagyok, akinek az erősen megnyomott "t" betűk, a furcsa szórend alkalmazása (rúgom szét fejed pörgővel) mellett egyik alapértelmezett beállítása kellene, hogy legyen, hogy szereti a Tankcsapdát.

Én sokáig kifejezetten kerültem őket, egészen addig, amíg a faterom főiskolás koromban valamiért Télapóra meglepett az Agyarországgal. Onnantól kezdve jött a nagy rátalálás, felfedezés korszaka nálam, és mind a régebbi, mind az utána következő lemezeket szép lassan megszerettem.

Közben lehetőségem adódott többször is személyesen beszélgetni Lukáccsal, és ezáltal még közelebb éreztem magamhoz a bandát. Pogóztam a keménymagban a Kisstadionban, és végignyomtam legalább kettő debreceni kocsmatúra-Főnix csarnokos koncert kombót is. Sok közeli barátom is rajongó (fateromról nem is beszélve), így ez is árnyalja a dolgot.

Ugyanakkor az utóbbi pár lemez, és leginkább a 2009-es Minden jót! elbizonytalanított. Úgy éreztem (a nagyjából egy korú) Kispál és a Borzhoz hasonlóan a Csapda kiégett, önmagát ismétli, sőt, mi több, néha már önmaga paródiája. Nagyon jól jellemzi az albumot, hogy az egyik legelvakultabb rajongó haver úgy fogalmazott róla, hogy olyan, mint egy Hooligans album. Lovasi András viszonylag időben észhez tért, és sikerült a pozitív vonások átmentésével egy friss hangzású bandát kezdenie, és a Kiscsillag születése után a Kispál és a borz fel is oszlott. Tarthattak egy tök jó búcsúkoncertet, amiről készült tök jó koncertfilm.

Közben pedig kis hazánkban a rockzenekarok új generációja nőtt fel, ráadásul a Petőfi Rádiónak köszönhetően a köztudatba is bekerültek. Korábban a Tankcsapda volt "A ROCKZENEKAR" hosszú évekig, de az elmúlt 5-6 évben sorra jelentek meg az igényesebb, ötletesebb, frissebb hangzású hazai bandák. Számomra például az Óriás már réges-rég átvette a lelkemben azt a helyet, amit átmenetileg a Tankcsapda töltött be (értsd: ha tele van a f@szom, és magyar rockzenére vágyom).

Nna. Ezekkel az előzményekkel láttam pár napja a hírt, miszerint a Tankcsapda gitárosa, Cseresznye közel húsz év után távozik a zenekarból. Némileg ellentmondásos a hivatalos közlemény, kicsit mintha elbeszélnének egymás mellett az érintettek. Ilyesmi megesik bármelyik zenekar életében, többször is. Amit viszont nem értek, hogy ha egy 3 fős bandából elmegy a gitáros, és a zenekar már amúgy is kiégett egy ideje, akkor minek azzal bohóckodni, hogy új gitárossal, új lemezt vesznek fel?

Szerintem Lukácsnak most kellene meglépnie azt, amit Lovasi is meg tudott tenni pár éve. Ha nem is végleg abbahagyni, de pár évre szüneteltetni a Tankcsapdát, hagyni feltöltődni az elemeket. Belevágni valamilyen hobbiprojektbe (esetleg más zenei stílusban), amit őszintén tud szeretni és élvezni, és nem a megélhetésről szól (a pár évig tartó szünetre így is össze lehetne szedni anyagi tartalékot). Aztán vagy jobban ráfeküdni a hobbiprojekt befuttatására, vagy pedig pár év után nagy csinnadratta közepette visszatérni a Tankcsapdával, tartani egy jubilemi Arénás koncertet, és nem utolsó sorban, a hosszabb pihenő alatt felhalmozott élmények, új zenei tapasztalatok felhasználásával készíteni egy olyan Tankcsapda lemezt, ami letépi a fejünket. Persze tudom, hogy nem megy ez ilyen egyszerűen: ott van a hatalmas rajongói bázis miatti nyomás, a szponzori szerződések, és így tovább.

Csak remélni tudom, hogy a gitárosváltás meghozza azt a vérfrissítést, amire a Tankcsapdának szüksége van. Azt nem lenne jó látni, hogy fokozatosan egyre jobban belefásuljanak ugyanazoknak a szöveg és gitártémák ismételgetésébe...

Szóval, sok sikert, kitartást Tankok!

Azt hiszem, ez a sci-fi rajongó magányossága: amikor úgy érzed, hogy egy könyv messze túlmutat a műfaj keretein, bőven elmenne szépirodalomnak is, közben pedig alig hallott róla valaki. Sajnálom, hogy Frank Herbert neve csak SF körökben cseng ismerősen, akkor is "csak" a Dűne-sorozat miatt, közben pedig számos olyan regénye van, ami a legjobb XX. századi írók közé emelik, a Dűne zsenialitása nélkül is.

A Halandók és halhatatlanok jó példája az igazán mélyre ható sci-fi-nek, ahol a tudományos-fantasztikum csupán megjelenési forma, vagy ha úgy tetszik, írói eszköz. Vannak benne idegen lények és különös szerkezetek, de mindez csak keret egy rendkívül mély és filzofikus történethez, amiben nem kisebb témákat boncolgat a szerző, mint a halál, az elmúlás vagy éppen az őrület.

Más kérdés, hogy ez a legtöbb Herbert műre igaz, azonban a Halandók...-ból szinte hiányoznak a szerteágazó mellékszálak, és ez a könyv kifejezetten a halandóság-halhatatlanság problémájára fókuszál.

Teszi mindezt egy rendhagyó bűnügyi regénybe ágyazva, ahol az unatkozó (halhatatlan) idegenek a saját szórakoztatásukra manipulálják az embereket. És ha már itt tartunk, a hatvanas években íródott történetben Herbert a valóságshow-k világát is előre vetíti.

Nem könnyű olvasmány a Halandók és halhatatlanok, de megéri a fáradtságot elolvasni: elgondolkodtató és felkavaró mű.

Új év, új poszt, és azt hiszem, jobb könyvvel nem is kezdhettem volna a 2012-es esztendőt.

Ezért szeretem annyira a sci-fi műfajt, mert ennyi év, ennyi elolvasott könyv után is meg tud még lepni, le tud nyűgözni a tudományos fantasztikum. Ehhez a könyvhöz személyes emlék is kapcsolódik, mert valamiért nagyon beleégett az agyamba a címe és a borítója még tizenéves koromból. Emlékszem, hogy egy osztálytársam (?) olvasta nagy elánnal... Ennek ellenére még sosem jutottam oda, hogy kézbe vegyem, és akkor ugrott be igazán, hogy be kellene szerezni, amikor a Trillió éves dáridóban nagyon dicsérték, és Bestert Zelazny mellett emlegették.

Nem csoda, hiszen a különböző rajongói fórumokon minden idők egyik legjobb sci-fi könyveként emlegetik a Tigris! Tigris!-t, Bester pedig ezen regénye mellett arról is híres, hogy ő kapta meg először a Hugo Awardot. Érdemes utánaolvasni a wikipedián, rendkívül sokoldalú alkotóról van szó...

A Tigris... ről valóban csak hiperlativuszokban tudok írni: fordulatos, izgalmas, tele van meglepetésekkel. Mindenből van egy csipetnyi, amitől számomra egy könyv letehetetlen lesz: szatirikus humor, sodró lendületű cselekmény, fejlődő karakterek, némi posztmodern beütés, egy kis társadalomkritika, élvezhető mennyiségű politikai intrika. A sztorit még érdekesebbé teszi, hogy Bester a valós életből merített ihletett: egy a tengeren magára hagyott második világháborús tengerészről szóló újságcikkből. Egyesek egyfajta felturbózott Monte Cristóként tekintenek a Tigris! Tigris!-re, más vélemények szerint a cyberpunk elődje a könyv. Mindkettővel maximálisan egyetértek.

Annak ellenére, hogy 1956-ban jelent meg először, Bester műve ma is tökéletesen megállja a helyét, akár a stílusát, akár a mondanivalót, akár a benne szereplő ötleteket nézzük. Minden sci-fi rajongónak kötelező mű, amit két-három évente újra akar olvasni az ember.

Nem tudom, mennyire voltam következetes, és hányszor írtam már le idén egy könyv kapcsán, hogy ez volt számomra az év durranása, de szívem szerint most ezt írnám. Nem tudtam, mire számítsak, amikor az Alekszandra és a teremtés növendékeit elkezdtem olvasni, tetszett a borítója, és az is jó pont volt, hogy egy ukrán házaspár írta. A Harry Potterre utaló fülszöveg viszont azt sugallta, hogy valamilyen "ifjúsági regényre" számíthatok, ami kevésbé kommersz, mint a HP.

Nehéz eldönteni, hogy a kiadó kit is akart megcélozni ezzel a könyvvel, de szerintem hiba volt a Harry Potterrel párhuzamot vonni. Az egyetlen kapcsolat a két történet között, hogy itt is elkerül egy rejtélyes iskolába a főhős, ahol fura dolgokat tanulnak. Viszont az Alekszandra... egyáltalán nem gyerekkönyv, kellő érettség és háttértudás kell a történet feldolgozásához. Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy teljesen megértettem a sztori végét.

Emellett az egész könyv sokkal nyomasztóbb, ijesztőbb és borúsabb, mint a Harry Potter világ. Itt a szereplők kétségbeesésükben öngyilkosságot kísérelnek meg, a szeretteik életével zsarolják és prostítucióra kényszerítik őket, szó szerint kifordulnak magukból,  és még folytathatnám. Az más kérdés, hogy a szovjet gyerekmesék sem voltak túl vidám hangulatúak (pl. A süni a ködben).

A Marina és Szergej Gyacsenko szerzőpár mesteri módon tartja fenn a fojtogató hangulatot és vele együtt az olvasó feszült figyelmét az első oldaltól az utolsóig. Amíg a Harry Potterben rengeteg sablonos megoldás, kulturális utalás (vagy nevezhetjük nyúlásnak is), kiszámítható fordulat van, addig az Alekszandra és a teremtés növendékeiben állandó bizonytalanságban éreztem magam, nem tudtam, mire számítsak a következő oldalon, és ahogy már írtam, a befejezés is erősen elgondolkodtatott. Ha már itt tartunk, szerintem hiányzik a könyből egy pár oldalas utószó, ahol a szerkesztők adnak némi fogódzót a sztori értelmezéséhez, például ejthetnének pár szót a szemantikáról, vagy a könyvben használt vizualizációs technikákról. Az sem egyértelmű számomra, hogy ez csak önálló könyv-e, vagy van folytatása...

Mindenesetre azt hiszem, hogy év végén már nyugodt szívvel írom le, hogy ez volt az év legjobb könyve :) Ahogy nézegetem a netet, nemcsak nekem jött be ennyire.

Vicces belegondolni, hogy online újságíró koromban 100 cikket nagyjából két hónap alatt termeltem ki, a neveletlen blog századik posztjához pedig közel két év kellett. Mégis büszke vagyok rá, hogy nem adtam fel a blog írását annak ellenére sem, hogy jól tudom, alig pár ember olvassa ritkán megjelenő posztjaimat. Nekik viszont nagyon köszönöm a megtisztelő figyelmet.

Mivel kezd a poszt "Oscar-díj megköszönő" jellegű lenni, jöjjön néhány érdekes adat.

A blog indulása óta 74 könyvről írtam ajánlót, azaz átlagosan havi 2 könyvet olvastam el az elmúlt két évben. A többi poszt megoszlik a Foo Fightersről és az Óriásról szóló bejegyzések között :) Ezt jól példázza, hogy a legnépszerűbb poszt a Foo Fighters lemezajánló volt (jessz!).

Ja, és nemcsak a blog jubilál: Philip K. Dick ma lenne 83 éves.

Közeleg az év vége, a zenei szaksajtót elárasztották az éves termését összegző toplisták. Szerencsére a Recorderen összegyűjtve el lehet olvasni őket... Természetesen én is összeraktam egy rövidke szubjektív toplistát, íme:

1. Foo Fighters: Wasting Light
2. Mutemath: Odd Soul
3. Kasabian: Velociraptor!
4. The Strokes: Angles
5. Manchester Orchestra: Simple Math
6. Adele: 21
7. Ed Sheeran: +
8. Arctic Monkeys: Suck It And See
9. Coldplay: Mylo Xyloto
10. Taking Back Sunday: Tacking Back Sunday

+2:

Nevermind feldolgozáslemez
Achtung Baby feldolgozáslemez

Kiadó: Agave, 2007

Ahogy az előző posztban írtam, "lazításként" vágtam bele a Dr. Vérdíjba, és jó volt az előérzetem: sok magyar kifejezés illik arra az élményre, hogy milyen Dicket olvasni, de a lazítás illik rá legkevésbé. De hát mit is vártam egy olyan könyvtől, ami egy poszt-nukleáris világban játszódik, a paranoid-skizofrén PKD tálalásában?

Hogyan látja egyik kedvenc szerzőm a kétes eredetű nukleáris katasztrófa utáni világot? Csak néhány hangulati elem, spoiler nélkül:

- A legnagyobb érték a dohány, az alkohol és pornográfia. A szakosodott emberek érvényesülnek.

- A mutáció miatt az állatok intelligensebbek lettek: van furulyázó patkány és beszélő kutya.

- A hitet az emberekben egy műholdon keringő celeb tartja, aki zenéket és előre felvett könyvrészleteket sugároz le.

Ja, és egy jellegzetes idézet: " A pszichológia nem segít óvóhelyet ásni."

És ezek még a könyv legkönnyebben emészthető, leginkább közérthető elemei. Vannak még a túlvilággal társalgó nyomorékok, meg nem született, de belülről kommunikáló testvérek, üldözési mániában szenvedő godlike genius (nem tudom máshogy megfogalmazni), és így tovább.

A Dr. Vérdíj tipikus Dick könyv: minden annyira ismerős, minden annyira nyomasztó, és mégis: az ember olvasni akarja.

Időközben a Gépnarancs indított egy Philip K. Dick sorozatot, amiben épp ugyanezt a könyvet elemzik, hamarosan be is linkelem.

Ja, és PKD magyar honlapja is tökre beindult, juhéé.