neveletlen

Minden sci-fi rajongó bibliájában, a Trillió éves dáridóban ezt írják Walter M. Miller könyvéről: "...azonnali meleg fogadtatásban volt része a kritikusok részéről, ugyanis kijelentették, hogy annyira jó, hogy biztosan nem is SF".

Bár a könyvet pár éve újra kiadta a Maecenas kiadó, én a "klasszikus" Galaktika Fantasztikus Könyvek féle kiadást olvastam, ami jól elkapott borítójával az egyik ikonikus darabja a sorozatnak, és mindenkinek megvan, aki gyűjtötte vagy gyűjti a Kozmosz/Galaktika vonalat.

Nekem is legalább tíz éve megvan már, viszont eddig valamiért nem éreztem késztetést rá, hogy elolvassam, pedig sokan ajánlották. Talán nem is baj, mert annak ellenére, hogy nagyon olvasmányos, témáját tekintve eléggé komplex és nehéz könyv, és sziporkázó humora mellett azért eléggé nyomasztó is.

Sokan a poszt apokaliptikus témájú regények egyik legjobbjának tartják a Hozsannát, az mindenesetre biztos, hogy messze-messze jobb, mint például a nemrég olvasott Metro 2033.

A Trillió éves dáridó egyébként Kurt Vonnegut és az Ötös számú vágóhíd mellett említi Millert, leginkább amiatt, hogy akárcsak Vonnegut mester esetében, Miller esetében is egy második világháborús trauma a könyv ihletője.

A különbség csupán annyi, hogy amíg Kurtot bomázták Drezdában, addig Miller inkább bombázott.

A könyvet olvasva néha beugrott Vonnegut, de sokkal többször ugrott be Philip K. Dick neve, akinek számos könyve szól az atomháborútól való rettegésről, vagy egy nukleáris katasztrófa hatásairól (pl. a Dr. Vérdíj). Ugyanakkor hiányzik belőle a Dick féle paranoia és végtelenül nyomasztó légkör, viszont sokkal több benne a humor és a filozófia.

A könyvről egyébként számos nagyon részletes és jó leírás született már, többek között ez és ez is.

Az idei olvasmányaim között a Hozsánna néked, Leibowitz! átvette a vezető helyet, gyakorlatilag pár nap alatt befaltam, annyira jó. Ha jól láttam, a BBC készített belőle adaptációt, kíváncsi leszek, mit hoztak ki belőle.

Mielőtt magáról a történetről írnék, mindenképp az 1993-as magyar kiadásról (LAP-ICS) kell ejtenem néhány szót, mert az igénytelen és félrevezető ponyva mintapéldája.

A borító alapján ugyanis a gyanútlan olvasó azt sejtheti, hogy Alien könyvről van szó, hiszen rohamosztagos katona látható, akire egyszerre leselkedik egy (meglehetősen bénán megrajzolt) vérszomjas xenomorf és egy arctámadó is.

Ha a hatás nem lenne elég, fel van sorolva az első 3 Alien könyv címe, amit valóban Alan Dean Foster írt (a filmek alapján).

Az eredeti címet sem sikerült rendesen lefordítani: A sentenced to Prism-ből pusztán Ítélet lett, ami nemhogy a címben szereplő szóviccre (sentenced to prison) nem utal sehogy, de a történet központi elemét adó Prizma bolygót sem sikerült becsempészni. A hátsó borító is igaz gyöngyszem, ahol olyan idézet szerepel, amit két külön szövegrészből lett úgy összeollózva, hogy minél jobban az Alienre utaljon.

Na, ennyi elég is lesz :)

A Sentenced To Prism klasszikus sci-fi témát boncolgat: a magára hagyott hős túlélési lehetőségeiről egy az emberi életre szinte alkalmatlan bolygón. Érződik, hogy Foster többnyire filmkönyveket ír, és ez a mű is inkább egy látványos akciófilm forgatókönyvére hajaz. Sokban emlékeztet ugyanakkor ADF másik saját könyvére, a Kristálykönnyekre is, ami szintén csodálatos borítóval, a LAP-ICS gondozásban jelent meg. Úgy tűnik, a szerzőnek van némi kattanása a kristályok irányába...

Az Ítélet tipikus nyári olvasmány: izgalmas és szórakoztató, de nem kínál ennél többet.

Újabb nagy hiányosságot pótoltam be: most már elmondhatom magamról, hogy az "aranykor" mindhárom nagy szerzőjétől olvastam már (azaz: Asimov, Clarke, Heinlein). Más kérdés, hogy egy másik értelmezésnek már rég megfelelek, hisz a "sci-fi nagyok ABC-jét" (Asimov, Bradbury, Clarke) már rég teljesítettem. Na jó, ez az egész okoskodás csak azért kellett, hogy megemlékezhessek a posztban a közelmúltban elhunyt Ray Bradbury-ről: RIP.

Visszatérve az alapgondolathoz: emlékeim szerint hasonszőrű, sci-fi kedvelő ismerőseim körében Heinlein neve egyáltalán nem (volt) annyira ismert és felkapott, mint mondjuk Asimov vagy Clarke. Ez azért is fura, mert nemzetközileg tényleg az egyik legfontosabb SF szerzőnek tartják. Sebaj, ami késik, nem múlik.

Az említett szerzők (és sokan mások) esetében elképesztő belegondolni, hogy mennyivel megelőzték az általános gondolkodást. A Matuzsálem gyermekei is eredetileg 1941-ben jelent meg, sorozat formájában, és ennek ellenére tökéletesen megállja a helyét bő hetven évvel később is. Ízig-vérig, klasszikus sci-fi, ami egyszerre feszegeti az élet nagy kérdéseit, ugyanakkor kellően izgalmas és humoros ahhoz, hogy élvezhető legyen.

Röviden összefoglalva a sztori egy olyan csoport hányattatásait mutatja be, akik szokatlanul hosszú életkorral vannak megáldva, és az átlagemberek irigysége miatt számkivetettek lesznek.

Néhol egy-egy szereplő talán túl sokat filozofál egy probléma matematikai vagy metafizikai aspektusáról, de hát ezért tudományos-fantasztikum.

A Matuzsálem gyermekeiben az tetszik leginkább, hogy Heinlein nem erőlteti demagóg módon a társadalomkritikát, inkább finom szarkazmust használ. Ezt nagyban megkönnyíti a főszereplő (aki Heinlien műveinek visszatérő karaktere), a kiltben rohangáló, tökös cowboy mentalitású, kétszázvalahány éves Lazarus Long.

Külön szót kell ejtenem a Cédrus kiadó 1993-as verziójáról, amit a kisebb nyomdai hibák ellenére érdemes levadászni antikváriumokban, mert Temesvári Ferenc groteszkbe hajló illusztrációi kifejezetten feldobják a történetet.

Valahányszor elmegyek a metrókijáratnál található kicsi könyvesbolt kirakata előtt, gyorsan átfutom a szememmel, milyen könyvújdonságok vannak. Mostanában több olyan Vonnegut könyvet is láttam, amiről életemben nem hallottam még, gondolom újabb és újabb posztomusz kötetek.

Mivel már A repülő macska sem győzött meg igazán, inkább úgy döntöttem, hogy újraolvasok egy "valódi" regényt a mestertől, úgyis rám fér lelkileg. A sok állítólagos, "eddig meg nem jelent, de hirtelen előkerült" írás helyett Kurt utolsó, búcsúregényét választottam, ami halála előtt tíz évvel, 1997-ben jelent meg.

Mint mindig, Vonnegut olvasása közben, azt éreztem, hogy minden második mondatot ki kellene jegyzetelnem, posztolnom, pólóra másolnom, tetoválnom, akármi. (A pólót egyébként már évekkel ezelőtt megcsináltattam). Akármilyen keserű és cinikus könyv is az Időomlás, még sokadik olvasásra is nagy hatással van rám, és tud meglepetést okozni. Például többször is előfordult velem, hogy hangosan felröhögtem a buszon, és nem bírtam abbahagyni a nevetést, vagy hogy egy-egy mondata órákra befészkelte magát a fejembe, és szinte másra sem tudtam gondolni.

Szívem szerint sorra újraolvasnám az összes könyvét, de valószínűleg ő is azt szeretné, hogy inkább olvassam a jó kis old-school sci-fiket helyette:

"Trout elmondhatta volna, ami éppenséggel rólam is elmondható, hogy inkább karikatúrákat  teremtett, mint figurákat. Az úgynevezett irodalmi fősodor iránti gyűlölete nemcsak rá jellemző. Valamennyi sci-fi írónak a vérében van."

Talán azért is esett az Időomlásra a választásom, mert ez Kilgore Trout - minden idők legjobb sci-fi írójának - igazi nagy könyve. Csingiling?

Számos alternatív történelmi regényről írtam már a blogon: mi lett volna ha a napóleoni háborúkat sárkányokkal vívják, mi lett volna ha a pestis egész európát elpusztítja, mi lett volna, ha a németek és japánok nyerik a világháborút, és így tovább.

Gibson és Sterling közös műve (többek között) arra a kérdésre keresi a választ kínos precizitással, hogy mi lett volna ha a 19. század második felében gőzhajtású számítógépek határozzák meg Anglia működését.

Már többször is fejtegettem az említett könyvek kapcsán, hogy az alternatív történelem egyik sarkalatos pontja, hogy mindig feltételez egy bizonyos hátteret, aminek ismerete nélkül a "másik oldal" nem érvényesül igazán: nem élvezhetjük a németek uralta USA vízióját anélkül, hogy ne tudnánk, valójában hogy zárult a második világháború.

Gibsonék ezt a részét nem bízzák a véletlenre, és igen részletes jegyzetben taglalják A gépezetben szereplő fogalmakat és személyeket. A gond csak az, hogy a mű központi eleme és szereplői (azaz a differenciálgép, Charles Babbage vagy Ada Byron) korántsem olyan közismert történelmi momentumok, mint a pestisjárvány vagy Napóleon hadjáratai.

Emiatt és a szinte barokkos részletesség miatt is A gépezet egy kifejezetten nehéz könyvnek tűnt számomra. Mégis azt érzem, érdemes volt végigrágnom rajta magam, mert a két szerzőtől sokat lehet tanulni a karakterek, helyszínek, atmoszféra ábrázolásában, nem beszélve az elképesztő mennyiségű háttérinformációról a téma kapcsán.

És újabb rovátkát húzhatok be: végre olvastam egy steampunk regényt is :) 

Mivel sikerült egy nagyobb lélegzetvételű könyvbe kezdenem, várhatóan jó pár hétbe telik, mire végzek vele... szóval itt az ideje egy zenei posztnak. A jelek szerint végre tényleg megérkezett a tavasz, így összeszedtem néhány előadót, akit mostanában hallgatok - leszámítva persze az állandó kedvenceket.

Elsőként mindenképp William Fitzsimmons-t emelném ki, akit az indieshuffle-nek köszönhetően találtam. A kimondhatatlan név és elképesztő arcszerkezet mellett fantasztikus érzékenység jellemzi, és persze nagyszerű dalok.

Ugyanígy nagy hatást gyakorolt rám a szintén kimondhatatlan nevű Gotye, ráadásul pont egy viszonylag sokat játszott slágerével. Remélem valaki készít hozzá egy KFT (Afrika) mashupot, mert nagyon ütne. Nemcsak ez a dal jó, az egész lemez frankó.

Paul McCartney gyermekkora kedvenceit dolgozta fel (ki tudja hanyadik) albumán, ami azért tetszik nagyon, mert nem sablonos szving-feldolgozás lemez, amiből minden előadó készít előbb-utóbb egyet. Bár a jelnyelvvel kísért klip sem túl eredeti ötlet, a két főszereplő miatt azért minimum egy nézést megér. 

A sok picsogás után pedig jöjjön némi rock :)

Az MTV Rockson futottam bele ezekbe a szimpatikus angol srácokba (bár szerintem az Óriást nyúlják). Két lemezük jelent meg eddig, a második jobban bejön.

A Therapy? pedig összehozott egy igazán "badass" albumot, amire egyszerűen nem találok jobb jelzőt. Annyira nyers a hangzás, hogy az már fáj, de ehhez az albumhoz ez illik. Nem könnyű darab, de megéri foglalkozni vele.

Azzal a felvetéssel akartam kezdeni ezt a posztot, hogy - saját magam szórakoztatásán kívül - akkor látom igazán értelmét a blogolásnak, ha olyan könyvről írhatok, amiről még senki sem írt. Párszor belefutottam már ilyen kötetbe, és őszintén szólva az Aglaja esetében is erre számítottam. Ugyanakkor nem vagyok önző: kifejezetten megörültem, amikor azt láttam, hogy rajtam kívül már más is felfedezte Jerzy Sosnowski remekművét, és írt is róla ajánlót.

Az Aglaja tipikusan olyan "kincs", amire annyira szeretek vadászni a könyvesboltokban: pár száz forintért vettem egy leárazáson, kizárólag a különös címe és a jól eltalált borítója alapján. Még a fülszöveget sem tudtam elolvasni, mert be volt fóliázva. Pedig utólag azt kell mondanom, hogy azon ritka fülszövegek egyike, ami nem lövi le előre a poént, nem vezet félre, és fel is kelti a figyelmet.

Még inkább felkeltette volna az érdeklődésem a könyv iránt a könyv végén található köszönetnyilvánítás, ahol többek között Stanislaw Lem, Philip K. Dick és a Coen testvérek neve is előkerül. Így viszont a könyvnek türelmesen meg kellett várnia a polcon, amíg véletlenül a kezembe akad, évekkel azután, hogy megvettem. Hálátlan szerep, tudom.

Egy könyv/film/lemez akkor üt igazán, ha az ember nem számít semmire, nincs prekoncepciója. Az Aglaja először a stílusával ragadott meg, aztán a lassan kibontakozó történettel, majd a csavarokkal, nézőpontváltásokkal. Furfangosan felépített mű, ami inkább egy szimfonikus komolyzenei darabra emlékeztet. A köszönetben kiemelt szerzők hatása egyértelműen érezhető, az Aglajában megvan Lem gyönyörűen kidolgozott fantasztikuma, a Dick-féle bizonytalanság, ugyanakkor az egész könyv nagyon könnyen elképzelhető egy Coen-féle beforgatós filmként is. És hogy miről szól? Megszállottságról, szerelemről, politikáról, komolyzenéről, irodalomról és filozófiáról... szóval csak semmi komoly :)

Csillagos ötös, többször olvasandó.

A blog tanúsága szerint van abban egyfajta ciklikusság, ahogy a kedvenc szerzőimtől olvasok: Philip K. Dicktől és Frank Herberttől kb. félévente, Murakami Harukitól vagy Viktor Pelevintől pedig nagyjából évente került elő egy könyv. Mivel a legutóbbi Pelevin könyvet (T) tavaly májusban fejeztem be, lassan ideje volt újra elmerülnöm a poszt-szovjet, poszt-modern, popkulturális és marketinges utalásoktól hemzsegő, gyakran túlontúl is mély irodalmi levesben.

Másfelől, vissza kellett billentenem a Metró 2033 által kizökkentett "orosz lelkemet" a megszokott kerékvágásba.

A P5 (már megint egy hülye cím, tudom) elbeszéléskötet kapcsán hasonló benyomásaim voltak, mint A sárga nyílnál: jó volt újra Pelevint olvasni, de a regényeit jobban szeretem.

Az öt elbészélés nem okozott meglepetést, hozta a várt szintet, a jól bevált témákat.

Tömören összefoglalva az 5 írásból egyet kissé nehezen dolgoztam fel, kettő nagyon tetszett, kettő pedig kellemesen elszórakoztatott. Ami viszont kifejezetten zavart, hogy a magyar kiadás borítószövege a legtöbb sztori poénját előre lelőtte (ahogy az egyszeri blogger mondaná: spoileres).

Másrészt érdekes volt megfigyelni, hogy az eltelt közel egy évben mennyivel közelebb került a magyar valóság a Pelevin által felvázolt, egyszerre groteszk, mégis annyira életszagú és orosz hétköznapokhoz...

Némi sci-fi overdose után úgy éreztem, ideje egy kis szépirodalomnak is, ez a Boris Vian kötet pedig már rosszallóan szuszogott rám a polcról, halálra rémisztve a porcicákat. Úgyhogy bele is vágtam gyanútlanul (bár Boris Viannál aranyszabály, hogy bármire legyen felkészülve az ember, leginkább a lelki kikészülésre), és hamar rá kellett jönnöm, hogy beza' rá lettem én szedve rendesen, már megint sci-fit olvasok.

Hiszen a Piros fű már eleve az egyik alap SF-re (A világok harca) utalva kapta a címét, arról nem is beszélve, hogy a történet (egyik vetülete) egy olyan gépről szól, ami módszeresen kitörli a benne ülő emlékezetét, tisztára mint az Egy makulátlan elme örök ragyogásában, csak 54 évvel korábban jelent meg, mint a film.

Na jó, lássuk be, Vian esetében fölösleges bármilyen műfajt vagy kategóriát emlegetni: nem sorolható be sehová, megismételhetetlen, utánozhatatlan, egyben kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan. Annyit azért jól éreztem a könyv sorain, hogy számos életrajzi utalás van benne, de Viannak megint sikerült jó pár gyomrost, sőt övön aluli ütést bevinnie lelki söröspocakomba, ami mint tudjuk, nem a sörtől, hanem a sörnek van.

Megint meg kell dicsérnem magát a sorozatot: mind az előszó, mint az utószó igazi telitalálat, segített az értelmezésben, tök sok érdekességet találtam benne, többek között újdonsült kedvenc idézetem is: "élni tudni annyi, mint röhögni a halálon, és belehalni a röhögésbe." 

Nagyon kellett ez a könyv a lelkemnek, mint egy vapiti Dupont szenátornak.

Az elmúlt jónéhány könyvélményem nagyon pozitív volt, mindig szinte csak hiperlatívuszokban tudtam róluk írni, el kellett hát jönnie a szomorú pillanatnak, amikor csalódok egy könyvben. 

A Metró 2033-mal már szemeztem egy ideje, és akkor jutottam végső döntésre, miután elkezdtem játszani a belőle készült FPS játékkal. Bár csak az első néhány küldetést csináltam végig, és rendesen befosatott, nagyon magával ragadott a hangulata.

Éppen ezért viszonylag korán abba is hagytam a játékot, és minél hamarabb el akartam olvasni a könyvet. Amiatt is nagyon kíváncsi voltam rá, mert nagyon szeretem az orosz (és egykori szovjet) szerzőket, különösen a kortárs szerzőket, legyen szó akár szépirodalomól (Pelevin), akár sci-firől (Lukjanyenko). Úgy érzem, kicsit orosz lelkem van, nem véletlenül képzeltem magam Miskin hercegnek tizenhat évesen.

A velem egyidős Dmitry Glukhovsky nagyon sok labdát feldob magasra a könyvben, és szinte egyiket sem csapja le. A helyzetből sokkal többet ki lehetne hozni: a történet egy atomkatasztrófa után játszódik a moszkvai metró járataiban, és a túlélők hétköznapjait, viszontagságait próbálja bemutatni.

Szörnyen hiányzik a könyvből az a jellegzetes orosz fíling, ami korábban emlegetett kedvenceim szinte minden sorából árad, nem is beszélve a nagy elődökről, mint a Sztrugackij fivérek, vagy bármelyik klasszikus orosz szerző.

Nehéz azonosulni a főszereplővel, Artyommal, mert nincs eléggé kidolgozva a karaktere, és nem teremt eléggé intim viszonyt az olvasóval, még akkor se, ha folyton erőlteti a szerző a srác álmait. Lukjanyenko Őrség-sorozata például pont a főszereplő, Anton miatt annyira szerethető (többek között).

A sztori zavaros, kínosan hosszú, és túl sok mindent akar mondani: vannak benne fasiszták, kommunisták, vallási fanatikusok, kannibálok, mutánsok, kasztrendszer, de mindez nem a Frank Herbert-féle komplexitásban, inkább csak átgondolatlan összevisszaságban. Sőt, maga a történetvezetés leginkább egy népmesére emlékeztet: az árva legény elindul, hogy megmentse a faluját, hosszasan bolyong, próbák során esik keresztül...

Nem tudom, hogy csak a magyar kiadás hibája-e, de nagyon hiányzok a könyvből egy részletes metrótérkép, ahol követni lehetne Artyom utazásait, főleg, hogy a sztoriban többféle térképet is emlegetnek.

Ugyanilyen hiányosság, hogy az egész műben összesen 1 lábjegyzet szerepel, ahol hivatkozik a fordító egy népdal eredeti fordítására, de sem az állomások oroszul használt neveiről, sem a sajátosan orosz szokásokról/kifejezésekről egy árva magyarázat nincs a könyvben, ami egy Pelevin vagy Lukjanyenko kötetnél szinte elképzelhetetlen. Ha valami gagyi kiadóról lenne szó, akkor még megérteném, de az Európa Kiadótól ennél többet várnék el...

Tudnék még sokáig trollkodni, de nincs sok értelme. Sajnálom ezt a pár hetet, amit erre a könyvre pazaroltam, és inkább játszok egy jót a játékkal. Ja, és a folytatás (mert ilyen is van, csak tudnám, minek) közelébe sem megyek, az tuti. 

Update: most láttam, hogy az újabb kiadásban már van térkép... Lehet, hogy csak én kaptam hibás példányt, vagy észbe kapott a kiadó?

Megtaláltam a könyvben a blokkot, bő öt éve vettem a Snow Crash-t, és azóta hozzá sem nyúltam. Azt ne kérdezzétek, hogy most hirtelen miért is vettem le a polcról, de a lényeg: kár volt vele ilyen sokáig várni.

Elsőre szatirikus hangvételű cyberpunknak tűnt, sok jó ötlettel és sodró lendülettel.

Aztán hirtelen (pont a sodró lendület miatt) azon kaptam magam, a történet sokkal-sokkal több ennél, és a vallások, a (neuro)lingvisztika, valamint a memetika összefüggéseit kell kigoboznom a rendkívül szimpatikus főszereplő, Hiro Protagonist oldalán. Mindehhez társul jó adag társadalomkritika is.

Kissé távoli hasonlat, de nekem Viktor Pelevin művei ugrottak be: ő képes ugyanilyen könnyedséggel vegyíteni a mitológiát a számítógépes játékok és a szürreális orosz valóság világával. Stephenson viszont sokkal inkább tudományosabb, és kevésbé elborult, mint Pelevin.  

A cyberpunk vonalra visszatérve: egyes vélemények szerint Stephenson munkája inkább cyberpunk paródia, ugyanakkor olyan hangzatos mondatokat is találhatunk a neten, miszerint ami a Snow Crash legalább olyan jelentős mű, mint a Neurománc. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a könyv szerepel a Time magazin TOP 100 angol nyelvű könyvének listáján.

A sok old-school, klasszikus sci-fi után felfrissülés volt egy olyan könyvet olvasni, amiben sokkal több kapcsolódási pontot tudtam találni a hétköznapi élettel. Bár nem Stephenson találta ki az "avatar" kifejezést, állítólag az ő könyve tette igazán népszerűvé. A Metaverzumban használt virtuális földgömb szinte egy az egyben a Google Earth, amit egyes google-ös fejlesztők elismernek, mások tagadnak. Maga a Metaverzumnak nevezett virtuális valóság és annak törvényei, kísértetiesen emlékeztetnek a napjainkban népszerű online univerzumokra (mint a Second Life vagy a WOW).

Külön ki kell emelnem a nagyszerű magyar fordítást, hiszen fel volt adva a lecke Kodaj Dánielnek: programozási szakszavak, bibliai és mitológiai idézetek, szleng, szóviccek egész sora...

A Snow Crash alapmű, minden sci-fi rajongónak kötelező. Ideje beszereznem a többi Stephenson könyvet is.