neveletlen

Elsőre nem akaródzott belevágni ebbe a könyvbe, mert úgy voltam vele, hogy A holtsáv című filmadaptáció után nincs sok értelme úgy elolvasnom, hogy tudom a történet csattanóját. Aztán szép lassan leesett, hogy A holtsáv nem Silverberg regényéből készült, hanem Stephen King azonos című írásából.

Ennek fényében viszont nem igazán értem, hogy Silverberg rajongói hogy nem kiáltanak hatalmas PLÁGIUM-ot: mindkét történet (nagyon leegyszerűsítve persze) arról szól, hogy a jövőbelátás képességével megáldott főszereplő milyen rémisztő jövőképet lát az Egyesült Államok elnökéről, és hogy erre hogy reagál. Tudom, ez így eléggé sarkítás, más a két sztori fókusza, súlyozása, felépítése, de ettől függetlenül nekem túl sok a hasonló elem.

Ha már az összehasonlításnál tartunk - ami nekem fejlövésem -, a Jövőbelátó ember megközelítése sokban emlékeztetett Frank Herbert Dűne ciklusának vonatkozó elemeire. Ez a párhuzam viszont sokkal pozitívabb, mint a Stephen King-féle: Silverberg legalább olyan érzékenységgel közelíti meg a jövőbelátás paradoxonait és emberi oldalát, mint Herbert. A saját halálát újra meg újra átélő, és ezt a tényt teljes közönnyel kezelő Carvajal figurája például sokban emlékeztet Paul és Leto Atreidesre. 

Visszatérve a Holtsávra, ebből ráadásul C-kategóriás filmsorozat is készült, amibe többször bele is futottam már valamelyik kereskedelmi csatornán. A tévés verzió bugyutasága és felszínessége nagyon jól kiemeli Silverberg könyvének előnyeit: ő nem éri be azzal, hogy azt ábrázolja, milyen, ha valaki megálmodja a jövőt. Ehelyett azt mutatja be, hogy a háttérben milyen lelki folyamatok zajlanak le, milyen kérdések, milyen kétségek merülnek fel magában a "prófétában". Emellett a Jövőlátó ember számos társadalmi/szociális/morális kérdést is feszeget, mindezt nagyon finom iróniával fűszerezve. Csillagos ötös.

Némi kitérő után vissza a jó kis "klasszikus" sci-fihez...Bár a szakirodalomban többnyire azt olvasni erről a könyvről, hogy a Galaxis útikalauz... előfutára, Douglas Adams az életrajzi könyvében arról beszél Neil Gaimannak, hogy csak a Útikalauz megírása után olvasta a Kozmikus főnyereményt.

Stílusában, alapötletében valóban sok hasonlóság felfedezhető a két könyv között, azonban számomra Schekley műve sokkal pesszimistább, borongósabb, legalábbis a történet záróüzenete mindenképp az. 

Nekem a sztori olvasása közben inkább Vonnegut ugrott be, ami azért is érdekes, mert a Trillió éves dáridóban (ami alapján elég sok könyvet olvasok,és javaslom mindenkinek a beszerzését, aki szereti a tudományos-fantasztikus irodalmat) a szerkesztők a hatvanas évek esetén 3 írót említenek egy lapon: Dicket, Vonnegutot és Sheckley-t.

Ennek fényében viszont furcsa, hogy míg Vonnegut és Philip K. Dick a kedvenc íróim közé tartoznak, Sheckley eddig olvasott regényei nem győztek meg igazán, nincs az a katarzis élmény, ami Kurt és Philip esetében szinte minden alkalommal magával ragad. Ki tudja, talán azért lehet, mert a leírások alapján Sheckley inkább novellista, a rövid történetek mestere.

Sok ajánlóban azt olvastam például a Kozmikus főnyereményről, hogy az ember nem bírja abbahagyni a röhögést az olvasása közben, de őszintén szólva én egyszer sem nevettem rajta, persze lehet, hogy hiányzott a kellő lelkiállapot hozzá. Ugyanakkor volt pár ötlet, ami nagyon tetszett, többek között a reklámvilágot kifigurázó fejezet, ahol a szereplők kizárólag reklámszlogenekkel kommunikálnak.

Ha nem is volt katarzis-élmény, Sheckley műve a sci-fi rajongók számára mindenképp melegen ajánlott olvasmány :)

Bevallom férfiasan, megszenvedtem ezzel a könyvvel rendesen, talán azért, mert túl nagy dózist toltam belőle, túl rövid idő alatt próbáltam meg elolvasni. Nem is igazán értettem meg a történetet, össze is zavart, szóval ha okos dolgokat akartok róla olvasni, akkor azt megtehetitek itt és itt.

Számomra két dolog jött át a könyvből igazán. Az egyik egy zseniális idézet (és ilyenből sokat lehet találni benne), amit a facebook-oldalamra is kiraktam, de ide is kiteszem:

"Nem hanyatlás. Ez valami más, az, hogy az emberek azt hiszik, egyetlen életre vannak ítélve, a haláluk napjáig. Hogy egyetlen lélekre, egyetlen természetre vannak ítélve. Pedig sokszor lehet élni, sok, hosszabb-rövidebb életet."

A másik pedig, hogy a Rövid az élet sok egyéb vetülete mellett az írás folyamatáról, az alkotás szépségéről és egyben gyötrelmeiről szól, és emiatt mindenkinek javaslom, aki valaha is komolyabban akarja venni az írást az ehhez hasonló posztoknál.

Jómagam egyszer hirtelen felindulásból sok-sok pénzért beiratkoztam az Íróakadémia tanfolyamára, ahonnan őszintén szólva eléggé csalódottan távoztam. Semmire sem tanítottak meg, csupán hosszú időre elvették a kedvem az írástól. (Itt jegyzem meg, hogy a blog fejlécében szereplő "nem szellemtelen" kifejezést az Íróakadémia vizsgájára benyújtott novellámra kaptam, de máig nem tudom, mit jelent.)

Aztán megvettem Stephen King: Az írásról című könyvét, tizedannyiért, amennyibe a tanfolyam került, és ötször annyit tanultam belőle.

Nos, a Rövid az élet is jó befektetés ilyen szempontból: láthatjuk, hogyan születnek és halnak meg hús-vér szereplők az író fantáziájában, hogyan kel életre és kezd ámokfutásba a történet, hogyan teremt apró rezgésekből egy egész falut a szerző, hogyan lehet akár egy mondaton belül is többször nézőpontot váltani, és hogyan lehet hétköznapi tárgyakból és kósza gondolatokból kiindulva szívszaggatóan szép és elkeserítő atmoszférát teremteni.

(Amíg a posztot írtam, visszaolvastam a bő két évvel ezelőtti írásomat Onetti novelláiról, és vicces, hogy szinte ugyanezeket a szavakat használva, ugyanerre a következtetésre jutottam.)

Hamarosan érkezik egy új könyves poszt, addig is egy nagyon elkapott videó:

Sight from Sight Systems on Vimeo.

Először is, hadd hívjam fel a figyelmet egy giganagy SPOILER ALERTRE (Caps Lock, 24-es ariallal). Ha bárhol, bármikor a kezetekbe akadna a Cartaphilus kiadó által 2008-ban kiadott kötet, ne olvassátok el a hátsó borítón látható szöveget! Legalábbis, ha nem akarjátok elolvasni a könyv utolsó oldalát.

Nem tudom, milyen nagyeszű szerkesztő gondolta úgy, hogy egy ilyen horderejű könyvet (értsd: az egyik első antiutópiát) pont a történet végkicsengésével lehet legjobban összefoglalni, de szerintem nagyon rosszul gondolta. Én speciel rühellem megtudni egy történet végét, mielőtt végigolvasnám. Pont azért olvasom, hogy csak a végén tudjam meg.

Most, hogy így kidühöngtem magam, végre eshet pár szó magáról a könyvről is :)

Emlegethetném a majd' nyolcvan évvel később készült Mátrixot (számokká redukált emberi lények), az 1984-et, vagy a Szép új világot, nekem valamiért mégis a Harrison Bergeron ugrott be, amit ezúton is ajánlok szeretettel minden Vonnegut-rajongónak, néha el lehet kapni a Film+-on, hajrá!

Ami a Mi-ben leginkább lenyűgözött, hogy közel száz év után is szinte teljesen aktuális,tökéletesen működik a történet. Nem érezni rajta a régi sci-fik mosolyogtató ügyetlenségeit, még az űrutazásra vonatkozó utalások is teljesen szalonképesek.

Még inkább magával ragadott a könyv stílusa: minden politikai és szociális vonatkozása mellett Zamjatyin műve leginkább a szerelemről szól, rendhagyó szemszögből és rendhagyó tálalásban.

Akárhogy is vesszük, ez a könyv minden szempontból az orosz irodalom egyik kiemelkedő darabja, ami mégsem került be a köztudatba, és riszpekt a Cartaphilusnak, hogy kiadták magyarul. Csak az a hülye borító ne lenne...

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem egyszerűen lenyűgöznek azok a fényképek, amik a különböző Mars-járókról érkeztek/érkeznek. A Curiosity leszállását mutató stop-motion videótól például borsódzik a hátam, hihetetlen, hogy a laptop előtt ülve gyakorlatilag részt vehetünk a Mars meghódításában. Ilyenkor eszembe jut az a rengeteg szerző, akik ötven-hatvan, sőt akár 100 évvel ezelőtt már erről álmodoztak. A korábbi képekből összerakott panorámaképpel pedig órákig el tudnék szórakozni.

Ami a furcsa egészben, hogy nem érzem a többi emberen (értsd: a közvetlen környezetem) a lelkesedést a Curiosity-vel kapcsolatban. Egy-két ismerősömet megmozgatta a dolog, de korántsem hozza lázba őket a téma. (Pedig már mémek is vannak :) ) Nyilván, most mindenki az Olimpián pörög...

Azon filóztam, hogy ez amiatt lehet, mert egész egyszerűen már teljesen természetes dolognak vesszük, hogy mindenféle szondákat/műholdakat/satöbbi küldünk ki az űrbe, hogy csodálatos fotókat készítünk születő és haldokló galaxisokról, hogy már vannak űrturisták, hogy találunk a Földhöz hasonló bolygókat, hogy a technika már ott tart, hogy internetes streamen követhetjük a NASA akcióit, hogy hozzáférhetünk a Curiosity-ről érkező nyers fotókhoz, és így tovább.

Pedig ezek egyáltalán nem hétköznapi dolgok, hanem csodák. Persze lehet, hogy csak én vagyok túl szentimentális, és túl sok sci-fit olvasok. Ti mit gondoltok?

Vegyes benyomásaim vannak A felhúzhatós lánnyal kapcsolatban... Nagy lendülettel vetettem bele magam az olvasásába, a témaválasztás és a hype (értsd: díjak és nemzetközi hírnév) miatt egyaránt. Kevés sci-fi jut be a Time magazin top 10-es listájába, márpedig Paolo Bacigalupi könyvének ez sikerült 2010-ben.

Amiben a könyv egyértelműen nagyon erős, az atmoszféra-teremtés: az olvasó szinte érzi az elviselhetetlen hőséget , a bűzök és illatok émelyítő kavalkádját, a lepusztult toronyházak fülledt levegőjét.

Ebben nagy szerepet játszik a többnyire jelen idejű elbeszélés, amivel őszintén szólva én sosem tudtam megbarátkozni (talán Stephen Kingnél működött igazán). Szintén ügyes a szerző az egyes karakterekhez kapcsolódó cselekményszálak szövésében, a szereplők felépítésében. Ugyanakkor a sokáig gondosan húzott és építgetett szálakat a végére túlságosan gyorsan varrja el, és a katarzis nekem elmaradt - túl gyors és túl egyszerű befejezést kínál Bacigalupi.

A mű egyik nagy pozitívuma a jó témaválasztás: a genetikailag módosított élelmiszerek és élőlények ijesztően reális jövőképét vázolja fel - talán leginkább ennek köszönheti a szakma elismerését. A magukat tökéletesen álcázó, az összes többi fajt kiszorító, génmódosított macskák például nagyon jól eltalált momentumai a történetnek.

A felhúzhatós lány viszont néhány tekintetben nehezen olvasható könyv: tele van thai kifejezésekkel, amelyekhez nem került be magyarázat sem lábjegyzetben, sem utólagos jegyzetként. Tudom, nekem ez fejlövésem, de sokszor azon kaptam magam, hogy keresem az adott szó jelentését a könyv végén. Szintén ront az olvashatóságon a rengetegszer elismételt utalás a génmódosított termékekre és vírusokra.

A felhúzhatós lány kifejezetten érdekes könyv, ugyanakkor a "laikus" olvasóknak nehezebb falat lehet.

Ez egy hosszú és csapongó regény (különösen a bővített kiadás), amihez hasonló bejegyzés dukál. Ne lepődjetek hát meg, ha azzal kezdem, hogy különös módon tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor  hét vagy nyolc évvel ezelőtt álldogálok a Duna plaza egyik könyvesboltjában, és nézem az Amerikai istenek első magyar kiadását. Talán még kézbe is vettem, de akkor valamiért nem győzött meg a borító. Sajnos akkor még nem ismertem Gaiman nevét...

Eltelt pár év, és kezembe kerültek a Sandman-képregények, elkezdtem olvasni előbb a novellákat, majd a regényeket, láttam a Csillagport és a Coraline-t, és hirtelen nagyon kíváncsi lettem az Amerikai istenekre.

Az elmúlt pár évben gyakorlatilag vadásztam arra a kiadásra, amit egykor fakéépnél hagytam, és egyszerűen nem sikerült beszerezni: sem a kiadótól, sem antikváriumból, sem hirdetési oldalakról. Más kérdés, hogy sok jó könyvet köszönhetek emiatt Gaimannak, hiszen a keresés során számos más remek könyvre találhattam rá. Tudom, hogy angolul bármikor beszerezhettem volna, de hogy őszinte legyek, nem szoktam angolul olvasni (kivéve Vonnegutot), mert zavar, ha nem mozgok otthonosan a szövegben, és az idegen nyelvben ez sokszor előfordul.

Most pedig itt ülök kábult fejjel, és próbálom feldolgozni az alig egy hét alatt befalt bő hatszáz oldalnyi csodát, amit Neil megálmodott. Sok mindent le lehet írni erről a regényről, és a lényeget nálam sokkal okosabb emberek leírták már róla, ezért én próbálok inkább a személyes benyomásokra fókuszálni.

Azért hogy néhány szó essen a történetről, idézem magát a szerzőt a bővített kiadás végén található esszéből: "... a könyvem thriller lesz, klasszikus krimi, szerelmes történet és utazóregény". Szerintem ez tömören összefoglalja az Amerikai istenek lényegét, talán még annyit hozzáfűzhetett volna, hogy modern mese vagy posztmodern teremtésmítosz.

Megígértem, hogy nem fogok okoskodni, tehát inkább megosztanék veletek egy kis jelenetet. A villamoson nagyon megtetszett a könyv legelején szereplő pár sor, melyben a főszereplő visszaemlékszik arra az estére, amikor megismerte feleségét. Beérve a munkahelyre, nagy lelkesedésemben felolvastam a rövid idézetet a kolléganőimnek, akik hozzám hasonlóan szintén nagyon meghatódtak. Aztán pár mondatban elmondtam a folytatást is, miszerint a főszereplő emlegetett felesége pont aznap szenved halálos autóbalesetet, amikor 3 év után menne hozzá haza a börtönből. Mit mondjak, a hatás nagyon látványos volt, a csajok utána hosszú percekig ültek magukba mélyedve.

Mert ez az, amiben Gaiman igazán jó, a mesélésben. Történetének egy apró mozzanata az én béna tálalásomban is hatást váltott ki a többiekből. Most nagyon sok gondolat kavarog a fejemben a könyvről, ezért nem is tudom pontosan felidézni, de emlékszem egy részre az Amerikai istenekből, ahol a történetek erejéről ír. Egy részre viszont konkrétan emlékszem (550. oldal), amikor a számos isten között felbukkan a magyarok istene is:
"- Felhők vannak közöttük és közöttünk - mutatott rá a magyarok istene. Szép, fekete bajusza volt, széles karimájú, poros kalapja, a vigyora pedig azokra az emberekre emlékeztetett, akik alumíniumpalánkokat, új cserepeket és ereszcsatornákat árulnak idősebb polgároknak, de a munkadíj átutalása után rögtön továbbállnak, akár elvégezték a munkát, akár nem".

Visszatérve a történetekre: nem tudom, a "rövid" kiadásban mennyire kaptak helyet a cselekménytől gyakorlatilag független, pár oldalas intermezzók a történelem különböző korszakaiból, de így olyan érzésem volt, mintha egyszerre több könyvet olvasnék.

Persze maga a könyv alapötlete, fő cselekményszála is zseniális: mi lesz az istenekkel, mítoszokkal, csodabeli lényekkel, ha a bevándorlól magukkal hurcolják őket egy idegen világba? Milyen új isteneket teremt a modern társadalom, és hogy feledi el a régieket? Mi több, mit szólnak ehhez maguk az istenek?

Gaiman mindenre megadja a választ a maga szívszaggatóan szép, mégis morbid és olykor kegyetlen módján. Csillagos ötös, a színfal mindkét oldalán.

Ritkán szoktam filmekről, még ritkábban sorozatokról írni, de ezúttal kivételt kell tennem, mert Ridley Scott bácsi olyan sorozattal rukkolt elő, ami mindenki számára kötelező, aki kicsit is érdeklődik az science-fiction iránt.

A Discovery-n már magyarul is futó Prophets Of Science Fiction a tudományos-fantasztikus műfaj olyan alkotóit mutatja be, akik korukat megelőzve olyan elméletekkel és ötletekkel álltak elő, amik később megvalósultak. És hogy Ridley Scott szerint kik ezek? Mary Shelley, Philip K. Dick, H.G. Wells, Arthur C. Clarke, Isaac Asimov, Jules Verne, Robert Heinlein, George Lucas.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de Lucas nekem azért kilóg a sorból, tudnék a helyére pár szerzőt javasolni...

A youtube-on már több rész is elérhető, íme pár:

Shelley

Dick

Clarke

Dühös lettem az Egy megcsúszott lélek vallomásaitól. Dühös, de a jó értelemben, akármilyen zavarosan is hangzik. Ez a könyv ugyanis Philip K. Dick egyetlen "hivatalos" szépirodalmi alkotása (félretéve azt a kérdést, hogy számos műve bőven beleférne ebbe a műfajba, ha nem húzták volna rájuk a sci-fi jelzőt).

Visszatérve a felvetésre, azért érzek dühöt, mert nem értem, hogy ha Dick tudott így is írni, ilyen hangvétellel, ilyen stílusban, ilyen témáról, akkor miért nem írt többet? Persze tudom rá a hivatalos választ, olvastam az életrajzát, de akkor is zavar valahol.

Erős túlzásnak tűnhet, de a számomra ez a regény felér a Vágy villamosa vagy a Virágot Algernonnak szintjére. Sőt, valahol a kettő keverékének érzem.

A Megcsúszott lélek... -ben nincsenek rémálomszerű víziók, nem fordul ki magából a valóság, a főhős nem döbben rá, hogy egy robot, és a világot nem egy őrült műhold irányítja. Teljesen hétköznapi élethelyzetet látunk, hétköznapi problémákkal, ugyanakkor a történet végső konklúziója mégis tipikusan Dickre utal: valójában az egész világ őrült, minden csak nézőpont kérdése.

Ami gyökeresen más a többi PKD műhöz képest, az a tálalás. Finom irónia, erős metaforák, szociálisan érzékeny kérdések - azt hiszem, ilyen szavakat eddig nem igazán fogalmaztam meg Dickkel kapcsolatban.

Az külön tetszett a sztoriban, hogy felbukkan benne egy földönkívüliekkel kommunikálni próbáló, a világvégét váró csoport is. Már egy kicsit csalódott is voltam, hogy tessék, Dick mégsem tudta megtagadni önmagát, de szerencsére ez a szál is inkább az (ön)irónia és gúny tárgya a könyvben.

Pék Zoltán megint nagyszerű munkát végzett fordítóként, már maga a cím is nagyon jó interpretáció, nem eszetlen fordítás. Én speciel nem tudtam volna értelmesen lefordítani a "crap artist" kifejezést. Elcseszett művész?

Szívem szerint azt írnám, hogy ez az év könyve nálam, de nem akarom elhamarkodni a dolgot, hiszen végre-valahára belekezdek az Amerikai istenekbe...

Előző posztomban sokat emlegettem a Galaktika/Kozmosz sorozatot, és annak "klasszikus" darabjait. Azt hiszem, A tibeti orgona is ezek közé tartozik, sőt, tulajdonképpen minden Szepes Mária könyv, ami megjelent a szériában.

A nagyközönség számára a szerzőnő elsősorban ezoterikus témájú könyveiről, vagy a blogban már korábban tárgyalt Vörös oroszlán kapcsán ismert, pedig a hölgy messze az egyik legjobb női sci-fi szerző Európában (még akkor is, ha ennek a kijelentésnek van némi hímsoviniszta felhangja).

Erre jó bizonyíték az 1987-ben megjelent A tibeti orgona is, ami olykor megdöbbentően pontosan ábrázolja a jövő (azaz számunkra a jelen) természeti és társadalmi katasztrófáit.

Egy-egy nyomasztó leírásnál konkrétan bevillantak a fejembe a híradóban látott szörnyű képsorok. Persze a nem olyan váratlan jövőkép megálmodása számtalan SF szerzőről elmondható, de Szepes Mária - anyanyelvemen írt - látomásai intenzívebbek, mint bármelyik külföldi író lefordított víziója.

Persze a műből nem hiányozhatnak a Szepes Máriától már megszokott témák sem: a sodró lendületű, izgalmas történetben egyaránt felbukkannak vallási, filozófiai, és ezoterikus utalások is, sőt a történet egyfajta modern teremtés mítosznak is tekinthető.

Ami újfent lenyűgözött, az az írónő egyszerre könnyed, mégis végletekig kifinomult stílusa, ami teljesen egyedülálló olvasási élményt nyújt.